A HVG- nek válaszol Vass Nándor, a zöld tárca helyettes államtitkára
Név szerint is kiemelte Vass Nándor (51 éves) helyettes államtitkár szerepét az európai uniós csatlakozási tárgyalások sikerében Eneko Landaburu, az Európai Bizottság bővítési ügyekben illetékes főigazgatója a június eleji fejezetlezárási ceremónián. Az EU-integrációért és a nemzetközi kapcsolatokért felelős főhivatalnokot arról kérdeztük, hogyan érték el – a Magyarország környezetvédelmi teljesítményét elmarasztaló értékelés után – az unió véleményének gyors változását.
HVG: Sokak számára a meglepetés erejével hatott, hogy Magyarország és az Európai Unió (EU) között folyó csatlakozási tárgyalásokon – alig fél évvel Brüsszel lesújtó értékelése után – június elején sikerült lezárni a környezetvédelmi fejezetet, amiben önnek állítólag oroszlánrésze volt. Hogyan csinálta, elvégre Pepó Pál minisztersége alatt még a sátorfáját is szednie kellett?
V. N.: Nem EU-szakértőként” kezdtem minisztériumi pályafutásomat. Pepó Pál exminiszternek még akkor tetszettem meg, amikor az előző kormány által megindított és utóbb elhibázottnak bizonyult garéi szerződéseket – azaz a Budapesti Vegyi Művek tetraklór-benzolos hordóinak ártalmatlanítását – vizsgálta felül az a német tulajdonban álló cég, amelynek akkor az ügyvezetője voltam. Hívására a Környezetvédelmi Alap pénzeit felügyeltem, így hozzám tartozott az unió két felzárkózási segélyforrásának – a PHARE- és az ISPA-pénzeknek – a tárcafelügyelete is, úgyhogy már kezdettől fogva volt némi áttekintésem EU-ügyeinkről is. Támadt is vitám a miniszterrel, aki Brüsszellel és a közlekedési tárcával is összerúgta a port, mivel nem volt hajlandó tudomásul venni az ISPA-támogatások prioritásait, és megkísérelte kihúzni a budapesti szennyvíztisztító kapacitások kiépítésére kért támogatásokat. 1999 őszére aztán, miután meglehetősen alapos nagytakarítást” hajtott végre a tárcánál, irántam is elfogyott a bizalma, végül tavaly februárban felmondott. Pepó távozásának szinte másnapján visszahívott dolgozni a tárca mindkét államtitkára. Mivel korábbi beosztásomat addigra betöltötték, és az új miniszter, Ligetvári Ferenc már érzékelte – no meg Brüsszelből is megsúgták” neki -, hogy szükség lenne egy, az EU-ügyeket összefogó külön irányítói poszt létrehozására, így én lettem az integrációs ügyekért felelős részleg vezetője.
HVG: A nagy lemaradás láttán nem fordult-e meg a fejében, hogy kudarc esetén – ahogy mondani szokták – önnek kell majd elvinnie a balhét?
V. N.: Kívülről jött ember aligha ült volna ebbe a székbe. Én viszont tudtam a korábban kidolgozott, szinte teljesen kész jogharmonizációs munkaanyagokról, amelyek költségvetési finanszírozásával kapcsolatos javaslataimat még 1999 végén elfogadta a tárca vezetői értekezlete, jóllehet ezek az anyagok utóbb mégis asztalfiókba kerültek. Pepó távozása után alapvetően megváltozott a légkör, immár a részletekben is járatos szakértők vettek részt a brüsszeli tárgyalásokon, és felgyorsultak az egyeztetések a társszervezetekkel is.
HVG: Azt akarja ezzel mondani, hogy mégsem kockáztatott sokat új pozíciójában?
