A Húsvét, mint az ünnepek többsége, nem utolsó sorban a gyerekeknek, a gyerekekről szól. Ez is remek alkalom arra, hogy kisebb-nagyobb ajándékokkal lepjük meg őket. Az ilyenkor szokásos ajándékok között (sajnos) szerepelnek az eleven kiscsibék, kiskacsák és kisnyulak is.
Ez önmagában még nem lenne probléma, ha az ajándékozó felnőttek kellően átgondolnák, megvannak-e a feltételei annak, hogy ilyen meglepetéssel kedveskedjenek, vagy inkább mást kellene választaniuk. Sajnos azonban ez nem mindig mondható el. Mindenek előtt meg kellene fontolni például, hogy legalább átmenetileg el tudják-e helyezni a kis állatot megfelelő módon. El tudják-e látni a megfelelő táplálékkal, alommal, stb. Továbbá, hogy mi lesz a sorsa a kezdeti lelkesedés múltán.
Legszerencsésebb lenne az az eset, amikor már eleve háztáji gazdálkodásra berendezkedett otthon lakóját lepik meg az élő ajándékkal. Ilyen helyen nyilvánvalóan lehet számítani arra, hogy sem rövid, sem hosszabb távon nem fog gondot okozni a kis állat érkezése. Csakhogy ilyen környezetben érthetően kisebb az érdeklődés az efféle húsvéti ajándékok iránt, nem igen számíthatunk látványos sikerre “meglepetésünkkel”.
Egész más a helyzet a városokban, lakótelepeken, a természettől távolabb élők körében, vagyis azokon a helyeken, ahol a legkevésbé vannak meg azok a bizonyos feltételek. Éppen itt szerezhet osztatlan, de mulandó örömet az efféle eleven ajándékok újdonsága, szokatlansága. Csakhogy a Húsvét elmúlik, a kiscsibe, kiskacsa vagy a nyuszi pedig marad. A család pedig kezd rádöbbenni néhány – egyébként nem feltétlen meglepetésszerű tényre. Például arra, hogy az állatgyerekeknek is megvan az az el nem ítélhető tulajdonságuk, hogy felnőnek. Továbbá, hogy akár csak saját csemetéiknek, ezeknek az apróságoknak is megvannak a biológiai szükségleteik, aminek következtében például szemetelhetnek, sőt, kellően elhanyagolva bizony kellemetlen szaguk is lehet. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek belátni azt is, hogy a (kis)csirkét, (kis)kacsát sohasem fogják rászoktatni a szobatisztaságra, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek az állatok biológiailag képtelenek a szobatisztaság tudományának elsajátítására. (A központi idegrendszerük alkalmatlan az anyagcsere ilyen jellegű szabályozására.)
Hasonlóképpen „gyári okokkal” magyarázható a kudarc, ha egy nyulat kísérlünk meg lebeszélni arról a számunkra minden bizonnyal felettébb idegesítő szokásáról, hogy minden útjába kerülő tárgyat megrágcsáljon. (Mellesleg tapasztalt állatbarátok egybehangzó állítása szerint és Murphy törvényeivel is teljes összhangban e szenvedélyük kiélésében kiemelt előnyben részesítik a különleges eszmei vagy anyagi értékkel bíró, valamint a stratégiai fontosságú tárgyakat.) De komolyra fordítva a szót: talán már az elmondottak is kellően alátámasztják, hogy valóban célszerű előzetesen alaposan megfontolnunk ilyen jellegű ajándékozási terveinket.
De ha ez nem lett volna elég meggyőző, van még néhány további érv is:
A húsvéti kisállat ajándékozás igazolására gyakran felhozott érvek szerint az ajándékba kapott állat gondoskodásra, felelősségérzetre, rendszerességre és egyéb kívánatos tulajdonságokra neveli a gyerekeket. Ez általában igaz is a kisállat tartásra. De ebben az esetben gyakorlatilag sajnos épp az ellenkezője érvényesül. Például azzal, hogy a gyerek azt látja, családjában tapasztalt példa alapján azt tanulja (ne adj’ Isten esetleg évente ismétlődő esetekben azt szokja meg), hogy a feleslegessé (terhessé, kényelmetlenné, kellemetlenné, megunttá) vált élőlényektől rövid úton, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül meg lehet szabadulni. (Aztán persze felnőnek ezek a gyerekek, és előbb-utóbb adódik az életükben egy-egy öreg nagyszülő, beteg szülő, fogyatékos rokon, házastársi konfliktus, problémás kamasz gyerek stb.)
