Egyházi kereskedelem az arany árnyékában – ingatlanokkal, lelkekkel. Az erdelyi magyar katolikus egyház eladta verespataki ingatlanát az RMGC-nek.
Megszámlálhatatlan azoknak a cikkeknek, riportoknak, híreknek, közleményeknek a száma, amelyek lapunkban az elmúlt években a verespataki aranybánya-tervről megjelentek. De annak is a sokszorosa azoknak az írásoknak a száma, amelyek a hazai és a külföldi sajtóban erről napvilágot láttak. Mindezekben a sajtó munkatársai tudósokat, szakértőket, környezetvédőket, politikusokat, egyházi és világi elöljárókat, civil társadalmi szervezetek aktivistáit és a terv által közvetlenül vagy közvetve érintett egyszerű polgárokat szólaltatak meg. Az egybehangzó vélekedés szerint a verespataki projekt megvalósítása katasztrofális következményekkel járna környezetünkre, és annak során páratlan kulturális örökség tűnne el Európa térképéről. Valamennyien veszítenénk tehát, hangzik az általános vélekedés, és ezt mindenképpen el kellene hogy kerüljük. Persze, ezt nem mindenki látja így. Vannak, akik úgy vélik, hogy a hatalmas – mintegy 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt tartalmazó – nemesfém-kincset minden áron felszínre kell hozni.
Még akkor is felszínre kell hozni a verespataki aranyat és ezüstöt, vélik az említettek, ha cserében kétezer éves, Európában egyedülálló régészeti leleteket darálnának be, s ha Verespatak egész múltjával és csodálatos hagyományaival együtt örökre eltűnne. A kanadai és román tőkével működő Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) cég ez utóbbi állásponton áll, s ezt a nyilvánosság előtt is sokszor őszintén megfogalmazta.
Vannak azonban a bányaprojektnek olyan támogatói is, akik a nyilvánosság előtt ellenzik a terv jóváhagyását, elítélik az évezredes település és közösség megsemmisítésére tett kísérleteket, kijelentik, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a közösség által az évszázadok során létrehozott értékekhez, hogy aztán a háttérben titokban mégis a projekt megvalósításának előmozdításán fáradozzanak, mégpedig úgy, hogy abból ők is anyagi nyereséghez jussanak. Riportunkban egy ilyen esetet kívántunk exponálni, szűkebb-tágabb nyilvánosságunk tudomására hozni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a közösség remélhető nyomására a dolgok visszatérhessenek a tisztesség és a becsület medrébe.
Előzmény I.
2002. szeptember 18-án a gyulafehérvári római katolikus érsekségen Jakubinyi György érsek, Pap Géza erdélyi református, Szabó Árpád unitárius püspök és szaktanácsosaik megbeszélést folytattak az RMGC vezetőségével. A román–kanadai vegyesvállalat vezetői megígérték, hogy a Verespatak központjában található római katolikus, református és unitárius templomokat, valamint a körülöttük lévő mintegy 43 műemlék jellegű épületet nem bontják le.
Jakubinyi érsek a megbeszéléssel kapcsolatban hangsúlyozta: „A három püspök közösen megkerestük a Gold Corporation céget, s arra kértük őket, legyenek szívesek most már velünk is szóba állni, mert hallottuk, hogy egyénekkel, sőt az ortodox egyházzal is folytattak tárgyalásokat – a helységben ugyanis két ortodox templom van –, csak éppen a három történelmi magyar egyházat nem keresték fel.”
A tárgyaláson a magyar egyházvezetők egyebek között teljes kártalanítást kértek a helyi egyházközségek felszámolásáért.
„Szeretnénk együttműködni az egyházakkal ennek a kényes helyzetnek a megoldásáért. Mi kártérítést ajánlunk, úgy tűnik, ők is ezt kérik” – mondta a megbeszélések után a kanadai–román vegyesvállalat akkori igazgatója. Hozzátette: a Gold Corporation az egyházak képviselői nélkül már elkészítette az okozandó kár felmérését. Kártalanítási javaslataikkal két héten belül jelentkeznek az egyházi szakembereknél, a konkrét tárgyalások ezután kezdődnek.
Előzmény II.
