A rovat kizárólagos támogatója
Forrás: hvg.hu

Az állatvilág genetikai sokféleségének megőrzésében és a kipusztulófélben lévő fajok átmentésében is egyre nagyobb szerep hárul a reneszánszukat élő zooparkokra. A veszélyeztetett szárazföldi gerinces fajok közül csak minden hetediknek élnek képviselői az állatkertekben. Még rosszabb az arány a madarak és a kétéltűek esetében.

Életbiztosításhoz hasonlította a veszélyeztetett fajok állatkerti tartását Dalia Conde biológus, annak a tanulmánynak az egyik szerzője, amely 2011-ben a Science című tudományos hetilap hasábjain azt sürgette, hogy az állatkertek vállaljanak nagyobb szerepet a fajok megmentésében. Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője ugyanezt úgy fogalmazza meg, hogy a veszélyeztetett fajokból „tartalékokat” kell szaporítani az állatkertekben. Az idézett 2011-es számítás szerint a veszélyeztetett szárazföldi gerinces fajok közül csak minden hetediknek élnek képviselői az állatkertekben. Még rosszabb az arány a madarak és a kétéltűek esetében.

Ha az ismertebb állatok körében ennyire fontos a genetikai sokféleség megőrzése, különösen figyelni kell rá a ritka példányok esetében. Ez meg is történik, így mentettek meg gondos tenyésztéssel több állatfajt is a kihalástól. A WWF természetvédelmi szervezet összefoglalójából is kiderül, hogy az állatkerteknek köszönhető az arany oroszlánmajmocska, a Przsevalszkij-ló (ázsiai vadló), sőt az európai bölény túlélése is. A majmocskából az 1970-es évek elején már csak kétszáz egyed élt, amikor több állatkert összefogott, hogy tenyésztéssel szaporítsák fel a létszámot. Két évtizeddel később az állatkerti példányok közül kétszázat visszatelepítettek a vadonba. Ma már több dél-amerikai természetvédelmi területen összesen ezren élnek, és nagyjából egyharmaduk családfája az állatkerti példányokra vezethető vissza.

Ázsiai vadló visszatelepítés Ázsiai vadló visszatelepítés
A képre kattintva galéria nyílik.

A klasszikus példa az európai bölény.

1927-ben lőtték ki az utolsó példányt, és ha nem lett volna 12 képviselője az állatkertekben, akkor a faj ma már csak történelem lenne. Sokáig tartott a szaporítás, és ebben a budapesti állatkert is kezdettől fogva részt vett. Végül 1952-ben már voltak annyian (a hazájuknak számító német és lengyel vidékeken pedig a háború után már ezzel is lehetett foglalkozni), hogy néhányukat kitehették az európai erdőkbe. Ma 3 ezer körülire becsülik a számukat. Az ázsiai vadlovat 1969-ben nyilvánították kihaltnak eredeti lakóhelyén, de az állatkerti tenyésztés eredményeképp ma már háromszázan vágtatnak a mongol sztyeppén. Az emberek által hasonló módon megmentett fajok közé tartozik még például a kaliforniai kondor vagy a Kihansi permetvarangy. A budapesti állatkert 2009 óta szaporítja a mhorr-gazellákat, amelyeknek társai Afrikában szinte teljesen kipusztultak már.

A nemzetközi fajinformációs rendszer (Isis) szolgál arra, hogy a szakemberek nyilvántartsák az állatkertlakók származási, genetikai adatait. Sok emlős és madár esetében akár ötszáz egyedre is szükség lehet a beltenyészet megelőzéséhez, és ennyi példány természetesen egyik állatkertben sem él együtt. Ezért gondos együttműködéssel az intézmények egymás között rendszeresen cserélik a megfelelőnek tartott, azaz közeli rokonságban nem álló hímeket és nőstényeket.  A veszélyeztetett fajok szaporítását célzó programok egyik nagy támogatója az állatkertek világszövetsége, a svájci székhelyű Waza. Bár világszerte 15 ezer körül van a magukat állatkertnek nevező intézmények száma, a WAZA-nak csupán 1300 tagja van, az Isis együttműködőinek száma pedig 800. A számok közötti nagy különbségnek több oka van. Szegényebb országokban megeshet, hogy nem futja a tagsági díjra, ugyanakkor nyilván nem folyamodhat tagságért sok olyan turistacsalogató hely, amely közelebb áll egy vidámparkhoz, mint egy tudományos alapokon működő intézményhez.

