Alakul egy ökológiai katasztrófa, amely drasztikus módon teszi lehetetlenné, hogy úgy gazdálkodjunk és éljünk, ahogy eddig.
Mi a globalizáció és mi a közös a globalizációt kritizáló elméletekben?
Nagyon sokféle globalizációkritika van: marxista, fundamentalista, lokalitás-párti, a klasszikus liberális demokráciát védelmező, és mindegyiknek megvan a maga igazsága. Ez mind olyan nézőpont, ahonnan a globalizáció veszélynek mutatkozik. Globalizáció alatt én a XX. század utolsó harmadában kialakult folyamatokat értem. Az európai civilizáció terjeszkedésén, a gyarmatosításon, a Föld teljes egészének az elérhetőségén már mind rég túlvagyunk, ami ezekhez képest újdonság, az a globalizáció.
Lányi András
Mi ez az újdonság? A globális szabadkereskedelem: normává válik az, hogy elvileg a társadalomnak minden helyi piaca egyaránt hozzáférhetővé váljék bármely gazdasági szereplő számára. Ez gazdasági folyamat, amennyiben a piacgazdaság logikája teremtette meg, de a jelentőségét a mindenre kiterjedő hatása adja meg.
A globalizációról szóló szakirodalomból érdemes kiemelni néhány sajátosságot: nemzeti szintről nemzetközi szintre kerülnek a döntések, az államok helyét a korporációk veszik át, a nyilvános döntések jelentős része magánszférába kerül, és a reálszférából a monetáris szférába kerül át a gazdaság súlypontja.
Szemben azokkal, akik ezt a piacgazdaság logikus folytatásának tartják, én azt állítom – és ennyiben tudok valami nem egészen szokványosat mondani –, hogy a globalizációval az a legnagyobb baj, hogy a tőkés piacgazdaság alapfeltételeit lerombolta. Az a világ amiben élünk, biztos, hogy nem a klasszikus értelemben vett piacgazdaság. Mik voltak a piacgazdaság szempontjai?
Először is jól azonosítható, műveleteiért felelős magántulajdon. A hálózati tulajdon a magántulajdon ellenkezője: a gazdasági szereplő nem azonosítható, és így nem vonható felelősségre. Mert ki cselekedett? A menedzser, a részvénytársaság igazgatótanácsa, az auditáló cég, a fiókvállalat igazgatója? Megoszlik a felelősség, a menedzser hatalmas végkielégítéssel távozik a tönkretett cég éléről, a részvényesek nem tudják, hol vannak a részvényeik, mert rábízták egy bankra…
Másodszor, a piacgazdaság addig piacgazdaság, amíg az árak a piacon a kereslet és a kínálat spontán játékából alakulnak ki. Ezen rég túlvagyunk, hiszen ehhez az kell, mondja Adam Smith, hogy ne legyen a piaci szereplők között olyan, aki méreténél és súlyánál fogva egymaga képes az árat és költségvetési hasznot befolyásolni. A meghatározó szereplők viszont minden ágazatban ilyenek, azaz nem spontán alakulnak az árak és a költségek.
A gazdasági tranzakciók jelentős része a globalizált világban nem a piacon zajlik, hiszen a legnagyobb szereplők – a nemzetközi korporációk és multinacionális befektetők – teljes vertikumokat birtokolnak. Tehát a nyersanyag előállítója, a gyártó, az értékesítő, stb. egymásban tulajdonosok vagy közös tulajdonban, kartellben vannak. Nincs spontán árképződés. Tervhivatalokban készülnek az árak és a költségek, az előrejelzések és az innovációk; műhelyekben, amelyek a nagy korporációk lelkét-szívét képezik.
Végül, a piac addig piac, ameddig a szereplőknek elvileg egyenlő hozzáférésük van az információkhoz. Ez most elvileg sincs így: az információk meghatározó része nem nyilvános, és csak a legnagyobb szereplők vannak abban a helyzetben (a fogyasztók soha), hogy az előrelátó, jó döntéshez szükséges információkat megszerezzék, illetve, hogy előállítsák és eltorzítsák. A mai világgazdaságban meghatározó a reklám, ami döntéseknek egy olyan befolyásolása, ami nem az információn, hanem az információ eltorzításán alapul.
Tehát a piacgazdaság alapvető feltételei nem teljesülnek. A nagy nemzetközi cégek és befektető hálózatok inkább azt a hatalmi szerepet töltik be, amit a nemzetállamok többé nem töltenek be. Van nekik saját hadseregük, szabályaik – amelyek ugyan nem nyilvánosak és vitathatók, mint a törvények, de igyekszik meghatározni a működésüket, vannak lojális alattvalóik. Territóriumuk nincsen, de Dzsingisz kán birodalmának sem volt territóriuma. Nem államok, inkább olyanok, mint a hordabirodalmak, de attól még betölthetnek bizonyos állami funkciókat. Nem a köztársaság, hanem a részvénytársaság a meghatározó alakulat, amelyekben a releváns döntések születnek.