Az egész világot megdöbbentette, amikor 2003 márciusában kiderítettük, hogy a román ortodox egyház elvileg megegyezett az RMGC-vel arról, hogy felszámolja három szarvaspataki temetőjét, azokba többé nem temeti el az elhunyt híveket, exhumáltatja a holtakat, és valamennyit Abrudbányára költözteti. Az aranybánya tervére akkor Andrei Andreicuţ gyulafehérvári ortodox érsek bólintott rá, és megbízta egyházának szakembereit, hogy a bányavállalattal közösen dolgozzák ki „a megegyezés jogi és anyagi részleteit”. Az ortodox egyház ugyanis nem csupán a kihantolási, szállítási és újratemetési költségek kiegyenlítését követelte az RMGC-től, hanem jelentős kártérítést is, amolyan „fejpénzt” minden egyes elköltöztetett halottért.
A közfelháborodás nyomán az ortodoxok lefújták a tranzakciót, de végül a holtak mégis nekiláttak elköltözni az arany útjából. Verespatakon elsőként, 2004-ben, Székelyné Bereczky Gabriella nyugdíjas verespataki tanítónő exhumáltatta és költöztette Kolozsvárra néhai férje porhüvelyét. Az asszony egyike volt azoknak a verespataki háztulajdonosnak, akinek ingatlanjaira a kanadai–román cég már rátette a kezét, esetében a kivásárlás 2003-ban történt.
A bányacég a Kolozsvárra költöző tanítónőnek felajánlotta: vigye magával férje sírját is. „Fájdalomdíjként” a bányavállalat 20 millió lejt (mintegy 120 ezer forintot) fizetett az elűzött asszonynak, s állta a sírköltöztetés költéségét is. A férj sírját az egyik gyulafehérvári temetkezési cég 16 millió lejért költöztette Kolozsvárra.
Az exhumálásról Eugen Cornea, a bányaprojektet ellenző Alburnus Maior Egyesület (AME) alelnöke felvételeket készített. Az AME egyébként akkoriban attól tartott, hogy a sírköltöztetés híre pánikot kelt majd azok sorában, akik már nem Verespatakon élnek, de őseik a környék kilenc temetőjének valamelyikében nyugszanak.
Előzmény III.
2003 júliusában az RMGC képviselői azzal a szándékkal fordultak az erdélyi magyar egyházakhoz, hogy az azok által birtokolt verespataki ingatlanokat – templomokat, plébániákat és parókiákat, más egyházi tulajdonban lévő épületeket, telkeket és temetőket – megvásárolják.
Az említett magyar egyházvezetők 2003. július 21-én Kolozsváron tartott értekezletükön vizsgálták meg az ajánlatot, s azzal, illetve a tervezett verespataki beruházással kapcsolatban nyilatkozatot fogalmaztak meg.
Ebben leszögezték: továbbra is fenntartják korábbi álláspontjukat, és a jövőben is egyeztetnek „a verespataki projekttel kapcsolatos valamennyi kérdésben”.
Olvassuk el figyelmesen a szóban forgó dokumentumot:
„1. A Szentírás alapján, Egyházaink felelősséggel tartoznak mindazért, amit az Úristen alkotott e földön, vagyis a természetért és a Föld teremtményeiért, elsősorban az emberekért, akik Isten legkedvesebb teremtményei.
2. Ismerve a verespataki terv részleteit, határozottan kijelentjük, hogy az súlyos veszélyt jelent, annak megvalósítása katasztrofális következményekkel jár majd:
a. a környezetre (a természetre), nemcsak Verespatakon, hanem az egész környéken (az Aranyos völgyében).
b. a történelmi kulturális örökségre, az egyházi épületeket és a temetőket beleértve – amelyek egy része történelmi emlékmű.
c. a környék lakosságára.
3. Véleményünk szerint semmi biztosíték nincs az említettek megőrzésére, de a projekt által megfogalmazott kényes és nagyon költséges óvintézkedések megvalósítására, vagy pedig a környezet megóvására és majdani rehabilitációjára sem.
4. Egyházainknak kötelessége és az Úristentől kapott feladata vigyázni egyházközségünk tagjaira, amíg egyetlen lélekkel is számolnunk kell. (a román nyelvű szövegben: »közösségeink utolsó lelke eltűnésének
pillanatáig«)
5. A verespataki terv már eddig is megfizethetetlen károkat okozott Egyházainknak, a közösség szétszórásával, a kilakoltatás hangulatának feszültségével.