Tudnunk kell továbbá, hogy ezek a kiscsibék, kiskacsák, kisnyulak bizony meglehetősen érzékeny jószágok. A csibék és kacsák például a madarakra általában jellemző módon meglehetősen rosszul viselik a simogatást, gyömöszölést, kézben szorongatást. Így nagyon könnyű „agyonsimogatni” őket, ami sajnos igen gyakran meg is történik. (A madarak természetes viselkedéskészletében általában sokkal kevesebb és másfajta testi kontaktus szerepel, mint általában az emlősök – így az ember – viselkedésrepertoárjában. A csoportosan élő madarak például feltétlen igénylik egymás közelségét, néha eltűrik még a közvetlen fizikai kontaktust is, de ez már nem jellemző. A „legmerészebb” esetek is olyasmikben merülnek ki, mint pl. a fiókák melengetése, egyes fajok jellegzetes násztánca –pl. vöcskök, darvak – vagy bizalmas viszonyban lévő egyedek között egymás testének kölcsönös ápolása, tisztogatása, a tollazat rendezgetése például a papagájok esetében. Ennek megfelelően mondjuk egy papagáj nagy örömmel ücsörög a gazdája kezén, vállán, turkál a hajában, szakállában – ami papagájszemmel a tollazat igazgatásának felel meg – de sosem fog lelkesedni azért, hogy kézbe vegyék vagy ölelgessék. Egyébként teljesen érthető, hogy miért irtóznak ennyire az ilyen helyzetektől a madarak: ha belegondolunk, természetes körülmények között leginkább életük utolsó másodperceiben, elejtett zsákmányként kerülhetnek hasonló helyzetbe. Ez kellőképpen magyarázza, hogy miért igyekszenek mindenképpen elkerülni, miért érzik magukat rosszul, miért irtóznak ösztönösen például a kézben tartástól.
Mellesleg szegény madaraknak túl sok eszközük sem volt a közvetlen testi kontaktussal járó viselkedésformák tökélyre fejlesztéséhez. Nyelvük például nem alkalmas a saját vagy a fajtárs testének odaadó nyalogatására, ellentétben az emlősökével – nagyjából ennek felel meg a simogatás is. A csőr sem igazán alkalmas eszköz a közvetlen testi kontaktust igénylő viselkedéselemek gyakorlásához, mint ahogy a végtagjaik sem azok. (Ráadásul még kapaszkodni is kell valamivel.)) A kisnyulaknál már nem áll fenn ez a probléma. Lévén emlősök, ők kifejezetten jó néven veszik, sőt, igénylik a simogatást (persze csak bizonyos határokon belül).
Vannak azonban más problémák velük: nagyon érzékenyek a huzatra, a hidegre és a fertőzésekre. Ráadásul az alkalmi nyúlkereskedők gyakran olyan fiatal kölyköket visznek piacra, akiknek még leginkább anyatejen kellene élniük. (De annál jobban mutatják a „vevőfogó” gyengédséget, törődést és gondoskodást kiváltó, ellenállhatatlanul vonzó kulcsingereket: „édesen bumfordi”, lekerekített, gömbölyded formák, a testhez képest nagyméretű fej, hatalmas gombszemek, bolyhos gyerekszőrzet stb.) Ezt persze a legtöbb új gazdi nem tudja, de ha tudná sem tehetne sokat. Így aztán takarmányozási hibák, megfázás, huzat, fertőzések, agyonsimogatás és egyebek miatt a húsvéti ajándékállatoknak mintegy 80-90%-a az ünnepet követő néhány héten belül elpusztul. Bár úgy gondolom, hogy ez a tény már önmagában elegendő ahhoz, hogy a jobb érzésű embereket lebeszélje az élő kisállatok húsvéti ajándékozásáról, azért még hadd jegyezzem meg, hogy a megszeretett állatka rövid időn belül és nem feltétlen kellemes körülmények között történt elvesztése a gyerekre sem fog garantáltan pozitív pszichológiai-pedagógiai hatást gyakorolni.
Na igen – mondhatja Ön, kedves olvasó – ez lehet mind nagyon szép és igaz vagy akár tanulságos is, de mit tehetünk Húsvét után, ha esetleg már „bekövetkezett a baj”?
Mit tehet az, aki már saját maga tapasztalta meg a leírtak igazságát és a fenti okok miatt szeretne megszabadulni a nemrégiben még annyira szimpatikus állattól, mit tanácsolhat az a pedagógus, akihez ilyen ügyben fordulnak?
