Varga Zoltán professzor előadása a Védegylet Tanulókörében 2001 május 28
Az egyik legnagyobb kihívás, amellyel napjaink embere szembetalálja magát, az élővilág változatosságának, genetikai erőforrásainak pusztulása, fajok és életközösségek sokféleségének rohamos csökkenése. A biológiai sokféleség, a biodiverzitás alapvető természeti erőforrás. Lényege: az élő szervezetek és a belőlük felépült rendszerek által hordozott információ, amelynek alapja a DNS-ben tárolt, és az élőlények szabályozott és vezérelt önreprodukcióját lehetővé tevő genetikai információ. Ez az információ határozza meg az élőlények energia-hasznosítását és szervesanyagtermelését, amelyet az emberiség sokrétűen használ, és amelytől léte függ. Ez az információ határozza meg, hogy az élőlények ön- és fajfenntartó tevékenységükhöz milyen környezeti feltételeket igényelnek, és azt is, hogy ők maguk hogyan alakítják, hogyan formálják aktívan a környezetüket. Ez az információ határozza meg népességeik összetételét, szerkezetét és dinamikáját, és azt is, hogy ezek a népességek milyen életközösségekbe és ökológiai rendszerekbe szerveződnek, tehát végső soron a bioszféra, mint az egész Földre kiterjedő globális rendszer szerveződését és működését. A genetikai információ önreprodukciója és változékonysága (mutabilitása) tette lehetővé az evolúciós folyamatok révén az élet különböző formáinak történeti kialakulását és differenciálódását a geológiai korok folyamán. A “bölcs” ember, a Homo sapiens további sorsa, túlélése attól függ, hogyan tudja megőrizni és fenntarthatóan hasznosítani mindazt az információt, amelyet hordoz, amelyet megismert, amelyet használ, s amelytől léte és jóléte függ.
A biológiai sokféleség értéke több oldalú. Van belső, önmagában való értéke: ez az a genetikai információ, amelyet minden élőlény, minden biológiai faj, minden biológiai rendszer hordoz. Az élőlény-egyed elpusztulásával az általa hordozott információ is elpusztul, de szaporodásával ezt az információt képes átörökíteni utódaira. Az élőlények szaporodó népességei, adott élőhelyen tenyésző populációi azok, amelyek ennek az információnak az utód-nemzedékekre való továbbadását biztosítják. Minden élő egyed élettartama véges, születése és pusztulása elkerülhetetlen szükségszerűség. Ezért az élő egyedek által hordozott információ megőrzése sem valósítható meg másként, mint túlélőképes tenyésző népességeik és élőhelyeik megóvásával. Mivel pedig minden populáció egy-egy biológiai faj genetikai információjának hordozója, ezért a populációk és élőhelyeik védelme egyúttal a faji sokféleség megőrzésének is az alapja. Mivel azonban minden tenyésző népesség léte és szaporodása más fajú, kölcsönhatások bonyolult rendszerében álló további népességektől, ezek életközösségeitől függ, ezért reális esélye csak működőképes és változatos, a faji sokféleséget megőrző rendszerek, ökoszisztémák megóvásának van. Csak így biztosítható, hogy az az önfenntartó, önszabályozó és fejlődő információrendszer, amely a Földön az élet története folyamán létrejött, valóban hosszú távon, geológiai időléptékben is fennmaradhasson, még hozzá azzal a lénnyel: az emberrel együtt, akinek erről a rendszerről tudatos reflexiója van, de aki mégis leginkább veszélyezteti ennek a rendszernek, s ezáltal saját magának is a fennmaradását és további fejlődési lehetőségét.
