A kamasz dolga, hogy reményekkel telten forduljon a világra. Most jön az első szerelem, a komoly felnőtt életekkel való első megrendült szembenézés. Aztán a család, a szakmai kiteljesedés vágya és programja. Ehelyett a már mindenestül 21. századi gyermekem látómezejét borongó kép tölti ki. Zöld köd. Völgyekben némán megülő, opálos és torokkaparó veszedelmes gázok. Mit hagytunk mi rájuk? Milyen világot?
Pár nappal ezelőtt telefonon fecsegtem a kislányommal. Fogalmam sincs már hogyan tekeredett a beszélgetés oda, hogy viccelős igyekezettel a messzi jövőbe vetítsem valamiféle állapot képét. “Majd, ha 2079-ben leszünk, majd jól megmondom neked, hogy….” Arra sem emlékszem, mire futott ki a gondolat, csak a pillanatnyi csöndre, ami a telefon túlvégén váratlan különös mélységet kapott.
Kis szünet után halkan megszólalt: “jaj, ne mondj ilyet, akkor már nagyon rossz lesz minden” – mondta a tizenhároméves imádott leánykám, aki mindeddig semmi jelét nem adta, hogy bármennyire is megérintették volna a klímaválság szempontjai. Hangjában szemernyi csodálkozás nem volt. Magától értetődően mondta, mint aki nemcsak egymaga, de egész környezete számára tudomásul vett tényt közöl.
Mint akit gyomron rúgtak. Belém szorult a válasz. A tehetetlenség fájdalma. A telefonvégen egy ifjú, korakamaszként épp most nővé kibomló csupaenergia dús virág, kinek boldogulásánál semmi nem lehet fontosabb számomra, s aki most nyitja hatalmas csodálkozóra kerekedő szemeit a világra, fogad be eddig nem ismert impulzusokat, érzelmeket. A számomra valószerűtlen jövőbe vetített elképzelés az ő valósága lesz. Még bőven stramm koros nő, 71 évesen, ki tudja tán nagymama, ha vállal gyereket egy gyermekvállalásra alig alkalmas világban.
Bő húsz évvel lesz ő és nemzedéke túl a 2050-es céldátumon, mikortól a Párizsi Klímaegyezményben érintett országok nulla karbonkibocsátásúvá alakították gazdaságaikat. Tízzel azután, hogy Kína is teljesítette ugyanezt a célt. Ki tudja, hogyan fognak ők akkor élni? Lesz-e még gleccser, sarki jéghegy, amiről lehet majd beszélni? A legfrissebb prognózisok, a Nature magazin egyik minapi tanulmánya gyorsabban fokozódó és nagyobb negatív hatásokkal ijesztő képet rajzol. A felmelegedés negatív visszacsatolásai milyen életformaváltásra kényszerítik őket?
Elgondolkozom, és nem tudom a választ. Vajon hány olyan nemzedék volt eddig, amelynek kamaszai nem a sejtjeikben dúskálódó életanyagok ígérte szép jövőbe néztek, hanem a nagyon is elképzelhető rosszra? Arra, hogy amiben ma élük, a körülmények fokozatos beszűkülése révén még mostohább, korlátozottabb lesz. És az is torokszorító dilemma: meddig szűkülhet a létezés tere úgy, hogy az még létezés maradjon, esszenciális lényege ne sérüljön?
A kamasz dolga, hogy reményekkel telten forduljon a világra. Most jön az első szerelem, a komoly felnőtt életekkel való első megrendült szembenézés. Aztán a család, a szakmai kiteljesedés vágya és programja. Ehelyett a már mindenestül 21. századi gyermekem látómezejét borongó kép tölti ki. Zöld köd. Völgyekben némán megülő, opálos és torokkaparó veszedelmes gázok.
Mit hagytunk mi rájuk? Milyen világot? Nyilván a maga helyzetében mindenki gyönyörűen megformálhatja önfelmentő dumáit, hogy ő csak egy apró porszem a nagy képben. Minimális az egyén felelőssége abban a hatalmas pusztításban, amit soha nem a konkrét, hanem a túlontúl elvont “Az ember” követett el.
Pedig dehogy az! A sok kis közömbösség áll össze hatalmas kártevéssé. Az apró megalkuvó félrenézések. Az önfelmentő legyintések. Ok, ez a karton műanyagpalackos ásványvíz még belefér. Még tíz percig járatom az álló autó motorját, nem rajtam múlik, hadd menjen a légkondi, hisz odakint oly meleg van. És a többi ilyen mindenki által ismert felelősségmorzsa, hetekig lehetne sorolni.
Pedig most kéne abbahagyni. Mindent!
Minden olyat például, amit a covid átmenetileg abbahagyatott velünk. A léha és rokokó hosszúhétvégés fapados utazásokat, amikre már olyan sokan várunk, mintha tényleg beleférne a világ működésébe, hogy mindannyiunknak járjon a 27ezer Ft-os repkedés Stockholmba, Lisszabonba, Tel Avivba, mintha ez nem valami szélsőséges abszurditás lenne, hanem a normalitás maga.
Legokosabb lenne, mielőtt kikecmergünk ebből a vírus által figyelmeztetőleg lekorlátozott életből, ha megnéznénk, mi az ami tényleg nem annyira fontos. Ami csak azért kell, mert megszoktuk, mert valamiféle a Földdel szervetlen viszonyban lévő szokás rabjaivá váltunk. Mert reflektálatlanul, józan kritikai ellenőrzés nélkül tengetjük mindennapjainkat.
A döbbenet, amit a kislányom szelíd és magától értetődő hangon kimondott ítélete okozott, mint valami repedt bőrű üstdob hangja, napokkal később is itt ver bennem. Tehetetlen szégyen és szorongás marad utána. Meg valami hülye irracionális reménykedés, hogy az nem lehet…, valami majd csak történni fog biztosan, mert történnie kell.
Pedig sosem volt még a kép ennyire tiszta. Mi történne, ha mi nem lépünk? Rajtunk embereken kívül, elhatározásaink és érdemi tetteink híjján bizony, semmi ok reménykedni már.
