Mintha az ötéves tervek helyett csak a négyévenként esedékes választások dátumait írták volna át a határidőnaplókban.
Ha belegondolunk, hogy az évtizedek alatt betonná dermedt diktatúra lerontásában végül is milyen hasznosnak bizonyult az élő és épített környezetünkre látványosan kezet emelő pártállami hatalommal szembeni társadalmi mozgolódás, egyhén szólva is botrányos az új magyar demokrácia többpárti elitjének hozzáállása a környezetvédelem ügyéhez. Már mindenféle világnézetű politikai formáció képviseltette magát az Országgyűlésben (a nemzeti radikálisokat kivéve kormányzati szerepben is), de a politikájukban alig mutatkozik nyoma – és főleg eredménye – az életünk minden területére, a jövőnkre kiható környezeti bajaink tudatos és felelősségteljes kezelésének.
E mulasztásnak sajnos sok a közös vonása és oka az előző és a mostani rendszer között. Az állampárt regnálásának korában a kommunizmus felépülésének vörös célszalagját húzták a nép orra előtt, miközben a „jövő mérnökei” a párt mindenkori éves terveinek számait iparkodtak teljesíteni. Ugyan negyven év alatt sem tudták megszüntetni az ország lakáshiányát, de közben minden magyar várost tönkretettek a házgyári betondarabokból összerakott lakómegőrzőkkel, amelyek még mohó energiafalókként is üzemelnek. Ipartelepítést csak a termelés érdekei diktáltak, ebben egyetlen lépéssel, sem jutottak előre a magukat haladóknak nevezők a XIX. századi rablókapitalistáknál; a magyar csodának számító agrárium tényleg mutatós mennyiségi eredményei mögött pedig a hazai gazdálkodás hagyományainak félresöprése, egészségtelen monokultúra, oktalan vegyszerezés és természetbefolyásolás, mérgezett húshibridek, csirke- és tojásgyárak lapultak. A KGST-nyomorpiacra szállítás kedvéért pusztulni hagyták a történelmi (minőségi) borvidékeket, hogy az állami homokpuszták vinkóját ihassák a szovjet fogyasztók.
De végül lebuktak a vízlépcsőn. Hiába ivott a gátépítő Maróti egy pohárka vizet a Balatonból, már rég Kazahsztánban furkál ivóvíz után. Sajnos az utána következő szakminiszterek sora sem egy dicsőségtábla. Mintha az ötéves tervek helyett csak a négyévenként esedékes választások dátumait írták volna át a határidőnaplókban. Sok fontos területe van a kormányzásnak, ámde a környezettel összefüggő valamennyi ténykedés hosszabb időre szól: a mezőgazdasággal, iparral és kereskedelemmel, energiagazdálkodással, közlekedéssel, élelmezési és minden egyéb szolgáltatással kapcsolatos tervezés és beruházás hatással van élő és épített világunk állapotára. De négyévenként választás van, a voksokért hamarabb beváltható ígéreteket kell adni.
Az 1990 óta hivatalban volt kormányokban a környezetvédelmi tárcát következetesen a maradékelv alapján osztották el a partnerek: A nagypolitika legmarkánsabb képviselőinek mintha nem lett volna (nem lenne) érzéke és elegendő érdeklődése e terület iránt, még anynyira sem, hogy a kétségkívül fontos kül- és belpolitikai elfoglaltságuk miatt megfelelő szakemberre bízzák a tennivalókat. Az Antall-kormányban elsőként egy városfejlesztő szakmérnök töltötte be a zöldminiszteri posztot, ám működése alapján okkal vélhető, hogy az MDF alapításában szerzett érdemei megelőzték az élővilág iránti érzékenységét. (A Keresztes K. Sándort felváltó Gyurkó János tűnik a máig egyetlen ígéretes kivételnek, korai halála sajnos nem adott elég időt neki a munkára.) Az első szocialista-liberális kormányban tisztán megjelent a politikai cinizmussal határos leosztási elv: a tárca élére az a Baja Ferenc került, akiről közbeszéd tárgya volt, hogy szakismereteit „ruhatár-büfé szakon” szerezte, ellenben az MSZP apparátusában becses érdemeket gyűjtött a választási kampányban. A területfejlesztésért is felelős tisztviselőként viszont örökre beírta nevét a honi környezetvédelem aranykönyvébe a zsurki vodkagyár állami támogatásával.
Alsó hangon is sajnálatosnak nevezhető viszont, hogy a ’98-as választásokat megnyerő fiatal demokraták, akik egymagukban nem tudták leváltani a bukott kormánykoalíciót és emiatt politikai házasságba kényszerültek a kisgazdákkal, át nem gondolt alku részeként odaadták a környezetvédelem vezetését is a rózsadombi parádés gazda embereinek. Holott a Horn-féle újabb Nagymaros-sumákolás miatti tiltakozás is tolta a Fidesz szekerét, s ez volt a megfelelő történelmi pillanat, amikor egy ambiciózus, fiatal párt könnyen megszakíthatta volna a penészes-rozsdás láncolatot, végre egy alkalmas és agilis szakminiszter kijelölésével egyszersmind a zöldproblémák korszerű megoldási irányát is kitűzhette volna. Ehelyett jött – és ment – Pepó, majd az utódjaként a hitelét veszített tárcát ugyan ügyesen menedzselő, ám mégiscsak magánjogászi rutinnal rendelkező hivatalnok: Turi-Kovács Béla.
A mostani kormányváltáskor tüstént visszaköszönt a már ismert szociálliberális gyakorlat, annyi különbséggel, hogy most az SZDSZ delegálta a posztra az abszolút legalkalmasabb embert. Kóródi Mária kinevezése az alacsony párttagkönyvszámán kívül mással nem magyarázható, mellette szólhat még a kormányzás mostanában divatos nőiesítése és az, hogy szereti a tengeri halakat. De ez mintha kevés lenne a XXI. században ennek a – világ más részén fontosnak tartott és akként kezelt feladatkörnek a felelős irányításához. Itt vagyunk most, röviden szólva és hála istennek tízéves moratóriumot élvezve az e területen gyanúsan nagyvonalú Európai Unió türelméből. Még rövidebben: pontosan a címben olvasható helyen tartózkodunk.
Ludwig Emil
Magyar Nemzet 2002.12.16.