A biológiai sokféleség az ember számára materiális javak forrása: táplálék, nyersanyag, energiaforrás vagy gyógyhatású biológiailag aktív anyag. A biogén energia-források jelentős részét (kőszén, lignit, tőzeg, kőolaj, földgáz) az emberiség régóta használja, sőt túlhasználja. A biológiai sokféleség szolgáltatásai sokrétűek és nélkülözhetetlenek az ember, és egyúttal az egész bioszféra számára. A fotoszintetizáló növények működése tartja fenn a légkör O2 – CO2 -egyensúlyát, szabályozva ezzel bolygónk energiaháztartását. Az átvilágított sekély tengerek mészvázas szervezetei hatalmas mennyiségű szén-dioxidot kötnek meg CaCO3 formájában. Ám gondolnunk kell a bakteriális légköri nitrogén-kötésre, a cellulózbontó mikroorganizmusok fontosságára a humifikációban és háziállataink emésztésében, arra, hogy baktériumok tömege biztosítja bőrünk egészséges működését, és szimbionta baktériumok segítenek táplálékunk feldolgozásában. Megporzó rovarok biztosítják kultúrnövényeink termését, parazitoid rovarok tartják féken mezőgazdasági terményeink és erdeink biomasszájának fogyasztóit.
A biológiai sokféleség emellett hasznosítható információ. Lehetővé teszi, hogy vannak kultúrnövényeink és tenyészállataink, hogy a számunkra hasznos működésű gének átvihető egyik élőlényből a másikba (pl. a légköri nitrogén megkötését biztosító bakteriális gén átvitelére a kultúrnövénybe), hogy a hibás működésű gének korrekciója révén korábban gyógyíthatalan betegségek, öröklődő rendellenességek küszöbölhetők ki, stb. Ezt az információt hasznosítja régóta a növénytermesztés és az állattenyésztés, az adott célra legmegfelelőbb változatok kiválogatásával és nemesítéséval. Ha az ősi fajták genetikai változatosságában kódolt információt megóvjuk, akár termőhelyükön, akár génbankokban, a további nemesítő munkához szükséges genetikai információt őrizzük meg.
Az ember azonban nemcsak termelő és fogyasztó, hanem gondolkodó, érző, tudatos lény is. Szellemi környezetének pillérei: az értékrend, az etika és az életet emberi módon megélhetővé tevő szépség: az esztétikum. A biodiverzitás értéke ebben a vonatkozásban felmérhetetlenül nagy, és ez felveti a biodiverzitásért való felelősség kérdését. Ami egyszeri, egyedi és pótolhatatlan – már pedig tudjuk, hogy minden faj ilyen – az ember számára eszmei érték hordozója. S mint ilyenért, felelősséggel tartozik, akkor is, ha a fajokban a teremtés csodáját, akkor is, ha az evolúció természeti törvényének érvényesülését látja. A fajok megóvása tehát – világszemléleti sokszínűségünkkel együtt – mint általános erkölcsi parancs, mint – KANTra gondolva – “kategórikus imperatívusz” vésődik be értékrendünkbe. Ezzel, sajnos, egyúttal nem azt mondjuk, hogy így van, hanem, sokkal inkább azt, hogy így kellene, hogy legyen. Bár a filozófusoktól a viselkedésbiológusokig sokan vitáznak arról, hogy mit és miért látunk szépnek, azt aligha vitatja bárki is, hogy az élővilág sokfélesége, éppúgy mint a természet sok másféle sokfélesége is, a kristályok világa, a hegygerincek és a barlangok látványa, a tenger végtelensége: mindez esztétikai élmények forrása. Velük gazdagabbak és boldogabbak, nélkülük szegényebbek és lehangoltabbak vagyunk. Ez emberi létünk el nem hanyagolható összetevője. Pénzbeli értékkel ki sem fejezhető, de ha arra gondolunk, hogy az emberben ezek az élmények oldják a stresszt, regenerálják a fizikai és lelki teherbíróképességet, akkor rá kell jönnünk arra, hogy ezekben a nem materiális értékekben óriási materializálható érték rejlik. Olyan, amit veszni hagyni jóvátehetelen bűn, valamennyiünkkel szemben.