6. Következésképpen, teljes felelősséggel kijelentjük, hogy az illető kegyhelyek, az egyházi javak és temetők feladása – bármilyen anyagi kártérítés fejében is – csak végszükség esetén történhet, csak abban az esetben, ha már a kiaknázáshoz szükséges minden törvényes jóváhagyás megtörtént.”
A fenti nyilatkozatot Jakubinyi György katolikus érsek, Pap Géza református és Szabó Árpád unitárius püspök írta alá és látta el az illető egyház bélyegzőjével.
A dokumentumnak a hazai és a külföldi írott és elektronikus sajtó a legszélesebb nyilvánosságot biztosította, hangsúlyozva, hogy Verespatak ügyében „a magyar egyházak nem tágítnak”. Ez a határozottság számottevő hatást gyakorolt a Verespatakon élő emberekre is, és azt üzente, hogy a magyar egyházak (mint ahogyan valamivel később, 2003 novemberében, a román ortodox egyház is) kiállnak otthonaik, településük, közösségük védelmében, s hogy a verespataki embereket – „az utolsó lélekig” – a világ összes pénzéért sem hagyják magukra, Verespatakot nem adják fel.
Nyugtalanító verespataki hírek
Idén január közepe táján kerestek fel verespataki lakosok, azok közül, akik továbbra is harcolnak településük megmentéséért. Közölték, tudomásukra jutott, hogy a római katolikus egyház titokban eladta a templom mellett álló egyik épületét, a harangozói házat, a hozzá tartozó telekkel együtt, mégpedig éppen az RMGC-nek.
Elmondták, hogy a verespatakiak számára a tranzakció jelzés értékű volt, addig ugyanis abban bíztak, hogy a magyar püspökök által kiadott nyilatkozat szentírás értékű. De ha már az egyház is hozzálát tulajdonainak eladásához, akkor rájuk, egyszerű emberekre milyen jövő vár Verespatakon? Úgy vélték, az egyházaknak világossá kellett volna előbb tenniük, ha lemondtak Verespatakról, hogy abból ők is levonhassák a maguk következtetéseit.
Cáfolatra bizonyíték
Másnap Pénzes Lorándhoz, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye sajtóreferenséhez fordultunk tájékoztatásért. Több hetes várakozás, érdeklődés, sürgetés után, a sajtóreferens közölte: a hír hamis, a katolikus egyház semmilyen ingatlant nem idegenített el Verespatakon. A válasz megnyugtató volt, s azt azonnal a verespatakiak tudomására is hoztuk. Ők azonban kitartottak amellett, hogy információik pontosak, és igazukat írásos dokumentumok bemutatásával ígérték bizonyítani.
A dokumentumok beszerzése azonban nem bizonyulhatott könnyűnek, több mint három hónapnak kellett eltelnie, amíg a verespatakiak június közepén prezentálták a szóban forgó ingatlan hiteles telekkönyvi másolatát. A 2822. számú telekkönyvből pedig egyértelműen kiderült, hogy a 791/1. helyrajzi számon álló, 1986-ban épült, kőalapzatú, cseréppel befedett, szoba, konyha, előszoba, éléskamra, pince, nyári konyha, szín és ólak beosztású épületingatlant, a hozzá tartozó 413 négyzetméternyi telekkel együtt, a tulajdonos Verespataki Római Katolikus Plébánia 2007.
december 12-én elidegenítette. Az új tulajdonos: Roşia Montană Gold Corporation Rt., amelynek a tulajdonjogát azonnal át is írták a 3926.
számú telekkönyvbe.
A dokumentumból kiderül azonban az is, hogy a katolikus egyház már 2006-ban szakértőt fogadott, akit megbízott az ingatlan felmérésével. A 2006. november 9-i telekkönyvi bejegyzés szerint a verespataki egyházi telek parcellázását (elidegenítést célzó felosztását) maga a katolikus egyház végeztette el, és a 2852. számú hivatalos parcellázási aktát Marcu Vladimir Ion közjegyzővel hitelesítette. Ennek alapján került átírásra a parcellázott egyházi telek a katolikus egyház tulajdonát feltüntető 403. számú telekkönyvből a már említett 2822. számú telekkönyvbe.