V. N.: Van némi tapasztalatom válságmenedzselésben, a nyolcvanas évek elején például a nehéz helyzetbe került Kerszi vállalat által meghirdetett vezetői pályázatra jelentkeztem, és sikerült kihúzni a céget a bajból. De maradva a tárcánál, tudtam, hogy a nagy tisztogatások ellenére sok jó szakember maradt a házban, csupán össze kell fogni a munkájukat. Gyors tempóban produkáltuk például a jogászok számára azokat a szakmai anyagokat, amelyek alapján elkészülhettek az új rendelettervezetek, így tavaly november óta 26 új környezetvédelmi jogszabályt sikerült formába önteni. Azt mondhatom, a kollégák valósággal szárnyakat kaptak a megváltozott légkörben, az újabb miniszterváltás után pedig Turi-Kovács Béla a tárca egyik fő feladatának tekintette, hogy behozzuk a csatlakozási folyamatban felhalmozott lemaradásunkat. Ő nemcsak szavakban szavazott bizalmat” mindenkinek.
HVG: Ha már itt tartunk, minisztere a kisgazda belharcok egyik céltáblája és szereplője. Hogyan érték önt ezek a hatalmi torzsalkodások?
V. N.: Ide nem fújtak be e viharok, a minisztériumi apparátus nyugodtan dolgozhat. A házban egyébként az a szólás járta, hogy ide helyeztek egy nyugodt politikai háttérrel rendelkező politikust, hogy tegyen rendet a szétzilált minisztériumban, majd Turi-Kovács rövid időn belül egy nyugodt minisztériumban találta magát szétzilált politikai háttérrel.
HVG: Mindez tavaly decemberben kezdődött, amikor megjelent az unió kendőzetlen bírálata Magyarország környezetvédelmi teljesítményéről, majd fél évre rá jött a sikeres fejezetlezárás (HVG, 2001. június 9.). Miképpen élte meg ezeket a hónapokat?
V. N.: Nem tagadom, az EU környezetvédelmi jelentése mellbe vágta az itteni szakapparátust. Én azonban most úgy emlékszem vissza, hogy ez inkább bizonyítási kényszert váltott ki a kollégákból. Magam számára azt tartottam fő feladatnak, hogy a tárcán belüli átcsoportosításokkal forrásokat szerezzek munkájukhoz, másrészt december elején Brüsszelbe utaztam a Martonyi János külügyminiszter vezette delegáció tagjaként, amikor újra megnyitották a környezetvédelmi fejezetet. Mivel vezetőként úgy tartom, a problémamegoldásban sokat segíthetnek a közvetlen emberi kontaktusok, minden fontos brüsszeli potentáttal magam tisztáztam: a tárca vezetése megújult, minden erővel azon lesz, hogy még a svéd elnökség alatt, idén nyárig lezárulhasson a fejezet.
HVG: Úgy tűnik, mintha korábban a magyar kormány sem erőltette volna a környezetvédelmi tárgyalásokat, attól tartva, hogy a szakemberek helyett tárgyaló Pepó tovább rontja a helyzetet.
V. N.: Tény, hogy a miniszterváltások után mind az unióval, mind a társminisztériumokkal felgyorsult a már-már befagyott egyeztetési folyamat. A brüsszeliek jóindulata önmagában persze nem lett volna elég a mostani megállapodáshoz. Döntő mozzanatnak tartom, hogy az uniós környezetvédelmi követelmények teljesítése alól kért felmentések számát 1999 óta 22-ről a végül elfogadott négyre csökkentettük. Kezdetben nyilvánvalóan óvatosak voltunk, de menet közben alaposabban megismertük az EU elvárásait, és több esetben kiderült, hogy az itthoni felmérések is alaptalanul nagyították fel a feladatokat. Így például a természetes vizek minőségével kapcsolatban arra a következtetésre jutottunk, ha felgyorsítjuk a települések szennyvíztisztítási programját, és szigorítjuk az ipariszennyvíz-kibocsátási határértékeket, javul annyit a felszíni vizek minősége, hogy bátran vállalható a fürdővizekre vonatkozó irányelv teljesítése is. Egyébként a gyors lezárás csak kívülről tűnik meglepőnek, hiszen – mint említettem – a munka oroszlánrészét már elvégeztük, csak rendszerbe kellett foglalni a részanyagokat.