A globalizáció hatásainak tükrében mennyiben más Magyarország helyzete a Nyugat-európai országokhoz viszonyítva?
A középkelet-európai régiónak megvannak a maga sajátosságai: olyan trendekhez integrálódunk mostanában, amelyekhez mások korábban integrálódtak (Magyarország nem ugyanahhoz az EU-hoz csatlakozott, amihez pl. Spanyolország). Ez csak példa arra, hogy az „érett” globalizáció nagyon kíméletlen versenyhelyzet, hiszen arról is szól, hogy mindig kell találni új játékosokat, akikkel szemben érvényesíthetők a komparatív előnyök, és ahol az árakat a csúcstechnológia birtokosai diktálhatják. Mi a csúcstechnológiának nem eladói, hanem vevői vagyunk, nálunk a komparatív előnyök azok, amik a harmadik világban: az olcsó munkaerő, a megvesztegethető közhivatalnok, és az olcsón feláldozható környezet. Nálunk könnyebben áthághatók a jogi védőszabályok, és mint politikusaink és üzletembereink mondják, hasonlóan a harmadik világbeli országokhoz, nincs is más választásunk.
Én nem így gondolom. Azt látom, hogy azokhoz az előnyökhöz, amelyeket a globalizáció biztosít az ebbe bekapcsolódó országok számára, ahhoz mi ma már aránytalanul nagyobb költséggel jutunk, mint azok, akik korábban léptek be a folyamatba, és a költségek közé számítom a társadalmi egyenlőtlenséget. Közhely, hogy a segélyeket a fejlett országok szegény emberei adják a fejletlen országok gazdag embereinek, vagyis a bekapcsolódás a társadalmi egyenlőtlenségeket mélyíti mindkét oldalon. Nálunk is ahhoz, hogy a magyar vagy orosz vagy lengyel elit az amerikai elit egyetemekre járassa a gyerekeit, és a feleségeik a Bahamákon nyaraljon, a társadalom sokkal nagyobb részének kell sokkal nagyobb hiányokat szenvednie. Magyarország minden felzárkózási kísérlete diktatúrával végződött. Nem véletlenül, mert újra meg újra olyan helyzetet teremt, amelyben a civilizáció áldásaiból a társadalom többsége nem kér (és neki van igaza).
Lehet azt mondani, hogy az egyik diktatúrából a másikba estünk bele?
Nem, az új diktatúra még nem alakult ki. Bizonyos értelemben a multinacionális cégek diktátumait hajtják végre teljesen szolgai módon a magyar kormányzó pártok, pártállástól függetlenül (a Fidesznek egészen más a retorikája, de a cselekedetei nem bizonyították, hogy ezt a retorikát teljesíteni is képes volna). Kényszerhelyzet van: ha kényszer, akkor diktátum, ha diktátum, akkor diktatúra; a multinacionális társaságok diktatúrája. Persze államjogilag Magyarországon nincs diktatúra, és ez azért is volna elkerülhető, mert a bennünket „gyarmatosító” országokban sincs diktatúra. Amikor Németország vagy a Szovjetunió uralmi hatásköréhez tartozott Magyarország, át kellett vennie a diktatúra intézményét. Mi most az alkotmányos, liberális demokrácia intézményét vehettük át, tehát jogi és politikai értelemben nincs diktatúra. Vannak gazdasági értelemben olyan kényszerűségek, amelyeket nem önként veszünk magunkra. Ennek ellenére úgy gondolom, minden történelmi helyzetben van választás, még a legszegényebb országok számára is, bár soha nem egyenlő esélyekkel.
Ebben a kiszolgáltatott helyzetben hol van választási lehetőségünk?
Ha annyira szeretünk utánozni, utánozzuk a fejlett gazdasággal rendelkező angolszász vagy kelet-ázsiai országokat. Ezek a gazdasági fejlődés döntő szakaszában szigorúan protekcionista gazdaságpolitikát folytattak. A nem spontán modernizáció azt jelenti, hogy a társadalom erőforrásait valamilyen irányban elosztjuk, és a gyenge szereplőt (a hazai gazdaságot) versenyképessé tesszük a nála erősebbel szemben. Ilyenkor a protekcionizmus mindenkor legitim, direkt vagy indirekt eszközeit kell használni. E nélkül nincs esélyünk a felzárkózásra, amire egyébként a magyar munkakultúra és tudásszint ma még jelentős erőket tartogat számunkra.