Miután a parcellázás megtörtént, 2006. november 23-án az egyház beíratta az előbbi telekkönyvbe a már említett beosztású és összetételű ingatlant. A beíratás nem kevés macerával járhatott, ahhoz ugyanis a következő aktákra volt az egyháznak szüksége: 16614/2006. számú, Moraru Paulina szakértő által készített műszaki leírás; a verespataki polgármesteri hivatal 7475/2006. számú bizonylata; az ingatlan 7472/2006 számú pénzügyi bizonylata.
Mi közünk hozzá?
A cáfolhatatlan bizonyíték birtokában ismét Pénzes Lorándhoz fordultunk, s ezúttal a gyulafehérvári főegyházmegye hivatalos álláspontját kértük az üggyel kapcsolatosan. A huzavona ismét hetekig tartott, amíg végül a sajtóreferens közölte, hogy megszületett a döntés: a főegyházmegye hivatalos álláspontját maga a verespataki plébános, Lukács Imre Róbert fogja velünk ismertetni, aki egyébként a gyulafehérvári katolikus teológia oktatója is.
Érdeklődésünkre, hogy a közös egyházvezetői nyilatkozat dacára miért került sor a katolikus ingatlan elidegenítésére, a plébános felháborodottan szegezte nekünk a kérdést: – Ehhez mi köze önöknek?
Elmagyaráztuk a plébános úrnak, hogy magyar napilapként mindenhez közünk van, ami az erdélyi magyarságot érinti, így a közösség valamennyi politikai, egyházi és civil társadalmi ügyéhez is. Márpedig Verespatak kérdése ilyen üggyé fejlődött az elmúlt években. Másfelől pedig az egyházak ingatlanvagyona nem az égből pottyant le a különböző településekre, hanem azt közösségeink áldozatos munkája és anyagi hozzájárulása hozta létre, így tehát közösségi vagyonnak számít, amelynek sorsáról a közösség tagjai teljes joggal érdeklődhetnek.
Lukács Imre Róbert azonban úgy vélte, Verespatakon magyarok már nincsenek, így közünk a római katolikus ügyekhez nem lehet.
Végül az egyház embere megnyugodott, és elmondta: annak idején az egyházfők „csak egy nyilatkozatot írtak alá, hogy a templomokat nem fogják eladni, és a lelkipásztori szolgálatot fenntartják, az utolsó emberig, aki lesz a templomban”. Közölte, éppen ezt próbálják tenni.
A plébános bevallotta: pénzre volt szükségük, ő maga senkihez sem fordulhat pénzért a szükséges munkálatok elvégzésére, és az eladott „düledező épületért” a bányavállalaton kívül senki nem adott volna pénzt. – Ennek az épületnek az eladása egyébként nem befolyásolja az arany kitermelését, mert azon a helyen nem lesz aranybánya – mondta. Megtudtuk, hogy Lukács atya az ingatlaneladást nem közvetlenül az érsekkel beszélte meg, hanem a gyulafehérvári főegyházmegye gazdasági igazgatójával, ezt követően pedig a főegyházmegye gazdasági tanácsa döntött úgy, hogy elidegeníti az ingatlant, „a harangozói házat és a hozzá tartozó 5-6 ár területet”. Az ingatlanok egyébként bevallása szerint a gyulafehérvári főegyházmegye tulajdonát képezik, s azokat a plébános nem idegenítheti el az érsekség jóváhagyása nélkül.
A plébános elmondta: 2001-ben került Verespatakra, akkor még egy idős rászorult hölgy lakott a házban, aki azóta elköltözött, majd meg is halt, így az ingatlan jelenleg lakatlan volt. Ezért is adták el, míg össze nem dől teljesen, mert összedőlt házra a bányacég nem fizet kártérítést. Közölte: a katolikus egyháznak Verespatakon 45 híve van, akik közül mintegy 15-20 személy jár vasárnap a templomba.
„Kielégítés a hiányzó lelkekért”
– Miért vette meg az RMGC a harangozói házat, amikor a tervek szerint az a védett zónában található, így az ingatlan megvásárlására a projekt érdekében nem volt szüksége? – tettük fel a kézenfekvő kérdést. Az atya elismerte, hogy a katolikus ingatlanok környékén nem fognak bányászni, szerinte a Gold Corporation a házukat „egyéb okból” vette meg.
