Kivételes alkalom a mai: beléphetünk a Kis- Balaton legbelső, fokozottan védett szegleteibe. Futó Elemérrel, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park őrkerület-vezetőjével az úgynevezett Gurgulói- bukóérnél állunk.
A Zala vize Balatonhídvég után egyszerűen eltűnik medréből, hogy a Zalaberekben, a nádas titokzatos rejtekútjain folytassa útját, s itt bukkan újra a felszínre. A kis zúgó csobogását hallgatva boncolgatjuk az újjáéledő mocsárvilág sorsát.
Hajdan, a tizennyolcadik század végéig itt még sima víztükröt fodrozott a szél. A Kis-Balaton tulajdonképpen a tó legdélebbi öble volt. Fenékpusztánál, a vámház közelében – ahol a Festeticsek “hajóarzenálja” horgonyzott – még fahidat is vertek rá, hogy száraz lábbal átkelhessenek a kereskedők. Ez a valóságalapja a széles a Balaton vize kezdetű dalnak.
A hordalék-lerakódás és az eltőzegesedés aztán lassan-lassan lápvilággá alakította a mintegy 15 ezer hektáros területet. A Kis-Balaton és csaknem az egész madárvilága pusztulását az 1922-ben ellene elkövetett “merénylet”, a lecsapolás okozta. Csupán a megmaradt, mintegy fél négyzetkilométernyi felületű víztükör és a kevéske mocsárvilág őrizte azokat a természeti értékeket, amelyek felismerése révén – több mint fél évszázaddal később, 1979-ben – újra védetté vált a vízivilág, a madárparadicsom.
A kis-balatoni embertől először a lecsapoláskor vették el a tavat. A tó halai az úgynevezett kiskészséges halászat révén mindaddig megélhetést adtak a környék lakóinak, Vörstől Garaboncig. Teltek a varsák, a hálók, mindig akadt valami a páka végére. A halászember földművelő parasztemberré vált. A környékbeli falvak lakóinak panasza szerint a mocsárvilág újbóli feltöltésével másodjára is elvették tőlük a Kis-Balatont, hiszen a földművelés lehetősége az “első ütem” feltöltött 18 négyzetkilométernyi területén már megszűnt, s a második ütem feltöltésével többek közt a balatonmagyaródi földművelők is munkanélkülivé válhatnak. Az élet persze szükségszerűen ezt a problémát is megoldja majd egyszer…
Idebenn, a zúgónál szinte nem is gondol az ember a külvilág gondjaira. Bár itt, a hajdani, lecsapolt Kis-Balaton kellős közepén ma még csak a kettes ütem 92-ben megkezdett kísérleti feltöltés eredményét látjuk, háborítatlan vízvilág tárul nyáron a szemünk elé. A virágzó tündérrózsák, a nőszirmok, a mocsárvilág ezernyi más növénye felett kócsagok, gémek, kormoránok szállnak, mígnem egy-egy héja vagy sas megjelenésére szétrebbennek, hogy időlegesen elvegyüljenek a récékkel és “aljanéppel”.
– Milyen ritkaságok fordulnak elő a Kis-Balaton állatvilágában, s melyek a tömegével előforduló fajok? – fordulok Futó Elemérhez, szakértő kísérőmhöz, felocsúdva az őstermészet varázsából.
– A két világháború közti időszakban, talán egészen az ötvenes évek végéig sajátos jellegzetességgel büszkélkedhetett ez a madárvilág: Magyarországon csak itt fészkelt a nagy kócsag. Örömmel közölhetem, hogy nagyon jól alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Azon túl, hogy átvészelte az elmúlt időszakot, most már egyre több helyütt megtalálhatók az országban. Igazából nem is egy-egy ritka madárfaj megjelenése adja a Kis-Balaton különlegességét, hanem az itt élő fajok sokszínűsége. Az Európában honos gémfélék mindegyike megtalálható, sőt, fészkel, költ ebben a mocsárvilágban. Az elmúlt száz év megfigyelései mintegy 110 madárféle folyamatos jelenlétét igazolták. A vonuló, tavasszal és ősszel itt megpihenő, táplálkozó madarakkal együtt mintegy 250 fajt figyeltek meg a kutatók. Az utóbbi három évben megjelent a kis kárókatona is – ami nem azonos a nagy kárókatona picinyével -, holott eddig csak a Hortobágyon és a Duna deltájában fészkelt.
– Valóban olyan nagy halrabló ez a kormoránnak is nevezett madár?
– Jobban szeretjük a magyar, azaz kárókatona elnevezést. A nagyobbik testű faj egy kifejlett példánya napi 30-50 dekányi halat fogyaszt. Ha azt mondjuk, hogy káros, kijelenthetjük, hogy legfeljebb csak a második helyet foglalhatja el, ugyanis a természetre nézve legkárosabb az emberi tevékenység. A kárókatonának ugyanis nincs frizsidere, az ember pedig mázsaszámra emeli ki a halat. s ahány halpusztulás bekövetkezett az utóbbi időben, többnyire az emberi butaság és nemtörődömség miatt történt. Azon a mennyiségen száz évekig is elélnének a kárókatonák.
– Ráadásul általában apróhallal, küsszel és a keszegfélékkel táplálkoznak. Ám terem itt harcsa, csuka, süllő és fogas is. Milyen halállomány jellemzi a Kis-Balatont?
– Az egyes tározóban s a kettes kísérleti területén egyaránt megtalálhatók a legszebb őshonos pontyok. Ez azért különösen fontos, mert az összevissza keresztezett, nemesített pontyok, a tükörponty és annak ezernyi változata már nem ívik le, azaz nincs utódja, míg az őshonos halak természetes szaporodása simán végbemegy itt a berekben. Talán még megérjük, hogy a tó ismét a régi fajtáké lesz. A Balatoni Halászati Rt. is erre törekszik, s lassan kikopnak a tóból a betelepített állományok. Ehhez persze az is kell, hogy a vízminőség ismét a régi legyen.
– Ennek mekkora az esélye?
– Az bizonyos, hogy nagy a Kis-Balaton jelentősége. A kettes ütemre kijelölt területet lassan szabad feltölteni, hogy a természetes folyamatok végbemehessenek. Ugyanakkor a Zala vízgyűjtőjén – egyben a Balaton legjelentősebb víznyerő területén – be kell fejezni a szennyvíztisztító-rendszerek kiépítését. A környezet tisztaságáért a horgászok is sokat tehetnének. Tisztelet a kevés kivételnek, ahol megjelennek, például a zalavári- zalaszabari átjárónál, a Kányavári-szigeten és a fenékpusztai torkolatnál üres sörösüvegek, eldobott csalis dobozok, nejlonzacskók tömkelege csúfítja a partot. Ezt könnyen elkerülhetnénk. Azzal a kevés szennyező-, illetve tápanyaggal pedig, amit a víz mégis ide sodor, elbír majd a láp élővilága.
Farsang Lajos
Képes Újság 2002/1. sz.