A biológiai sokféleség azon alapszik, hogy minden élő rendszer ön-reprodukcióra képes, genetikai információt hordozó, változékony egységekből épül fel. A biológiai alapegységek minden szintjéből (gének, sejtek, egyedek, fajok) sokféle létezik, ezek valamilyen gyakorisággal jellemezhető komponensei a belőlük felépülő rendszereknek. Meghatározó vonása a szerveződés szintezettsége. Maguk a biológiai egyediségek is sokféle összetevőjűek (molekulák, sejtek, szövetek, szervek stb.), de a biológiai egyediségekből is több szintű rendszerek épülnek fel, a populációktól a bioszféráig. A biológiai sokféleség másik fő vonása: a sokféleség állandó változása, dinamikája. Ennek a sokféleségnek az elemei létrejönnek, szaporodnak és elpusztulnak, eközben térben és időben változnak. Változik az egyes élőlények által hordozott genetikai program, változnak az élővilág fajai és változik az élőlények által alkotott egyedfölötti rendszerek összetétele. Vizsgálható ennek a dinamikának az az oldala, hogyan jön létre a ma élő fajok sokfélesége a történeti előzményeiből: a genealógikus sokféleség, és vizsgálható az is, hogy egy adott biológiai rendszer sokfélesége, pl. egy életközösség fajkészlete milyen forrásokból tevődik össze (kompozicionális sokféleség).
A Kárpát-medence a biológiai sokféleség szempontjából kiemelten fontos terület. Nincs Európának még egy olyan területe, amelyet a hegységek ennyire, minden oldalról körülzárnának. Ennek következtében a Kelet-Európára jellemző általános, egyveretű zonalitás itt feltöredezik, és azt egyedi jellegű tájak mozaikos változatossága váltja fel. A környező hegyvidékek hatásokat közvetítenek (pl. a Kárpátok tűlevelű erdő-övezete a boreális zóna hatásait), egyúttal azonban izolálnak is. Ezért itt a zónáikból kiszakadt népességek gyakran a saját, önálló evolúciós útjukat járják, pl. a nyáron-arid, mediterrán hegyvidékek xeromontán fajai, a pontuszi-pannon sztyepfajok vagy a turáni-ürömpusztai eredetű flóra- és faunaelemeink. Jelentős a faji sokféleség a Kárpát-medencének azokon perem-területein, ahol több irányú hatások összegződnek. Ilyen pl. az Alpok-alja, ahol a kelet-alpesi, a nyugat-balkáni (illyr) és a medence belsejének pannon hatásai találkoznak, de ilyenek a Dél-Dunántúl dombságai és szigethegységei (pl. a Fruska Gora illetve a Villányi-hegység és a Mecsek), ahol különösen erős a mediterrán és az illyr hatás; a Bánát hegyei és az Erdélyi-Szigethegység, ahol a pannon, a kelet-mediterrán, a déli- és keleti-kárpáti és a kontinentális hatások összegződnek. Sajátos hatások torlódnak a Gömör-Tornai karsztvidéken, ahol kárpáti, boreális és xeromontán flóra- és faunaelemek ütköznek a medence belső, dombsági részeire jellemző pannon és szubmediterrán jellegűekkel; hasonló átfedések színtere a Kárpátoktól izolált Bükk-fennsík is, vagy a más geológiai sajátosságú Zempléni-hegység, főként Tokaj-Hegyalja, ahol a pannon jelleg már erős kontinentalitással párosul. Vannak azonban nagy fajváltozatosságú peremterületei az Alföldnek is: ilyen a Dráva-sík és a Bereg-Szatmári-sík, amelyek a környező hegyvidékek hatásait közvetítik az Alföld irányába.