– Egyetlen dolgot gyaníthatok, amiért ezt a düledező házunkat megvették, annak ellenére, hogy semmi mást nem adhatunk el. Azt, hogy a többi pap – az ortodox pap, illetve az ortodoxok közül mind a kettő, nem tudom, hogy az unitárius és a református mennyit kapott, mert ott nemigen voltak hívek, akik elmentek volna, egy-egy ha igen – kielégítést kapott, pénzben, hogy már nincsenek híveik, és akkor ezzel próbálják pótolni a hiányzó lelkeket – fejtette ki a lelkész.
– A bányacégtől?
– Igen.
– Azért, mert a cég kivásárolta a híveiket, és azok elmentek Verespatakról?
– Ez így túlzás, hogy kivásárolta őket. Felajánlotta nekik, azok választottak, és elmentek. Tehát abban látom [az ingatlanvásárlás okát – T. Sz. Z.], hogy én akkor nem kaptam ilyen fajta támogatást vagy kielégítést a hívek után, akik elmentek. S azt hiszem, azért bólintottak rá erre, hogy ezt a házat megveszik. Különben is, az előtte lévő ház, amelyik a plébániához tartozik, a volt kántori lakás, s amelyet ők „fehér ház”-nak neveznek, már 1999 óta a bányacég béreli irodái számára – magyarázta a plébános.
Lukács atya nem titkolta, hogy ezen felül a jelenlegi Gold Corporation információs központ is katolikus tulajdont képezett, azt az épületet azonban az egyház előbb elcserélte a községgel, s onnan került át „a Gold” tulajdonába. Ha a hívek száma tovább csökken, az egyház akkor is ott marad Verespatakon, nyugtatott meg a plébános, aki szerint a közös egyházfői nyilatkozat kitétele, miszerint az egyházak az utolsó hívükig nem adják fel Verespatakot, továbbra is érvényben van.
– Hogy aztán utána mi lesz, azt nem tudom. Gondolom, szellemfalu lesz belőle, ennyi lesz az egész – mondta.
A plébános tudni vélte, hogy információink a katolikus ingatlan eladásáról „a Soros Alapítványtól származnak”. – Azok az emberek, akik a Soros Alapítványnál tevékenykednek, azok nem a közösségért dolgoznak, hanem a közösség ellen. Már hét éve vagyok Verespatakon, végignéztem, hogyan loccsantak az egyik táborból a másikba. Nem a falunak a megmaradása a céljuk, hanem az, hogy ők közben nagyon jól megéljenek. A közösség annyira tönkre van téve, szét van marva, hogy ha megmaradhatna, szerintem akkor sem fog megmaradni együtt – vélekedett a lelkész, aki szerint a bányaprojekt megvalósítása feltartozhatatlan.
– Mi a megoldás? Menjenek el mindannyian? – tettük fel a kérdést.
– Nem tudom, mi a megoldás, mert már nincs két ember, aki egymással kijönne. A harag és a gyűlölet annyira eluralkodott a faluban, s akkora a békétlenség, hogy nem tudom, mi javíthatna rajta. Azokat, akik egy ilyen csoportosulást hoztak létre, az tartja össze, hogy gyűlölhetik mindazokat, akik nem tartoznak hozzájuk, vagy akik más véleményen vannak – válaszolta.
– Ez a csoportosulás az, amelyik nem akar elmenni?
– Nem tudom, hogy ők el akarnak-e menni…
– De akkor mi a gyűlölet oka?
– Az, hogy vannak, akik másképpen gondolkoznak, hogy el akarnak menni a faluból, vagy el akarnak valamiket adni, földjeiket és…
– Tehát ez az a csoport, amelyik nem akarja tulajdonait eladni…
– Igen. Pedig Gyulafehérvár végében a cég továbbra is építi azt a lakónegyedet, és akik azt választották, oda fognak beköltözni – szögezte le az egyház embere.
Jakubinyi György érsek és a főegyházmegye gazdasági vezetői a verespataki ingatlaneladásról, a közös püspöki nyilatkozat megsértéséről, illetve a településről elköltözött lelkekért kialkudott kárpótlásokról nem kívánt lapunknak nyilatkozni.
Nem a Gold akart bevásárolni
Dragoş Tănase, az RMGC pénzügyi és adminisztrációs ügyekkel foglalkozó alelnöke csak az idén került a bányavállalathoz, így a régebbi dolgokat, egyezségeket nem ismerte. Időt kért, hogy tájékozódhasson, aztán közölte: a cég nem kívánja kommentálni az egyházak ügyleteit. Az RMGC-nek az az érdeke, hogy a közösség és a cég között mindenféle ellentét megszűnjön, és bányaprojektjük haladhasson.
Andreea Năstase, az RMGC új szóvivője pedig a részletekkel szolgált: nem a bányavállalat kereste meg a katolikus egyházat az ingatlanvásárlás ügyében, hanem fordítva, az egyház sürgette, hogy a cég vásárolja meg az ingatlant, amelyik valóban a védett zónában található. Mivel az RMGC már a kezdetén azt ígérte, hogy minden egyes olyan ingatlant megvásárol a településen, amelyet eladásra felkínálnak, attól függetlenül, hogy a majdani bánya területén van vagy sem, a római katolikus egyházat sem akarták megkülönböztetni, s úgy döntöttek, hogy a plébános által – a katolikus közösség számbeli csökkenésére hivatkozóan – követelt tranzakciót megkötik.
A cég képviselői szerint egyébként nem ez az egyetlen ingatlan, amelyet az RMGC a védett zónában megvásárolt, több magánszemélytől is vettek ott lakóházakat. A Goldosok úgy érzik, hogy az utóbbi hónapokban az egyházak helyi képviselőivel nagyon jó kapcsolat alakult ki, s a helyi lelkészek már nem ellenzik a projekt megvalósítását, ez az álláspont eltér azonban attól, amit egyházaik hangoztatnak, például a 2003-as püspöki nyilatkozatban.
Református álláspont: mindent letárgyaltak
Mivel Lukács Imre Róbert plébános kijelentette, hogy a többi verespataki pap, köztük a református és az unitárius is, már kapott pénzt, kárpótlást az elköltözött hívekért, levélben kerestük meg július 15-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét, Pap Gézát, és kértük, tájékoztasson bennünket arról, „hogy kért-e és kapott-e a református egyház bármilyen kárpótlást avagy »fejpénzt« a településről elköltözött lelkekért a távolabbi avagy közelebbi múltban”, és hogy „miképpen értékeli az Erdélyi Református Egyházkerület a 2003-as közös egyházfői nyilatkozat egyoldalú megszegését”.
Ugyanezeket a kérdéseket tettük fel Szabó Árpád unitárius püspöknek is.
A református püspöki hivatal másnapi válasza rövid volt: „Tisztelt Uram!
Mielőtt megosztanánk Önnel az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos álláspontját, kérjük, engedje meg, hogy az idézett kijelentéseket előbb a katolikus egyház képviselőivel tisztázzuk.” Aláírás: Dr. Pap Géza, püspök és Tonk István, főgondnok.
Nyilvánvalóan, megengedtük, mi mást tehet az erdélyi magyar újságíró az ilyen egyházi hatalmasságokkal szemben. Hivatkozhattunk volna például az 2001/544. számú Törvény előírásaira, amely biztosítja a közérdekű információkhoz való szabad hozzáférést, s amelynek értelmében a sajtó kérdéseire ezen információk birtokosai kötelesek azonnal szóban vagy írásban válaszolni, ha pedig a sajtó levéltárakból előkeresendő dokumentumokat vagy más nehezen fellelhető információt kér, a választ legfeljebb tíz napon belül kötelesek megadni. De nem tettük, vártunk türelmesen.
Aztán augusztus elején megsürgettük a választ, mire augusztus 14-én a következő választ kaptuk:
„Tisztelt Uram!
