A rovat kizárólagos támogatója

Szili István gondolatai a tisztességről, a természettudományos alapműveltségről és a gyarló emberről.

Ha a közkedvelt és passzív belenyugvást sugalló murphy-izmus szerint gondolkodnánk, azaz, hogy „ami elromolhat, az el is romlik”, talán kisebb aggodalommal, kevesebb szívszorongással, rezignált belenyugvással követnénk az aktuális „ipari katasztrófa” – vagyis a vörösiszap kiáradásának eseményeit és következményeit. Ám a belenyugvásnak itt helye nincs, sokkal inkább a tisztánlátó következtetéseknek. A konklúziók megfogalmazásához vezető gondolati út néhány első indítékának adok itt most hangot.

Első megállapításom: ha e tragikus következményű esemény előzményeiben kezdettől fogva (vagyis a zagytározó gátépítésének tervezésétől, megépítésétől kezdve napjainkig) létezett, közreműködött volna a tisztesség, a baj ebben a változatában soha sem történhetett volna meg. (A tisztesség ugyan nehezen definiálható, mégis mindenki által ismert és valamilyen feltételrendszerhez kötődően megélt-gyakorolt fogalom. Karöltve jár a becsülettel, és mindkettő roppant hiú módon igyekszik megőrizni identitását. Ha a személyiség azonosulni tud ezekkel, úgy ő maga, és a magatartása más emberek előtt is tisztességes, becsületes. A betyárbecsület azonban nem tisztesség, mert ártó szándékot fedez.) Ez a tisztesség esetünkben legelső sorban a felelősségérzet és -vállalás, az előrelátás, illetve az igazmondás követelménye körül hiányzik. Olyannyira, hogy még a bekövetkezett tragédia sem volt eléggé kijózanító hatású. Lám, milyen is a mellébeszélés: „Nem maga a vörösiszap, hanem a kolontári vörösiszap-tározóból kiáramló hatalmas mennyiségű iszapos, lúgos víz okozta a hétfői katasztrófát. Az áldozatok nem mérgezéstől vagy égéstől, hanem az árhullám miatt haltak meg. A vörösiszap nem minősül veszélyes hulladéknak…” (Index: A vörösiszap nem hömpölyög; Joób Sándor 2010. október 5., kedd 16:46)

Ez a katasztrófa első óráiban megjelent írás mérsékelni igyekezett a vörösiszap ártó jelenlétét, veszélyességét. Mintha annak nátronlúg-tartalma elvált volna a vörös­iszaptól, és önmagában tört volna ki, mit sem törődve a hömpölygő vörösiszapról készített felvételekkel, meg azzal, hogy az elárasztott lapályokon és mélyedésekben időközben kiülepedő, a helyszíni, a légi- és az űrfelvételek közvetítésével kontinenseken is átvöröslő anyag 20–30 cm, de helyenként többméteres vastagságot ér el. A sok-sok kilométer hosszan elárasztott táj laterit-vörös színe ugyancsak önmagáért beszél. Miféle érdekes lúgos víz az, ami ilyesféle tájfestésre alkalmas?!

A tisztánlátás kedvéért ne feledjük: két évtizede még minden általános- és középiskola kémia előadótermében, szertárában és tankönyvében megtalálható volt a nemzeti büszkeségként elkönyvelt bauxitbányászat, timföld- és alumínimgyártás folyamatábrája vagy makettje – a készterméken kívül gyakran a veszélyes melléktermék – a vörösiszap – bemutatásával együtt. A kémia- és földrajztanárok mind tudták és meg is tanították, amit e témában elvártak tőlük. Aki tehát vörösiszapot állított elő, annak tisztában kellett lennie azzal, hogy az veszélyes, és emiatt fokozott a felelősség. És ugyanúgy minden iskolát végzettnek is.

Egészen más kérdés, de ez is a tisztesség fogalomkörébe tartozik, hogy az üzemeltetők miért nem vonták ki a lúgot a vörösiszapból, ha az – más gyártók példája bizonyítja – lehetséges. Miért nem tartozik a költség-haszon számításokba a feldolgozás teljes vertikuma? Miért marad szinte minden emberi tevékenység végén valami hasznosít(hat)atlan anyag, ami még veszélytelen voltában is árt, mert helyet foglal el, mert foglalkozni kell vele. Miért nem tanulja meg az ember a legfontosabb leckét – a teljes reciklálást – a természettől?

Második megállapításom: úgy látszik, az iskolában megszerzett tudás időközben elveszett vagy megfakult. A természettudományos témák oktatása – az egész nemzet felelőtlensége következtében – erősen háttérbe szorult. (Vele együtt sok más hasznos dolog is, de ezt most ne hánytorgassuk!) Egész nemzetet pedig azért merészelek mondani, mert a dolgok ilyetén változásába való országos beletörődés a cinkossággal egyenértékű. A XIX. századi bölcsességet – ami az oktatás alapvető fontosságú részévé tette a természettudományok oktatását – és a XX. századi kiteljesedő, nemzetközi kihatású gyakorlatot felváltotta egy elmebeteg és eredményeit tekintve romboló szándékú XXI. századi lagymatag hozzáállás, ami a reáliáktól a lapos, elvtelen szórakoztatás, a kiber világ és ezotéria felé terelte az emberek érdeklődését és kíváncsiságát. A következmények nem maradtak el. A szellemi lepusztulás, a vele társuló hiányzó tisztesség kiterjedése nap mint nap, óráról órára tetten érhető. Mindenki számára követhetően leginkább éppen most, a vörösiszappal bemocskolt emberek, állatok, patakok és folyók, falvak, tájak szenvedése idején.

