A Fertő tó és környéke – az osztrák és a magyar oldalon egyaránt – 2001 decemberétől elnyerte a világörökség címet a kultúrtáj kategóriában. A mintegy 20 000 éves sekély és sós sztyepptó meghatározta és meghatározza ma is az ott élők életét. Az évszázadok óta művelt nádgazdálkodás, halászat és a tó környéki pusztai területeken a pásztorkodás pedig mind-mind olyan tevékenység, amely közvetve segít fenntartani az élőhelyek és a fajok sokszínűségét. Mindezekkel jól megfér a Fertő melléki dombsor keleti lankáin meghonosodott szőlőkultúra. Cikkünk bepillant e táj “sajátos gazdálkodásába”: a nemzeti park itthoni élőhely-rekonstrukciós munkájába.
Sűrűn lakott Európában – a magashegységek hóhatár fölötti területeit és a nagy kiterjedésű észak-európai lakatlan vidékeket leszámítva – alig találunk természetes állapotukban megőrződött területeket. Ezért különösen fontos, hogy azokat a szelíd gazdálkodási formákat (például a gyep- és erdőgazdálkodást), amelyek évszázadokon át biztosították a biológiai sokféleséget, folyamatosan fenntartsuk, az ellentétes hatású beavatkozásokat pedig (ilyen az intenzív gazdálkodás is), lehetőleg tartsuk távol a védett területektől.
A Fertő-táj sajátos arculatát elsősorban a kis területen előforduló sokféle élőhely határozza meg: a sekély vizű szikes tó a maga nagy kiterjedésű nádasaival, a jégkorból ránk maradt számos láprét, a száraz kontinentális pannon puszta és a partot övező alacsony dombság a szárazságkedvelő erdeivel. A horizontot az Alpokaljához tartozó tölgyesekkel, bükkösökkel, illetve telepített fenyvesekkel fedett – vulkanikus kőzetek alkotta Soproni-hegység zárja le. A területen – elhelyezkedése és domborzati sajátosságai következtében – három éghajlati övezet (a kontinentális, a szubmediterrán és a dealpin) találkozik.
A lecsapolt Hanság
A térség egykor – a Fertő-vidék és a Hanság nagy lecsapolási munkálatai előtt – teljesen más képet mutatott, mint a nemzeti park megalakulásakor. A maga felszíni vizeivel egy összefüggő, körülbelül 100 000 hektárnyi mocsaras, lápos, ingoványos terület volt, amelyet tavak, kisebb kiemelkedések – úgynevezett gorondok – tarkítottak. Az elmúlt századok folyamán sokszor fölvetődött a vidék lecsapolásának és mezőgazdasági hasznosításának gondolata, de erre csak a XIX. és a XX. században került sor. Több részletben szabályozták a Hansági-medencébe ömlő folyókat, a medence mélyebben fekvő részeiről pedig kiterjedt csatornarendszerrel vezették el a vizet. A Fertő időszakos kiöntéseit a délkeleti partvonalon az 1900-as évek elején felépült körgát akadályozza. Az itt kezdődő Hansági- főcsatoma a tájat nyugat-keleti irányban szeli keresztül. Az ebbe tartó mintegy 1500 kilométer összhosszúságú lecsapoló árokrendszer kiépítése 1958 és 1967 között fejeződött be.
A felszíni vizek eltüntetése és a talajvízszint süllyesztése után a Hanság nagy területeit befásították (főleg gyors növekedésű nemesnyár- klónokkal), illetőleg szántóföldi művelésbe vonták. Az évezredek alatt felhalmozódott, helyenként több méter vastag tőzeget vagy kibányászták, vagy magára hagyták, s a kiszáradt tőzeg igen hamar elbomlott vagy kiégett.
A vidék arculatát – a vízügyi beavatkozásokon kívül – döntően a trianoni határ határozta meg. Az új határ egyaránt kettészeli a Hanságot és a Fertő tavat. Ez akkor vált igazán drámaivá, amikor az országhatár egyúttal két világrendszert is elhatárolt egymástól. Csak lassan, a hetvenes évek végén vált lehetővé, hogy megalakuljon a Fertő-tavi Tájvédelmi Körzet és a Hanság Tájvédelmi Körzet a megmaradt természeti értékek megőrzésére.
A rendszerváltással egyidős a Fertő tavi Nemzeti Park; ezt később összevonták a Hanság Tájvédelmi Körzettel, így alakult ki a mai Fertő-Hanság Nemzeti Park. Létrejöttével egyidejűleg vált lehetővé, hogy hozzákezdjünk a lecsapolással átalakított élőhelyek rekonstrukciójához. A visszaalakított élőhelyek: szikes gyepek, sekély szikes tavak és mocsarak Mekszikó-pusztán, hansági mocsarak és lápok.
Visszavarázsolt gyepek
A Fertő-táj keleti területein a másodlagos szikes pusztai gyepek rekonstrukciója tíz évvel ezelőtt kezdődött. E területek egy részét azok lecsapolása után, a múlt század húszas-harmincas éveiben szántóföldként próbálták hasznosítani. Ám a nagy sótartalmú talaj túlságosan szikesedett, ezért néhány évi sikertelen próbálkozás után felhagytak a művelésével. Az egykori vízjárta mocsarak helyén másodlagos szikes puszta alakult ki, amelyen a gyepeket legeltetéssel hasznosították.
A harmincas-negyvenes években mezővédő erdősávokat létesítettek a szántók között a szél okozta talajerózió ellen. Ezek egyik fő fafaja a Közép-Ázsiából származó, a sziket is jól tűrő ezüstfa. Ez aztán – a termését fogyasztó madarak közvetítésével elterjedt, s a kilencvenes évek elején ligetes állományai a szikes gyepekben már mindenütt megtalálhatók voltak.
A tájidegen fafajt a legutóbbi tíz évben több száz hektárnyi szikesről sikerült kiirtani. E munka eredményeként a már kipusztultnak vélt pókbangó örvendetesen gyarapodik. Más orchideafajokra (az agárkosborra és a mocsári kosborra) szintén jótékonyan hat az élőhelyek helyreállítása.
Az ezüstfa visszaszorításában a szikesek gyenge tápértékű füveit jól hasznosító magyar szürke marhák, bivalyok és rackajuhok is közreműködnek. A kisebb fákat lerágják, de a méretesebbeket szívesen használják dörgölődzésre, emiatt azok – kérgüktől megfosztva – gyakran elpusztulnak. Persze, a leghatékonyabb módszer az, ha az ezüstfaligeteket tervszerűen kivágjuk; ebben nyári gyakorlatra érkező közép- és főiskolás diákok is közreműködnek.
A közelmúltban megvásárolt és természetvédelmi kezelésbe vett egykori szántókon is végeztünk visszagyepesítést. Így a mozaikos gyepek helyett összefüggő, nagy kiterjedésű puszta alakult ki. A rekonstruált területekre a jellemző fűfélék néhány év alatt visszatelepednek, mert a magok a gyakori erős szelek által gyorsan szétszóródnak. A folyamat első eredményei már most is láthatók.
A mekszikópusztai szikesek A Mekszikópuszta környéki területek egykor a tó árterét alkották; a majdnem sík terepre a gyakori és erős északnyugati szelek a szikes tóvizet újra meg újra kihajtották, ezzel biztosítva a szikes mocsár vízutánpótlását. E kiöntéseket aztán a körgát megakadályozta, emiatt eltűnt a legtöbb itt fészkelő vízimadár, s lassan a növényzet is átalakult. A Fertő erősen ingadozó vízszintjének szabályozását a tómeder elnádasodása követte, s a nád ma már széles sávban keretezi a partot. Megszűnt az eredeti parti növényzet, s tovább szűkült számos vízimadárfaj fészkelési és táplálkozóhelye.
Az eredeti vízborításos területnek csak egy részét állítottuk helyre, a többi részen a mélyebb foltok néminemű kimélyítésével kisebb tavakat alakítottunk ki. A tavak területét tavasszal a Fertő szikes – és szennyezetlen – vizével sekélyen (20-50 centiméternyire) elárasztjuk. A tavak a nyár közepére-végére kiszáradnak, az őszi esőzések idején (legkésőbb október közepén) azonban újra vízzel telítjük őket, s ez a vízborítás általában tavaszig megmarad. A tómedrekből kiemelt földből szigeteket építettünk; ezek a sirályfélék fészkelőhelyei. A tavak vízszintje szabályozható; így például az átlagosnál csapadékosabb tavaszi időjárás nem veszélyezteti a különféle – földön fészkelő – madarak telepeit.
Az elárasztásokkal – a tavak kialakításával-visszatért a gulipán, a gólyatöcs, a széki lile és a tavi cankó. Rajtuk kívül rendszeresen vagy alkalmilag költ itt például üstökös és cigányréce, danka- és szerecsensirály, küszvágó csér, goda, piroslábú cankó. De a terület ennél is több madárnak táplálkozóhelye: a tó nádasaiban költő kócsagok és gén félék, kanalasgémek, nyári lúd, vadlúd, vadréce és partimadár jár ide rendszeresen. Szinte egész évben több ezer vízimadár tanulmányozható a szabadon látogatható madármegfigyelő tornyokból.
A rekonstruált élőhelyeket nem hagyhatjuk magukra. A legutóbbi időben minden évben egy-egy tavat kihagyunk az elárasztásból, mégpedig azért, hogy a terület nádasait és egyéb gyorsan terjeszkedő vízi növényzetét magyar szürke marhák és rackajuhok legeltetésével “féken tartsuk”. Bizonyos nádas részeket kaszálunk (a Fertő magyar oldalán helyenként 6 kilométer szélességű a nádas mocsár). De minthogy itt is váltogatjuk a vízzel borított és a szárazon tartott részeket, a területkezelés nem veszélyezteti a vízimadarak költését. A vízszabályozást zsiliprendszer segíti.