HVG: A kívülállók számára az olyan kifejezés, mint az ön által említett rendszerbe foglalás” igencsak semmitmondó szakzsargonnak tűnik. Csak ennyi kellett volna az egyik legvitatottabb csatlakozási téma lezárásához?
V. N.: Persze hogy nem, de hadd említsem egy szó szerint égető ügy példáját. Hónapokig vártunk egyik társminisztériumunk állásfoglalására, mi legyen a magyar álláspont az ügynevezett nagy – vagyis az 50 megawattot meghaladó – tüzelőberendezések kibocsátási normáinak teljesíthetőségét illetően. A határidő előtt két nappal derült ki, nem sikerült felmérniük a helyzetet. Annak érdekében, hogy ne égjünk le” Brüsszelben, mentő ötletként közvetlenül felvettük a kapcsolatot az érintett cégekkel, hangsúlyozva, hogy partneri közreműködésüket kérjük a mentességi igények elfogadtatása céljából. Minden érintett válaszolt, és így sikerült kimutatni, hogy mindössze nyolc berendezésről van szó, és ebből hat uniós cégek tulajdonában van. Ezeknek már a privatizációkor egy fix időpontra, 2004-re írtuk
elő a korszerűsítést. Ezért a záró tárgyalások szakaszában egyrészt kimutattuk, hogy e néhány tüzelőmű energiatermelése jelentéktelen arányú, vagyis az átmeneti haladék nem borítja fel az energiapiaci költségarányokat. Másrészt azt mondtuk, ha utólag megváltoztatjuk a játékszabályokat, akkor a gazdasági, illetve a versenyről szóló fejezetnél olvassák a kormány fejére, hogy nem tartja be az általa kötött megállapodásokat. Ezt az érvelést el is fogadta az unió.
HVG: Szép dolog a diplomáciai siker, de azt hogyan tudta bebizonyítani a magyar kormány, hogy képes röpke néhány év alatt előteremteni a szükséges környezetvédelmi beruházásokra a saját számításai szerint 2500 milliárd, az EU szerint 3200 milliárd forintot?
V. N.: Kétségtelen, a legnagyobb feladat most, a fejezet lezárása után kezdődik, de számításaink szerint a csatlakozás után a mainál mintegy hatszor nagyobb uniós támogatási lehetőségek nyílnak meg a számunkra, a kohéziós és a strukturális alapok jóvoltából. Jelenleg az ISPA-segélyalapból évi 44 millió eurót, azaz 11 milliárd forintot vehetünk s tavaly vettünk is – igénybe, és ez várakozásaink szerint 60-70 milliárd forintra is nőhet majd. A magyar állami költségvetésből 2001-2002-ben körülbelül évi 160 milliárd forintot költünk környezetvédelmi célra, ebben az ütemben ez tíz év alatt a segélyekkel és a magánszféra beruházásaival együtt bőven kiadja a felzárkózáshoz szükséges pénzt. Egyébként bármennyire meglepően hangzik is – a külföldi cégtulajdonosok többnyire a magyaroknál hajlékonyabb tárgyalópartnereink voltak, aminek valószínűleg az is az oka, hogy az EU-ból érkező befektetők otthoni tapasztalataik alapján tökéletesen tisztában vannak a környezetvédelmi elvárásokkal, és nem zárkóznak el az amúgy is elkerülhetetlen befektetésektől – igaz, forrásokkal is jobban el vannak látva.
HVG: A még hátralevő feladatok közül melyiket tartja a leghúzósabbnak”?
V. N.: A minisztériumok statútumának, feladatkörének megváltoztatását. Szerintem ugyanis célszerű lenne alkalmazkodni az uniós tagállamok gyakorlatához, ott ugyanis a zöld tárcáknak több feladatuk, hatáskörük van, például hozzájuk tartozik a vízminőség védelmének, a bányászatnak vagy az energiaügyek egy részének kormányzati irányítása. Ennek fényében elképzelhetetlen, hogy a közigazgatási rendszer korszerűsítése ne járjon együtt a kialakult tárcaközi hatáskör- és munkamegosztás átalakításával.
HVG