Hivatkozással az Egyházkerület Elnökségéhez küldött levelére, a Gyulafehérvári Római katolikus Egyházmegyei hatósággal és az Abrudbányai Református Egyházközség vezetőségével történt egyeztetés után, a szabadságon lévő Tonk István főgondnok hiányában, a következőket hozom szíves tudomására:
1. Az Erdélyi Református Egyházkerület, illetve az Abrudbányai Református Egyházközséghez tartozó Verespatak kárpótlást vagy »fejpénzt« a Gold Corporationtól nem kért és nem is kapott a településről elköltözött hívekért. Lukács Imre plébános levelében tisztázta, hogy telefonbeszélgetése alkalmával nem a református és unitárius, hanem az ortodox egyházra gondolt.
2. A római katolikus egyház által elidegenített kántori lakás helyzetét Potyó Ferenc általános helynökkel megbeszéltük, és adandó alkalommal Jakubinyi György érsek úrral is tisztázni fogjuk. Álláspontunkat nem kívánjuk az újságíró úrral megosztani.
Tisztelettel,
Pap Géza, püspök”
Az unitáriusok emberszámba vettek
Szabó Árpád unitárius püspök – csakúgy, mint sajtóügyekben illetékes munkatársa – teljes nyitottsággal fogadta megkeresésünket. Mindössze két napra volt szüksége, hogy tájékozódjon, aztán maga hívott fel telefonon, hogy elmondja: megkereste a verespataki lelkészt, és pontos információkat kapott a helyzetről. A lelkész püspökének elmondta: egyetlen lej kárpótlást nem kapott a Gold Corporationtól.
– Nyilvánvalóan, hogy az ingatlanokra sem jött semmilyen igény, mert ezt mi határozottan a közös nyilatkozatban kijelentettük, hogy azokat nem adjuk el mindaddig, amíg egyetlen lélek is él ott. Korábban, amikor beindult ez az egész, és úgy nézett ki, hogy az engedély kibocsátása nagyon rövid időn belül megtörténik, akkor volt egy megbeszélés Gyulafehérváron az egyházak és a Gold Corporation képviselői között. Akkor olyan értelemben tárgyaltunk velük, hogy hogyan is alakul majd a helyzet, s amennyiben oda kerül, akkor nekünk sem marad más hátra, mint hogy eladjuk. Azóta természetesen megváltoztak a dolgok, s valóban a közös nyilatkozatban mi ezt határozottan kijelentettük – mutatott rá az unitárius püspök.
Elmondta: júliusban járt Verespatakon, teológiai hallgatókkal. Az istentisztelet után beszélgetett a helyi tanács egyik képviselőjével, aki az Alburnus Maior Egyesület egyik elkötelezett képviselője. – Nekik is ugyanazt mondtam, hogy mi tartjuk magunkat a nyilatkozathoz – hangsúlyozta az egyházi elöljáró.
Szabó Árpád csodálkozásának adott hangot amiatt, hogy „a katolikus egyház, ha már ilyen dolgot állít” egyházáról, „akkor legalább megkérdezte volna, hogy mi az igazság emögött az információja mögött, és elmondta volna, hogy neki meg ez a szándéka”.
– Ennyit elvárhattunk volna. Sajnos, nem mindig működik a történelmi magyar egyházak közötti felhőtlen kapcsolat. Mi unitáriusok, addig, amíg tudjuk tartani a helyzetet, addig kell tartanunk – tette hozzá a püspök. Verespatakon az unitárius egyháznak mintegy 30 híve van.
Epilógus I
A Verespatakhoz ragaszkodó lakosokat az egyháziak válasza csekély mértékben nyugtatta meg. Úgy vélik, ha a helyi papok is beadják a derekukat, nekik sem marad más hátra, mint hogy elhagyják őseik földjét.
Epilógus II.
Bizalmas forrásból tudtuk meg, hogy a Roşia Montană Gold Corporation a Verespatakon szolgáló abrudbányai református lelkésszel is megkötött egy szerződést, amit a lelkész alá is írt, de aztán amikor az egyházkerületnek kérdéseinket feltettük, és az ügyletekre nyilvánvaló módon fény derült, a lelkésszel ezt az egyezséget felettesei visszavonatták.
Epilógus III.
Mormoljuk magunkban tisztelettudóan a református püspök megvető szavait:
„Álláspontunkat nem kívánjuk az újságíró úrral megosztani.” És kérdezzük csöndesen, immár csak önmagunktól: vajon minden eladó? A történelmünket és a múltunkat beleértve? És a lelkek is?!