A Kárpát-medencei élővilág legnagyobb értékét az endemikus (bennszülött) fajok jelentik. Bár a Kárpát-medence Európának az alpi orogenezis meghatározta, fiatal kialakulású részéhez tartozik, egyes élőlény-csoportokban mégis bővelkedik endemizmusokban. SOÓS Lajos (1943) szerint: “Mollusca-faunánk endemizmusa oly magas fokú, amilyen csak szigetfaunákat szokott jellemezni” (29,16%). Hasonló a helyzet egyes talajlakó ízeltábúaknál, de a röpképtelen rovarcsoportok egy részében is (pl. csökevényes szárnyú szöcskék és sáskák, futóbogarak, ormányosok). A barlangi és forráslakó csoportokban is jelentős az endemizmus. Tény azonban, hogy a nagy mértékű endemizmus csupán a Déli- és Keleti-Kárpátokra, a Bánátra, az Erdélyi-szigethegységre és peremeikre jellemző.
Endemizmusaink egyrésze a korábbi földtörténeti korokban nagy elterjedésű volt (pl. a hévízi lótuszvirág, Jósika bárónő orgonája), mára azonban Földünknek csak ebben a térségében őrződtek meg (un. reliktum-endemizmusok). Nagyobb részük viszont a rokon fajoktól való földrajzi elszigetelődés révén, a negyedidőszak során keletkezett (pl. dolomitlen, magyar gurgolya, tornai vértő stb.), sőt számosan – fiatal evolúciós kora miatt – a legközelebbi rokon populációktól csak alfaji szinten különültek el (pl. magyar kökörcsin, magyar sóvirág, magyar nőszirom stb.).
Élővilágunk kiemelkedően értékes tagjai a reliktumok (maradványfajok). Legrégebbiek a filogenetikailag ősi csoportokhoz tartozó tengeri eredetű fajok (pl. a rajzoscsigák, Theodoxus spp), a talajvízben élő maradványrákok (Anaspidacea), a pajzsos levéllábú rákok (Notostraca) és a szálfarkúak (pl. Eukoenenia vagvoelgyii az Aggteleki-karszt barlangjaiban). A legtöbb viszont csak biogeográfiai reliktum: a maitól eltérő éghajlatú időszakokból maradt fenn. Harmadidőszaki maradványok egyes csigafajok, pl. a nyugati és az erdélyi ajtóscsiga és a bánáti csiga. Meleg klímafázisok (tercier-interglaciális) reliktumai azok a fajok is, amelyek legközelebbi rokonsága jelentős földrajzi távolságban, az eljegesedések éghajlati hatásaitól védett, maradványőrző (refugium) területeken, pl. Kelet- vagy Délkelet-Ázsiában él (pl. magyar színjátszólepke, Metelka-medvelepke, óriás lápibagoly-lepke). A legtöbb élőlény-csoportban azonban csupán a fiatal pleisztocénból vagy a holocén korábbi fázisaiból fennmaradt reliktumok megléte bizonyítható.
Több élőlény-csoportban a Kárpátoknak önálló evolúciós jelentősége van. Ilyenek pl. egyes szárazföldi és karsztforráslakó csigák, futóbogarak, forrás- és hegyi pataklakó rovarok (pl. álkérészek, tegzesek) stb. Néhány kárpáti faj előfordul az Északi-Középhegységben is (pl. a kárpáti sisakvirág, a kárpáti kőhúr, a kárpáti kékcsiga, a kárpáti futrinka); főként a Zempléni-hg-ben, az Aggteleki-karszton és a Bükk-fennsíkon; hideg mikroklímájú élőhelyeken. A dacikus flóra- és faunaelemek Erdély és a Bánát hegyvidékeinek jellemző fajai, pl. az erdélyi ajtóscsiga, a bánáti csiga, az erdélyi kurtaszárnyú szöcske, , az erdélyi futrinka. Bizonyos csoportokban (pl. Alopia orsócsiga-nem) a legnagyobb fajgazdagság a Keleti-Kárpátok belső mészkő-övezetéhez kötődik. Magyarországon kevés fajjal képviseltek; az Északi-Középhegység keleti részére és az Alföld északkeleti peremterületeire jellemzőek.
A nyugat-balkáni (illyr) térség reliktum jellegű fajainak nagy száma miatt feltételezhető, hogy e területeken az utolsó eljegesedés során jelentős lomberdő-menedékterületek voltak. A legtöbb illyr faj a Dinári-hegységek lomberdeiben él, innen sugároznak át a Dunántúl és az Alpok-alja határos területeire. A moesiai elemek a jégkorszakokat a Balkán keleti részének refugiális területein vészelték át, a Kárpát-medencét a Déli-Kárpátok és a Bánát hegyei felől érték el. A turáni-eremiális fajok a Kárpát-medencében a kontinentális késő-glaciális fázisokban jelentek meg, majd az extrém termőhelyi viszonyok miatt be nem erdősülő, edafikus gyepfoltokra szorultak vissza. Több halofiton fajukat, és a rajtuk élő tápnövényspecialista rovarokat (pl. molylepkéket) a Kárpát-medencében turáni kapcsolatú, vikariáns bennszülött fajok képviselik. A xeromontán fajok kárpát-medencei előfordulását is csak a helyi, a sziklás élőhelyek beerdősödése ellen ható edafikus tényezők teszik lehetővé; egyeseknek az élőhelyi izoláció következtében bennszülött alakjaik jöttek létre (pl. Sadler-husáng); a Dunántúli-középhegység dolomitterületein (dolomitlen, magyar gurgolya), a Bükk és a Gömör-Tornai-karszt (tornai vértő, egyes bagolylepkék) sziklás letörésein.
Az európai természetvédelem korábban a szegregációs modell (MADER, 1991) szerint dolgozott. Célja a „védelemre érdemes objektumok” minél szélesebb körének legális védelme és megőrzése volt. Ennek érdekében rezervátum-jellegű egységeket: természetvédelmi területeket, nemzeti parkokat, tájvédelmi körzeteket jelöltek ki, növény- és állatfajokat helyeztek védelem alá. A helyzet változott, Európában is és nálunk is. A mai európai természetvédelem már az un. integrációs modellről beszél. Ennek célja sokkal átfogóbb, lényegében kettős:
·A természetes-természetközeli ökológiai rendszerek kompozicionális és működésbeli épségének megőrzése;
·A biológiai sokféleség különféle szinteken való integrált védelme, a genetikai sokféleségtől a táji sokféleségig.
Az első célterület alapelvei és fő elgondolásai már több helyen napvilágot láttak. Átfogó összegzésük a Nemzeti Természetmegőrzési Koncepcióban (vö. „Természetvédelem ‘94”) olvasható. A Kárpát-medence, amely Európa egyik legváltozatosabb élővilágú régiója bővelkedik olyan fajokban, amelyek tőlünk északra-nyugatra már nem vagy alig-alig fordulnak elő. Közülük többet még Magyarország mai területén is jelentős, erős népességek képviselnek. Olyanok, amelyek megőrzéséért bennünket nemzetközi felelősség kötelez. Másik fontos sajátosságunk életközösségeink és tájaink szerveződésében rejlik. Körülményeink között már nemcsak az lényeges, hogy milyen fajösszetételű társulások alakulnak ki, hanem döntővé válik az a táj-meghatározó kompartment-struktúra, ahogyan ezek a társulások egymáshoz-illeszkednek és egymásba-ékelődnek. Az ilyen régiókban mind az egyes életközösségeket, mind ezek kulcsfajait csak táj-szintű integrált rendszerekben lehet megvédeni. Tudjuk, hogy régiónk legjellemzőbb, „zászlóshajó”-fajai közül, nevezetes madaraink közül pl. jónéhány a strukturált, erdőspusztai táj lakója, mint amilyen a túzok, a kerecsensólyom, a parlagi sas. Ám nemcsak a nagy térigényű, látványos madarak említhetők itt. A mozaikos szerkezetű társulás-komplexekből felépülő „pannon” erdőssztyeppnek megvannak a maga „kulcsfajai” akár a növények között, akár a. rovarok világában. Látható, hogy amit „konzervációbiológiának” nevezünk, a valóságban meglehetősen összetett. Populációgenetika, a szimbiózis biológiája, viselkedés-ökológia, növény-rovar kapcsolat kutatása, közösség-ökológia összegződik akár egyetlen konkrét esettanulmányban. A fajmegőrzési programoknak sokrétű, integrált vizsgálatokon kell alapulniuk.
A második célterület átfogó programjának alapvetését az MTA Ökológiai Bizottsága által kezdeményezett „A biodiverzitás megőrzése nemzeti stratégiájának alapvetése” c. elaborátum adja meg. Ennek az új fázisnak az alapvető célja egy általános, első lépésben országos, a továbbiakban regionális élőhelymegőrzési rendszer, amely illeszkedik az európai EECONET rendszerhez. Ezzel együtt csatlakozik Magyarország a környezetkímélő mezőgazdaság „Environmentally Sensitive Areas” (érzékeny természeti területek) európai rendszeréhez, amely azokat a területeket foglalja magába, amelyek a környezeti forrásaiknak (pl. vízkészleteik, agroökológiai potenciáljuk) alacsonyabb intenzitású kihasználására alkalmasak, illetve a természetközeli, fél-természetes és a hagyományos hasznosítású élőhelyekre jellemző biológiai sokféleség magas szintjét őrzik. Mivel az említett rendszerhez csatlakoztatható, mezőgazdaságilag marginális, ugyanakkor felszíni és felszínalatti vízkészletekkel rendelkező, átlagon felüli kiterjedésű zöldterületekkel és részben erdősültséggel is bíró régiók gyűrűszerűen veszik körül a Kárpát-medence mélyebb fekvésű részeit (vö. Alpok-alja, Dráva-sík, Körös-Maros-vidék, Nyírség és Bereg-Szatmári sík, Bodrogköz, a Hegyalja, a Tisza jobbparti folyóvölgyei, a Bükk és a Gömör-Tornai Karszt fennsíkjai és előterük dombvidékei stb.), megtervezhető egy, a medence belső részeinek környezeti állapotát stabilizáló ökológiai védőgyűrű, amely szomszédállamaink Alföld-peremi régióinak bevonásával regionális táj- és természetvédelmi rendszerré fejleszthető.
A kemizált „nagyüzemi” mezőgazdaság, a táj heterogenitásait, mozaik-elemeit eltörlő intenzív földhasználat, a nagy területek vízháztartását deficitessé tevő meliorációs programok, a vizes élőhelyek felszámolása, a kis vízfolyások „denaturálása”, a szűkre szabott ártereken a ligeterdők kiirtása tájidegen fafajok plantázsainak létrehozása és a hagyományos ártéri gazdálkodás utolsó maradványainak felszámolása: ezek azok a közelmúltbeli, s részben még ma is tovább folytatódó folyamatok, amelyek a Kárpát-medence, mindenekelőtt az Alföld tájainak képét néhány évtized alatt jelentős mértékben átformálták. Az eredményeket láthatjuk: az Alföldön sokhelyütt lesüllyedt a talajvíz szintje, az ivóvíz- és szennyvízkezelési gondok súlyosbodnak, radikálisan romlottak az újra-erdősítés esélyei és gyakran súlyos aszálykárok is jelentkeznek. Nem túlzás azt állítani, hogy itt már nem egyes élőhelyek, hanem táj-szintű ökológiai rendszerek károsodtak, s ennek következménye az éghajlati szélsőségek hatásainak éleződése, a kedvezőtlen következményeket kiegyenlíteni hivatott beavatkozások (pl. erdősítés) feltételeinek romlása, költségeinek emelkedése és a terméskiesések halmozódó veszteség-milliárdjai. Beigazolódik az egyszerű, aforizmaként ható igazság: a valódi, a károkat megelőzni tudó környezetvédelem valójában a természeti táj, s elemeinek, a természetközeli ökológiai rendszereknek a védelme: vagyis az igazi, modern természetvédelem.