Nem kis gondot okoz, hogy a térségben túlságosan elszaporodott a róka és a vaddisznó. A nyári lúd és számos partimadár tojásainak és fiókáinak pusztításával veszélyeztetik a rekonstrukció eredményeit. A kilencvenes években bekövetkezett mezőgazdasági szerkezetváltozás, a vadászati szokások átalakulása és a veszettség elleni immunizálási program miatt a róka helyi populációja erősen megnőtt. Valamiképp meg kell akadályoznunk, hogy “ökológiai csapda” alakuljon ki, azaz hogy a megfelelő vízviszonyok teremtésével megtelepedő vizimadarak szaporulatát a megnövekvő állományú ragadozók elpusztítsák.
Lápok, mocsarak
A Hanság egykor annak köszönhette sajátos élővilágát, hogy a folyók (a Rábca, a Rába, az Ikva, a Keszeg-ér stb.) áradáskor szétterültek itt; két elöntés között a Kisalföld legmélyebb területeként számon tartott Hany tőzeglápjai sem száradtak ki. A Hanságban ellentétben a Fertő környéki területek szikes vizével – édesvízi lápok alakultak ki gorondokkal tarkítva. A számos sziget között különböző mélységű víz borítások jöttek létre. Az átlagos vízmélység 60-80 centiméter volt, de a domborzattól függően akadtak 2 méter mély vagy éppenséggel tocsogós részek is.
Bősárkány térségében 2001-ben mintegy 450 hektáros mocsárrekonstrukcióval készültünk el. A Rábca folyó vizét felhasználva árasztással hoztunk létre a régihez hasonló vízviszonyokat. (Itt szintén több madárlestorony segíti az élővilág megfigyelését; közülük egy az érdeklődő turisták számára is szabadon látogatható.)
Az elárasztást követően gyors ökológiai változások indultak meg, de ezek előreláthatólag csak hosszú évek alatt vezetnek majd arra, hogy stabil ökoszisztémák alakulhassanak ki. A Rábcából, illetve a legmélyebben fekvő területek maradványfoltjaiból tavasszal megindult a vízi növényzet (például a nád és a keskenylevelű gyékény) spontán terjeszkedése. A Hanság egykori jellemző vízinövényei a közeli tavakon és csatornákon őrződtek meg, ezeket onnan telepítettük vissza a rekonstruált területre. E növényeket valaha a folyók áramló vizei szabadon terjesztették, s – elképzeléseink szerint – hozzájárulnak ahhoz, hogy az eredetihez hasonló “természetközeli” állapot mielőbb kialakuljon. De nem csupán a vízi növényzetnek, hanem a jellemző halfajoknak a betelepítéséről is gondoskodtunk.
A terület tavaszi elárasztását követően azonnal megjelentek a vízimadarak. Az első évben a madárfauna fajösszetétele minden bizonnyal sajátosan, a későbbiektől lényegbevágóan eltérően alakult. A földmunkák kal érintett területrészeknek (depóniáknak, szigeteknek) növényzettől mentes felszínén olyan fajok (gólyatöcs, gulipán) is megjelentek, amelyek később, a záródott növényzetben már vagy egyáltalán nem, vagy csak alkalmanként telepedhetnek meg. De a növényzet térbeli mintázata is jócskán eltért a végleges állapottól, a várhatóan több év alatt kialakuló szerkezetétől. A költési időszak kezdetén a vízzel borított terület szinte teljesen növénymentes volt, majd rövid idő alatt növényzet nőtte be azt. Gyorsan uralkodóvá vált a parti sás, a gyékényfajok, a harmatkása stb. Az első évben az elárasztott területek legelterjedtebb fészkelő madárfaja a kis vöcsök és a szárcsa volt. De szép számban telepedett meg a tőkés réce, a böjti réce, a barátréce, a búbos vöcsök és a vörösnyakú vöcsök is. A mesterségesen kialakított költőszigeteken három pár (hazánkban fokozottan védett) gulipán, hét pár (ugyancsak fokozottan védett) gólyatöcs és huszonöt pár küszvágó csér költött. Megjelentek a későbbiek során biztosan itt fészkelők is, a kormos és a fattyúszerkő, illetőleg a cigányréce. Folyamatosan megfigyelünk egy táplálkozó rétisaspárt, és a Fertő tóról is ide járnak táplálkozni az ott fészkelő nagy kócsagok és kanalas gémek. Mindamellett a terület a vonuló madaraknak fontos táplákozóhelyül is szolgál.
Hazánkban a bősárkányihoz hasonló mocsárrekonstrukció még nem volt. Igen fontos a rendszeres megfigyelés (a monitoring jellegű vizsgálat), hogy a kellő változtatások során minél több információ segítse az újabb és újabb döntéseinket, s azokat a lehető legjobban megalapozhassuk. Terveinkben további élőhelyek helyreállítása és természetvédelmi kezelése szerepel.
PELLINGER ATTILA , FERSCH ATTILA (Fertő-Hanság NP)
2002.03.22.