A legszerencsésebb esetben a nagyszülők, nagybácsik, közelebbi vagy távolabbi rokonok között akad olyan, aki otthon a háztájiban gazdálkodik, és hajlandó befogadni a feleslegessé vált kedvencet. Ha ebben a körben nincs ilyen, akkor érdemes a barátok, osztálytársak, kollégák között is tájékozódni. Célszerű azonban minél közelebbi rokont illetve ismerőst választani, ahol viszonylag gyakrabban megfordulunk, mert a gyerekek általában igénylik, hogy meglátogathassák „a nyuszit”. Ha esetleg ez sem menne, akkor meg lehet próbálni, hogy hátha megtaláljuk a piacon (a vásárlás helyén) a „nyuszis bácsit”, „pipis nénit”. Bár többnyire már annak esélye is minimális, hogy az ünnep múltán is megtaláljuk az eladót, kivételesen mégis előfordulhat, hogy ez sikerül és hajlandóak is visszavenni a tőlük vásárolt állatot. (Abban a reményben azonban ne nagyon ringassuk magunkat, hogy akár egy fillért is kapunk az állatokért, örüljünk, ha visszafogadják őket!) Még kevesebb reménnyel kecsegtet az a lehetőség, hogy egy idegen tenyésztőnek adjuk az állatokat. (Általában félnek az ismeretlen származású egyed által behurcolható fertőzésektől – tegyük hozzá: nem ok nélkül.)
Azért végszükség esetén ezzel is meg lehet próbálkozni. Jó, ha tudjuk azt is, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykert március 26-27-28-án (szombat-vasárnap-hétfő) 10.00 – 16.00 között nyuszisimogatót üzemeltet a Japán-kertben, ahol közel 100 darab kétóránként cserélt nyuszi várja majd a gyerekeket szakember felügyelete mellett. Ily módon nyuszivásárlás nélkül meg lehet oldani a nyuszisimogatást, ráadásul, ha már úgy is ott vagyunk, körül is nézhetünk a „kertben”. Mi több, az állatkert más lehetőséget is kínál nyusziügyben az odalátogatók számára: Szerény összeg ellenében jelképesen örökbe fogadhatnak egy nyuszit a gyerekek. Idén 5 különböző nyuszi közül lehet majd választani. Az örökbefogadottról és kis örökbefogadójáról közös fénykép készül és oklevél is rögzíti az örökbefogadás tényét. A befizetett összeget pedig a leadott állatok ellátására fordítják. Az elkészült „dokumentumok”, illetve a nyuszisimogatóban esetleg készített fénykép aztán még hosszú évekig felidézhetik ennek a Húsvétnak az emlékét.
Szintén március 26-27-28-án (szombat-vasárnap-hétfő) az arcfestést, különféle kézműves foglalkozásokat is kipróbálhatnak, valamint zoopedagógiai programokba is bekapcsolódhatnak majd a gyerekek. Szombattól (március 26-tól) pedig április végéig nyuszigyűjtőt állítanak fel az állatkert főkapujánál, ahol naponta 10 és 16 óra között lehet majd leadni a megunt, vagy feleslegessé vált kedvenceket. Ide csak nyulakat lehet vinni, kiscsirkét, kiskacsát nem tudnak fogadni. A leadott nyulak karanténba kerülnek, majd egy állatvédő alapítvány (tavaly a Fehér Kereszt) gondozza őket tovább. Nem kell tehát attól tartani, amit sokan kimondva, vagy kimondatlanul feltételeznek, hogy tudniillik a leadott nyulak ragadozók takarmányaként végeznék. Ez az etikai okokon túl állategészségügyi szempontból sem lehetséges.
Sajnos azonban több év egybecsengő, szomorú tapasztalata, hogy a korábbi helytelen tartás és táplálás, külső és belső sérülések miatt a leadott nyulak mintegy 70 százaléka már a következő hetet sem éri meg. (Hangsúlyozzuk: ideális tartási és takarmányozási feltételek, állandó szakszerű felügyelet mellett! Ezek után el lehet képzelni a le nem adott állatok sorsát, túlélési arányát!) További információt az állatkerttől kaphatunk (06-1 363 37 90).
A vidéki állatkertek többsége is nyuszisimogatóval, húsvéti programokkal várja látogatóit az előttünk álló hosszú hétvégén. Általában befogadást is vállalnak,de míg Győrben a Fővárosi Állat- és Növénykerthez hasonlóan nem használják fel takarmányként a leadott állatokat, például Jászberényben és Veszprémben tudniuk kell a nyulakat leadóknak, hogy kis kedvencük rövidesen valamelyik ragadozó vacsorájaként végzi majd. Talán meglepő, de mindenképpen tanulságos, hogy egyes állatmenhelyek „nyuszistop”-ot rendeltek el a következő hetekre, miután tavalyi befogadóakcióik során megkérdezték a vásárlás körülményeiről azokat, akik leadták a kis állatokat. Mint kiderült, a vásárlók tudatában voltak annak, hogy kisállatot vásárolni Húsvétra nem helyes, sőt 85-90%-uk eleve úgy tervezte, hogy néhány nap után leadja a feleslegessé vált állatot valamelyik befogadóhelyen – ahol többnyire önkéntes (régen úgy mondták társadalmi) munkával elhivatott emberek saját szabadidejük és erőforrásaik rovására igyekszenek legalább enyhíteni mások önző és felelőtlen viselkedésének következményeit.
Ezek az állatvédő szervezetek az idei évben nem kívánják befogadó akcióval ösztönözni a felelőtlen vásárlókat húsvéti kisállat vásárlásra, hogy azokat tárgyként kezelve néhány nap elteltével az amúgy is sok gonddal küszködő civil szervezetekre tukmálják. A különféle állatvédő, állatmentő szövetségek, alapítványok, menhelyek többsége azonban idén Húsvét után is befogadja a bajba került állatokat. Bátran fordulhatunk tehát hozzájuk, ha már megtörtént a baj (amelyből remélhetőleg legalább a jövőre vonatkozóan levonjuk a tanulságot). Tegyük hozzá gyorsan, hogy ma már szerencsére sok van belőlük, és tevékenységük az egész országot behálózza. A fővároson kívül vidéken is számos helyen találkozhatunk már velük (pl. Győrben, Kecskeméten, Pécsett, Siófokon, Székesfehérvárott, Tapolcán, Veszprémben, stb.) Ezekről manapság legkönnyebben talán az interneten lehet tájékozódni például a következő címen: www.zoldmagazin.com/belso/protect2.html
Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy mit ne tegyünk:
Ne engedjük szabadon a már megvásárolt állatokat a parkban, a telken, a réten, az erdőben! A fogságban született, mesterséges körülmények között nevelt háziállatoknak esélyük sincs az életben maradásra természetes körülmények között! Legfeljebb néhány órán belül biztosan áldozatul esnek macskának, kutyának, nyestnek, autónak, busznak stb.
Végezetül: mit tegyünk a jövőben?
1. Ne vigyünk haza Húsvétra állatgyereket ajándékba!
2. Ismeretségi körünkben mindenkit győzzünk meg ugyanerről! (Például ezen írás kölcsönzésével, de még hatásosabb, ha saját vagy közös ismerősünk kellemetlen élményeit meséljük el.)
3. Ha valamilyen speciális oknál fogva mégis úgy döntünk, hogy állatgyereket ajándékozunk Húsvétra, úgy feltétlen ügyeljünk a cikkben említettekre. (Tájékozódjunk az adott faj adott korú egyedeinek táplálék, alom, mozgás, hőmérséklet, búvóhely stb. igényeiről és teljesítsük azokat.
Már hozzáférhető speciális szakkönyv kifejezetten a törpenyulakról, sőt a TIT-ben néhány hónapja saját szakkört alakítottak a nyúlkedvelők és honlapjuk is van a „törpenyulasoknak”: www.torpenyul.hu Ha csak ideiglenesen tudjuk tartani az állatot, még a beszerzése előtt gondoskodjunk majdani végleges elhelyezéséről. Viszonylag jó megoldás lehet például, ha egy tenyésztővel megállapodunk az állatcsemete „kikölcsönzésében” Húsvétra és az azt követő néhány hétre, majd ennek leteltével a megállapodás szerint visszavisszük az immár felcseperedett jószágot.)
Legvégül néhány ötlet:
gyermekeink nyuszikényeztetési igényét káros következmények nélkül kielégíthetjük az állatkertek húsvéti rendezvényein, de több nagy bevásárlóközpont is berendez ezekben a napokban nyuszi és báránysimogatókat. Az ünnepeket sok család használja kirándulásra, vidéki rokonok látogatására. Ezek az utak is alkalmasak lehetnek az állatokkal való ismerkedésre. A csokiból, marcipánból készült kiscsibe, kiskacsa, kisnyúl is komoly – bár általában kevéssé tartós – forrása lehet a gyermeki örömnek. A plüsskacsa, plüsscsibe, plüssnyuszi pedig sokkal tovább működőképes, nem piszkít, nem büdös, kifejezetten jól tűri a simogatást, nem kér enni, nem csipeget, nem rágcsál, nem szökik meg, halálával nem okoz bánatot és esetleg lelkiismeret furdalást, sok évtized múlva is a gyermekkor kedves tárgyi emléke lehet, mely felidézheti az elmúlt szép Húsvétokat Ne feledjük, hogy emberségünk mércéje, ahogy a nekünk kiszolgáltatottakkal bánunk. És ha valaki, hát ezek a kis állatgyerekek igazán ki vannak szolgáltatva nekünk.
Kereki Albert Göncöl Szövetség
