Az idei tél vége terepmunkára csábító napokat is hozott. Olyan ideális időszakra vadásztunk, amikor nincs hóborítás, fagyott a felszín és még egyáltalán nincs friss, zöld növényzet. Egy távoli, rendkívül sűrű, akácos-cserjés bozóttal fedett hátra igyekeztünk, ráadásul messze az utolsó burkolt úttól. A Sajó–Hernád-torkolat közelébe, a két folyó közrefogta ártér vidékére. A célterület nyáron szinte járhatatlan dzsungel, és jellemzően sáros-vizes terep.
A kérdés pedig egy régi régészeti-történészi dilemma: vajon miként zajlottak a muhi csata hadmozdulatai, hol kelt át végül az egyik nagy mongol csapatrész a Sajón – ami aztán döntően befolyásolta a harc végkimenetelét? A földrajzos képalkotás itt kerül elő: milyen lehetett az akkori helyszín, merre futhattak az itteni folyók, milyen volt az átkelési lehetőség? Ehhez nélkülözhetetlen a terep faggatása, ám ahhoz előbb oda kell jutni!
Február közepén nem megy. A Sajón nagy áradás vonul le, és bár ismerjük a vízmérce adatokat, egyáltalán nem világos, hogy pontosan mekkora vízelöntést jelent mindez ezen a lakatlan, folyóközi vidéken. Csak akkor szembesülünk vele, amikor az utolsó ármentes magaslat pereméig autózunk. Végeláthatatlan, jéghideg vízborítás mindenütt – pedig 200 km-ről olyan biztatónak tűnt a helyzet… Gyalog azért megpróbálunk előretörni a jegesebb felszíneken – elsüllyedünk. Batu kán nyoma rejtve marad.
Két héttel később – de még mindig februárban –, 1 méterrel alacsonyabb Sajó-vízállásnál egészen más kép fogad. Szabad az út, mindenhová eljutunk, nyomon vagyunk.
A természet diktál, kereteket ad, és mi érdeklődve – persze a határokat is feszegetve – alkalmazkodunk, együttműködünk. Mindez pedig e számunkban különösen hangsúlyosan jelenik meg – az Usztyurt vad és ezzel együtt lenyűgöző, alig áthatolható terepein éppúgy, mint végig vízbe merülve a fattyúszerkők után járva. És egészen nyilvánvalóan a Hegyközben is – egy régi-új szarvasmarhafajta, a kárpáti borzderes megőrzésén munkálkodva…
Dr. Nagy Balázs, főszerkesztő