A történelmi folyamatok lassúak, több nemzedékesek. Ez olyan, mint a Titanic: amikor már látszik a jéghegy, a hajó rá is szalad. Akkor kell különböző műszerekkel észrevenni a jéghegyet, amikor még van idő odébb kormányozni, mert egy állam, egy társadalom, egy iskolarendszer nagyon lassan és nehézkesen kormányozható. A társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése, a magyar gazdaság esélyes forrásainak a kipusztítása, a magyar iskolarendszer vagy kultúra eróziója már javában zajlik. Ha csak a gazdasági részét nézzük, a magyar iparnak az eladható részeit felvásárolták bagóért, sokszor nem az innováció kedvéért. A gazdaság nagyobbik része teljesen kiszolgáltatott a nemzetközi cégbirodalmaknak, és befolyásolhatatlan a hazai politikai képviseletek által, az itthon maradt része meg használhatatlan és reménytelen helyzetben van.
Van esély arra, hogy ne csak a két nagy párt közötti huzavona irányítsa a hajót?
Ennek igen nagyok a költségei. Ma a nagy pártok a multinacionális cégek eltartottjai, illetve azoknak a részben hazai, részben nemzetközi gazdasági tranzakcióknak az eltartottjai, amelyeknek a finanszírozása nélkül a kiterjedt pártapparátusok nem léteznének. Erre a piacra betörni a civil társadalmat képviselő szervezeteknek azért nehéz, mert a médián keresztül való kommunikáció számukra hozzáférhetetlen. Dávid és Góliát harca akkor kezdődik, amikor a kis, helyi szervezetek hiába magyarázzák el intelligensen, hogy mit kéne vagy mit nem kéne tenni, ez csak a falugyűlésen hallatszik, ezzel szemben annak az érveit, aki végrehajtaná a falun a nem kívánt beruházást, akkor is, ha rosszak vagy hamisak, az egész országos sajtó szajkózza. Dávid és Góliát harca nem reménytelen, hiszen Dávid legyőzte Góliátot, sőt mindig le is fogja győzni, mert Góliát egyre kövérebb, egyre nehézkesebb, butább, csak kérdés, mekkora lesz a dögtetem, és nem temeti-e maga alá az egész európai civilizációt (vagy csak Magyarországot).
Vagy hogy nem lesz-e maga Dávid is Góliát egy idő után…
A történet arra tanít, hogy nagyon buta Dávid, és vereségre van ítélve, ha úgy gondolja, hogy neki ugyanúgy kell politizálnia, mint az előző Góliátoknak. A „Dávidság” új együttélési, politikai és gazdasági minták bevitelét jelenti a társadalom életébe. Ez általában nem fegyveres harcban, még csak nem is választásokon dől el, hanem szokások, technológiák, tudások és hiedelmek átadása, átvétele során. Nem rendszert vagy politikai-gazdasági szisztémát váltunk: késő-európai civilizációnkat teljes egészében áthatotta a globális technológiai civilizáció, amit egy igazi fordulat tud csak megváltoztatni. Ehhez a jólétről, az igazságról, a szépről alkotott fogalmaknak is változniuk kell.
A nagy társadalmi változások gyakran katasztrófákkal együtt járnak. Van arra mód, hogy elkerüljük a legrosszabbat?
Az interferencia bizonytalan, a hatótényezők biztosak. Egyrészt alakul egy ökológiai katasztrófa, amely drasztikus módon teszi lehetetlenné, hogy úgy gazdálkodjunk és éljünk, ahogy eddig. A katasztrófa már zajlik: már ma jelentős hiányokat szenvedünk egy csomó alapvető természeti életfeltételben. Az a kérdés, hogy milyen durva lökéseknek kell érkezniük ahhoz, hogy végbemenjen a politikai-gazdasági önkorrekció. Ha viszonylagos előrelátással, szelíd jelekből következtetünk, és megtörténik, akkor jól jártunk. Minél később történik az önkorrekció, annál később jelentkeznek a következményei is. A szóban forgó folyamatok több évtizedre, több évszázadra előre determináltak. Ha most elkezdjük csökkenteni az üvegház-gázok kibocsátását, akkor ennek az áldásos hatása kb. 120 évvel később jelentkezik.
Ezért lesz egy olyan intervallum, amikor az emberiség már másképpen élne és cselekedne, de a katasztrófa még több emberöltőn keresztül zúdítja rá csapásait, és ez végtelenül demoralizáló lesz. Félek attól, hogy egyre inkább nem a kulturált, civilizált, szervezett válasz, hanem az erőszakos és zűrzavaros válaszok kerülnek előtérbe. Nyilvánvaló, hogy a fogyatkozó természeti forrásokért először politikai-gazdasági harc indul. Tehát az ökológiai katasztrófa megnyilvánulási formái a hagyományos formák lesznek: háborúk, éhínségek, társadalmi forradalmak, véres kezű diktatúrák. Épp ettől félek: ezt már tudjuk, hogy milyen…