Főképp a fejlődő világban sok az olyan állatkert, amelyik nem felel meg a szigorú tudományos követelményeknek. Pedig éppen ott lenne igazán nagy szükség a fajfenntartó tevékenységre. Közel vannak a veszélyeztetett állatok életteréhez, vagyis egyszerűbb a példányok odaszállítása, az állatoknak nem kell akklimatizálódniuk, és az élelmezésük is egyszerűbb.

san diegoi életkép

De még ha minden a legnagyobb rendben lenne is, a fajok kipusztulását az állatkerti szaporítás legfeljebb enyhíthetné – mint az említett esetekben –, de meg nem szüntethetné. Akadály például, hogy a természetes környezetükbe visszaköltöztetett állatokkal a helyi lakosságnak is meg kell barátkoznia. Nem így történt például Ománban, ahol a nyársas antilopok (oryxok) nemcsak régi környezetüket látták viszont, hanem régi ellenségeiket is: orvvadászok tizedelték soraikat.

Az állatkertek szinte Noé bárkájaként őrizhetik meg a kihalástól fenyegetett fajokat – de mégiscsak őrzésről van szó. Akadnak szigorú állatvédők, akik az állatkerteket sommásan börtönöknek tartják.

Hanga szerint viszont éppen hogy jobban élnek az állatkertek lakói.

Téves elképzelés, hogy a szabadban boldogan szökdécselnek az állatok. Ellenkezőleg, kemény harcot folytatnak a túlélésért. Nem véletlen, hogy az állatkertben lakók jobban szaporodnak. És ennek nem csak előnyei vannak, jelezte a mindmáig emlékezetes 2014-es eset, amikor a koppenhágai állatkert ragadozói gond nélkül megemésztették a szépreményű zsiráffiú, Marius húsát. Nem nyelték viszont le az előre eltervezett gyilkosságot az amatőr állatvédők, ők tiltakozásul még az állatkert bezárását is követelték. Pedig a háttérben csak az állt, hogy a tudományos alapon működő állatkertek gondosan ügyelnek a beltenyészet elkerülésére, a genetikai sokszínűség megőrzésére. A koppenhágai állatkert inkább csak abban különbözött más intézményektől, hogy skandináv nyíltsággal a közönség szeme láttára etették fel az elhunyt húsát a ragadozókkal.

Lions tuck into the remains of the giraffe

Tudományosan ez nem helytelen.

A rács mögött élő állatok jobban szaporodnak, és ragadozók sem ritkítják soraikat, így a szakembereknek előbb-utóbb kezelniük kell a túlszaporodást. Ennek módja lehet a fogamzásgátlás és a létszám feletti egyedek elpusztítása is. Mindkettő beavatkozás a természet rendjébe. Az előbbi ellen szól, hogy azzal megfosztják a nőstényeket a szülés és az utódnevelés élményétől, pedig mindkettő biológiai szükségletük. Az utóbbi pedig tudományosan akár igazolható is, ha a halálos szelekciót olyankorra időzítik a szakemberek, amikor a „tinédzserek” amúgy is önállóvá válnak, és a szabad életben is a legtöbb veszély leselkedne rájuk.

A koppenhágai eset mégis okozott némi szakmai feszültséget – idézi fel Hanga. Nem annyira tudományos, mint inkább érzelmi okokból. Bár a dán kollégák joggal hivatkoztak a nemzetközi tenyészprogramra és arra is, hogy az említett okból a zsiráf pusztulása voltaképp a természet rendjét utánozta, az európai állatkertek nagy részéhez hasonlóan a budapestiben sem örültek a szakemberek a fölöslegesnek ítélt zsiráf nyilvános takarmánnyá változtatásának. Attól tartottak, hogy lejáratja a nemzetközileg gondosan egyeztetett tenyészprogramot, ha zsiráfok megölése jut róla az állatszerető közönség eszébe.

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás

Kapcsolódó hírek