A mérhetetlen tájékozatlanság, butaság rendre szóhoz jut. Például a 24 órán át tartó intenzív eső után a kereskedelmi tévé műsorvezetőjének ez a kérdése: milyenek ott most a porviszonyok? Holott csak a vak nem látja, hogy térdig ér a vörös sár. Ugyanebben a miliőben a csak őrző-irányító feladattal megbízott rendőrökre szájmaszkot parancsoltak (a por ellen), de a sarat lapátolgatóknak (!) nem jutott belőle. Holott nekik még védőszemüvegre is szükségük lett volna.

A legszebb melléfogás ez a címfelirat: károsítja az iszappor a levegőt. Sic! Igaz, később aztán mégis csak kiderül, hogy a levegőbe jutó iszappor a légzőrendszert károsítja. A nátronlúg maró voltáról mintha már senki sem tudna, kötésig tocsognak benne az emberek (eleinte még a hősiesen cselekvő tűzoltók is), minden védőfelszerelés nélkül. Felhívják a lakosság figyelmét, hogy ne etessék állataikat a kertekben lévő zöldségekkel, miközben a növények még csak ki sem kandikálnak az iszapból, és már az állatok jó része is odaveszett.

A napokig vörös iszapban tengődő, bőrüket vesztett, belső szerveikben is erősen károsodott állatokat (főként a státusz-szimbólumnak számító kutyákat) mindenáron megmenteni akaró elvakult vagy kétségbeesett állatvédők bőven kimerítették az állatkínzás tényét, amikor nem engedték elaltatni a szerencsétlen, panaszkodni nem tudó áldozatokat.

Fejetlenség ez, vagy tudatlanság? Mindkettő! Egy fokozottan veszélyes állapot!

Harmadik megállapítás: a károsult, sokkhatás alá került emberek (az első napokban mindenki) zavarodottak, a szó szoros értelemben kézfogásra várnak. Törődésre. Utasításokra. Mintha már egészséges ösztöneik sem működnének. Rémítgetik egymást. Kolontár fiatal és katasztrófák kezelésében természetszerűen gyakorlatlan polgármestere kényszerből esik át a tűzkeresztségen. Egyedül ő igyekszik bizonyítani rátermettségét, noha szörnyen megviselt, kialvatlan, holtfáradt ember. Áll mellette valaki, vagy nem?! Még egy vacak hangosbemondó sem áll rendelkezésére! Ezek az első napok tapasztalatai. A lényeg: a teljes felkészületlenség. Mindenki részéről. A fenyegető gát alatt élők éppúgy felkészületlenek (voltak), mint annak őrei, felelős kezelői. Csak az istenhithez hasonlítható az a bizakodás, ami az emberek éberségét is elaltatta, hogy úgy sem történik, mert nem történhet semmi. Pedig – időközben kiderült – annak tudatával töltötték napjaikat, hogy Damoklész kardja alatt élnek.

Hosszabb, alaposabban átgondolt tanulmányt igényelne az alumínium története, melynek magyarországi fejezetei már a kezdetektől fogva telítve vannak hamissággal, sőt vérrel. A vértesi bauxit létezését megsejtő Taeger Henriktől kezdve a felfedező-feltérképező Balás Jenő szerencsétlen személyén keresztül, a világháborús és azt követő idők poklán át az ajkai gátszakadásig. Hogy közben hova lett a magyar alumínium? A titán tartalmú timföld? Aki nem tudná, annak elárulom: túlnyomó része elrepült. Nem képletesen, hanem a szó szoros értelmében. Repülő szerkezet lett belőle. Európa és Oroszország földje tele van (vagy volt) repülőroncsokkal. Nekünk megmaradtak a gánti és bakonyi bányaüregek, az elherdált karsztvíz, veszélybe hozott hévforrások, no meg a titkolt vagy kevésbé titkolt vörösiszap-tározók. Erre az sem vigasz, hogy zömében a repülőgépek is rosszul végezték…

A baj tehát mindig az emberrel van! Pontosabban az emberi mentalitással. Ami ez esetben nem is a vörösiszappal kezdődik. De aminek minden megnyilvánulásában jelen van egy tényező: a törődés és nem törődés ellentmondása. Az emberi törődés legtöbbször csak a termék előállításáig terjed. Ami eközben selejtként, melléktermékként, hulladékként keletkezik, szőnyeg alá kerül. Akár a vörösiszap. Mert a „megéri – nem éri meg” típusú okoskodás uralkodik világszerte, és senkinek sem akaródzik kimondani, hogy éppen ez a szemlélet gyilkolja a világot. Ha a „nem éri meg” szellemében nem dolgozzuk fel a vörösiszapot, nem hasznosítjuk a legkülönbözőbb hulladékainkat, akkor újabb és újabb vörösiszap-áradattal kell számolnunk. Az emberi létezés elképesztően hatékonnyá vált a javak előállításának produktív szakaszában, és siralmasan lemaradt a reproduktivitásban. Pedig volna honnan tanulni, elvi mintákat ellesni. Csak a saját élettani folyamatokat kéne tanulmányozni, megismertetni azokkal, akik majd a produkció oldalán jeleskednek. Hogy okuljanak belőle!

Kapcsolódó anyagok:

Vörösiszap ökobomba

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás