A gleccserkutatás nagyasszonya, Jean Grove (1927-2001), akinek a kis jégkorszakkal foglalkozó első könyvpublikációt köszönhetjük, számtalan, az egész világon végzett jégmagvizsgálat eredményeinek ismeretében azt hangsúlyozta, hogy a fejlett középkori kultúra éghajlati optimumát több olyan évszázad követte, amelyben a lehűlési hullámok a gleccserek újabb és újabb terjeszkedéséhez vezettek. És mindez az egész világra kiterjedően, még ha nem is mindig egymással szinkronban. A globális lehűlés kezdetét Grove a 14. század elejére datálja, sőt Északon még néhány évtizeddel korábbra is. A magas gleccserszint – néhány módosulással felfelé és lefelé – a 19. század végéig tartott. A globális lehűlés természetesen nem mindenütt vezetett a gleccserek növekedéséhez, tehát a gleccserkutatás eredményeként használt ‘kis jégkorszak’ fogalom nem egészen illik az arid (száraz) és tropikus éghajlatú területekre. A Nyugat-Afrikában és az Egyenlítő mentén elhelyezkedő hasonló régiókban nem annyira a lehűlés, mint inkább a csapadékmennyiség kiszámíthatatlansága volt a fenyegető tényező. Mint ahogy a földközi-tengeri térség egyes részein, itt is a szárazság jelentette a fő problémát. Az a klímazóna, ahol földműveléssel lehetett foglalkozni, a kora újkorban drasztikusan lecsökkent, mert a Szahara és a Sahel-övezet határai több száz kilométerrel Dél felé tolódtak. Timbuktu régi központja a Niger felső folyásánál, amely 1600 körül még a szavanna északi szélén mezőgazdaságilag hasznos területen helyezkedett el, kétszáz évvel később a Sahel-övezet szélére tolódott.
Indiában vagy a tropikus éghajlatú Közép-Amerikában is a szezonális csapadék áthelyeződése jelentette a legnagyobb problémát. A globális lehűlés tipikus ismertetőjeleként az ariditás (szárazság) fokozódását nevezhetjük meg. Velencei katonatisztek Kréta szigetéről 1548 és 1648
között hosszantartó száraz periódusokról számolnak be. Az évek 25%- ában vagy egész télen, vagy tavasszal szemernyi eső sem esett. A szántók, a szőlő- és az olívatermés számára ez a pusztulással volt egyenlő. A 20. században nincs egyetlen példa sem az eső teljes mértékű kimaradására. A telek egyötödét viszont ‘rendkívül erős havazások, hosszantartó abnormis hideg időszakok jellemezték, vagy olyan mértéktelen volt az esőzés, hogy egészen késő tavaszig nem lehetett vetni’.
Ami a geológusok és a glaciológusok számára egyértelmű tény lehet, az a történészek számára módszertani problémákat vet fel. Az egyik ilyen probléma abból fakad, hogy viszonylag hosszú éghajlati időszakokról van szó, míg a történészek sokkal aprólékosabban mélyülnek el az időben. Évek vagy hónapok viszonylatában a klíma rosszabbra fordulása jóval nehezebben mutatható ki. Ami geológiai értelemben a lehűlés egységes folyamatának tűnik, mert a gleccserképződés és szedimentáció évtizedek vagy évszázadok alatt zajlik, az a mindennapok vetületében nehezebben követhető nyomon. A kortársak számára nagyobb szerepet játszottak a rövidtávú változások, mint a közép- és hosszútávúak. Feljegyzéseikben ezért inkább az időjárásra, mint a klímára vonatkozó megfigyeléseket találunk. A nagy hideget, a hosszú teleket, a sok havat, a hosszantartó jeget már figyelmesen regisztrálták a kortársak. A helyi krónikások hosszabb távú összehasonlításokat is végeztek, a prédikátorok pedig hivatkozásként használták vallási intelmeikben a hatalmas hómennyiségeket. 1624 hosszú tele után Martin Pezold thüringiai lelkész ‘Gondolatok a hóról’ című művében krónikát állított össze Európa szélsőséges teleiről.
A gleccserek növekedését nagy figyelem kísérte. Chamonix parasztjai 1601-ben pánikjukban a Savoyai Hercegség kormányához fordultak segítségért, mert a gleccser, amelyet ma Mer de Glace-ként ismerünk, folytonosan nőtt, már két falut is betemetett, és egy harmadik elpusztításával fenyegetett. Martin Zeiller (1589-1661) írja Merian Topographia Helvetiae című művében a Berni-felvidéken található Interlaken közelében levő Grindelwald-gleccser növekedéséről: ‘Nem messze van attól a helytől, ahol a régmúlt idők óta zarándokhelynek számító Szt. Petronel kápolna állt: ezt a helységet a növekvő hegy azóta maga alá temette. Az emberek a hegy növekedését figyelvén tanúsítják, hogy a hegy oly óriás lett, hogy a földet mindenestül maga előtt tolva a korábban szép mezőket és réteket zord kopár heggyé változtatja; a parasztok ott álló házait és kunyhóit sem kíméli: hatalmas kopár sziklarögök vagy jégtáblák, sziklaormok és egész sziklahegyek nőnek ki belőle, amelyek a helységben található házakat, fákat és mindent a magasba tolnak.’ A gleccser mozgása és a jégtömbök olvadása okozta dübörgés leírását követően a szerző ezekkel a szavakkal zárja mondanivalóját: ‘terjeszkedésével a hegy elvesz a parasztembertől mindent, legelőt, közterületet és házat. Valóságos csodahegy ez.’
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
A kis jégkorszak Matthäus Merian rézkarcain: A megnövekedett Alsó-Grindelwald-gleccser régi településeket fenyeget és túristalátványossággá lesz.
Kapcsolódó anyagok:
A globális lehűlés lehetséges okai
Az éhínség vége és az európai fejlett kultúra felvirágzása
