Ezer évig is élhet, a rák elleni harcban segít a mérge, sokan dísznövényként ismerik. A hazai erdőtársulásokban leginkább érdekes színfoltként, ritka elegyfaként előforduló, de dísznövényként is ismert tiszafát választotta 2011-ben az év fájának az Országos Erdészeti Egyesület.
A kiválasztott fára az adott évben nagyobb figyelmet szentel az erdészeti szakma és kutatás, bemutatása az erdei iskola programok és az erdészeti ismeretterjesztés kiemelt témája. Az Országos Erdészeti Egyesület tizenhat éve minden évben szakmai javaslatok alapján választja meg az év fáját.
A mérgező voltára való tekintettel korábban ördög- vagy halálfának is nevezett tiszafa a közvélekedéssel ellentétben nem a Tisza folyóról kapta nevét, a ma használatos megnevezés a fafaj szláv eredetű nevéből származik. Érdekes módon egyedül az élénkpiros színű magköpeny nem mérgező, a fa többi része egy taxin nevű alkaloidát tartalmaz, amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra (pl. lóra) veszélyes méreg, de a modern gyógyászat a kivonatából előállított taxolt a rák elleni hatékony gyógyszerként is alkalmazza. A páros ujjú patások – pl. szarvas, őz – különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását.
A napjainkban jobbára csak 10-12 méteres magasságot elérő, lassú növekedésű fának a korábbi évszázadokban impozáns méreteket elérő példányai is ismertek voltak. A történelmi Magyarország területén élő legnagyobb tiszafa egyed átmérője tőben 120 cm volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Életkora meghaladhatja az ezer évet is. Bár e példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett, mégis leghosszabb életű hazai fafajaink közé számít. Sűrű szövetű fája régóta használt alapanyag. Már honfoglaló eleink használták a visszacsapó íjak készítéséhez, de épületfának is kiváló: az erdészeti felsőoktatás bölcsőjét jelentő Selmecbányán több lakóház gerendáját tiszafából faragták, úgyszintén a késmárki fatemplom oszlopai között is megtaláljuk e fafaj egykorvolt egyedeinek feldolgozott törzsét.
Tipikusan kétlaki faj, azaz külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai. A nyitvatermőkre kevésbé jellemző a jó regenerálódóképesség, viszont a tiszafa törzs- és ágtörések, sebzések, fagykárok után elemi erővel és nagy számban hozza a törzsén, vastagabb ágain a hajtásokat, így lombozatát hamar tudja kiegészíteni. Talán ez a tulajdonsága is magyarázza a kertvárosi övezetekben való elterjedtségét és kedveltségét.
A tiszafa mai elterjedési területe szétszórt, pontszerű előfordulásokból áll. Elterjedésének északi határa Norvégia déli részénél fut. Ma Közép-Európában 7 olyan előfordulása ismert, ahol az egyedszám jelentősebb, néhány törzs vagy facsoport feletti. Ezek közül hazánkban a Déli-Bakonyban, Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában található mintegy 13 ezer törzset tartalmazó, sajnos egyre csökkenő állománya. Elterjedési területén belül a párás klímájú üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkő, dolomit) bukkan fel. Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben, szurdokerdőkben vannak, ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá.
A természetes élőhelyein meglehetősen kis alaktani változatosságot mutató fafajt már régóta kertészeti kultúrákba vonták. Részben mutáció, részben keresztezés útján számos kultúrváltozata keletkezett, amelyek főleg a tűszín, tűállás és koronaalak tekintetében különböznek egymástól. Ma több mint 200 kertészeti változata ismert, közülük hazánkban mintegy tucatnyi fajtája kapható a díszfaiskolákban. Részletes bemutatásával az Erdészeti Lapok 2011-es évfolyamának számai foglalkoznak.
A korábbi években “Év fájának” választott fafajokról és a mozgalom történetéről bővebben az Országos Erdészeti Egyesület honlapján olvashat.
Kapcsolódó anyagok:
