A Római Klub első jelentéséről a közelmúltban több rövid írás és egy korabeli interjú is megjelent a hazai internetes oldalakon, ezért érdemes részletesebben foglalkozni a Növekedés határai (The Limits to Growth) tartalmával. Már csak azért is, mert számos téves értelmezés olvasható a jelentésről, amelynek lényege és üzenete egyre aktuálisabb.
A Klub 1968-ban jött létre. A magyar származású Aurelio Peccei olasz közgazdász magánkezdeményezésként, alapítványi támogatásokat élvezve hívott össze világhírű tudósokat. Célját és tevékenységének első évtizedét a „Sötétben tapogatózva” (Donella Meadows és társai. 1982) című összefoglaló munkájukból ismerjük:
„Olyan módon kívánjuk feltárni az emberi események menetét, amely hatni képes a kormányokra és népekre, és befolyásolja az emelkedő népesség, a növekvő környezetszennyeződés, a nagyobb zsúfoltság és a növekvő társadalmi összeütközések trendjét”.
A Klub célja volt megismerni a földi rendszerek határait, és azok kölcsönhatásait:
- „Alapozható-e a földi erőforrásokra és ökológiai rendszerekre a földi népesség és állótőke további exponenciális növekedése? Mi történhet, ha túlzottan megterheljük ezeket az erőforrásokat?
- Hogyan fér össze a nemzeti gazdaságpolitikákkal és az élelmiszerek nemzetközi piacával az éhségövezetek léte? Milyen gazdasági-politikai megoldások enyhíthetik az éhezést?
- Lehetséges-e, hogy a következő évtizedekben kielégítsük a világ népességének alapvető szükségleteit? Hogyan?”
E kérdésekből egyértelmű, hogy nem jövőkutatás volt a szándékuk, a média kategorizálása ellen többször is tiltakoztak.
Az első jelentést „A növekedés határai” (The Limits to Growth) címmel az MIT munkacsoportja készítette el (MEADOWS, Donella H. – MEADOWS, Dennis L. – RANDERS, J. – BEHRENS, W. W. III. és munkatársaik, 1972), mely korszakalkotó, számítógépes világmodell volt.
A kutatás alapvető kérdése az volt, hogy a népesség és a fizikai tőke exponenciális növekedése milyen következményekkel jár. A program 1900-tól kezdve öt fő szektor – népesség, ipar, mezőgazdaság, nem megújuló erőforrások, környezetszennyezés – kölcsönhatását és jövőbeli alakulását kísérte figyelemmel több variációban 2100-ig. A szerzők tisztában voltak azzal, hogy a szektorok szinte végtelen számú egyéb feltételektől is függnek, ezen kívül sok esetben nem volt teljes körű, felhasználható adat. A fő kérdés megválaszolását ezek a korlátozó tényezők azonban nem befolyásolták. Az is egyértelmű volt, hogy van annyi információ, hogy a legfontosabb kérdésre, a növekedés korlátaira megbízható választ kapjanak. Az adatok pontatlansága befolyásolhatja a lehetséges változások periódusát, a növekedés ütemét, vagy az összeomlás idejét, de nem lesz hatással arra a tényre, hogy milyen lesz a változások lényege: ingadozás, növekedés vagy hanyatlás.
Az eredményt így fogalmazták meg:
„korlátozva lesz a világrendszer jövőbeli növekedése, és aztán összeomlik egy lehangoló, kimerült létbe”.
A növekedés összeomlása elsősorban a nem megújuló erőforrások kimerülése miatt következik be, és ezt követően csökken az ipari- és élelmiszertermelés, a környezetszennyezés késleltetetten hat, és ezek együttes hatása miatt a Föld népessége hirtelen lecsökken. A kutatók – saját bevallásuk szerint – optimista becsléseket vettek számításba, és nem számoltak olyan változásokkal, mint pl. háborúk és járványok, amelyek jelentősen befolyásolhatják az események alakulását. Mivel a rendszer az erőforráskészletek kimerülése miatt omlik össze, ezért megkétszerezett erőforrás mennyiséggel is elvégezték a számításokat. Az eredmény közel ugyanaz: kicsit később, de gyorsabb ütemű összeomlás várható. A modell nem képes az események pontos időpontját megadni a nagy adathalmaz és a sok bizonytalanság miatt. Az azonban egyértelmű és nem kétséges, hogy a világrendszer alapvető viselkedését a népesség és a tőke exponenciális növekedése jellemzi, amelyet hanyatlás követ.
A szerzők hangsúlyozták, hogy a számítógépes vizsgálatok eredménye nem jelenthet egyértelmű előrejelzést, mivel a modell csupán a fizikai tényezőket képes figyelembe venni, a társadalmi változásokat azonban nem. A jelentés komoly figyelmet szentelt a technológiai fejlődésnek, amely szerepét igen reálisan ítélte meg. Sok problémát, látszólagos növekedési korlátot lehetett és lehet megoldani a technológiai fejlődéssel, azonban a szerzők szerint előbb-utóbb a növekedés olyan problémák miatt áll le, amelyekre nincs technológiai megoldás és óvnak attól, hogy eltúlozzuk annak jelentőségét. Ezért feltétlenül indokoltnak tartják a technológiai fejlesztések bevezetése előtti alapos hatáskutatásokat, elsősorban a társadalmi következmények elemzését.
A növekedés korlátainak problémáját a szerzők azzal magyarázzák, hogy az emberiség történelme során folyamatos kultúrát alakított ki azon az elven, hogy inkább harcoljunk a korlátok ellen, mint megtanuljunk adott korlátok között élni. Ez a terjeszkedő, gyarmatosító stratégia nyilván akkor jött létre, amikor az erőforrások gyakorlatilag korlátlanul álltak rendelkezésre és az emberiség tevékenységének hatása a természetre minimális volt. Ezt a jelenséget LÁSZLÓ E. (1994, 1998) később úgy fogalmazza meg, hogy még napjainkban is kőkorszaki tudatosságot hordozunk magunkban.
Erre a paradox helyzetre a következő kérdést teszik fel a szerzők: „Jobb megpróbálkozni az önként vállalt növekedési korlátozások elfogadása melletti élettel? Vagy kívánatosabb előrehaladni addig, míg néhány más korlát jelentkezik, abban a reményben, hogy akkor majd egy másik technológiai ugrás lehetővé teszi a még további növekedést? Sajnos, az emberiség eddig olyan sikerrel gyakorolta az utóbbi utat, hogy szinte teljesen elfelejtette az első lehetőséget”.
A modell következtetéseinek egyik legizgalmasabb kérdése a korlátlan növekedés okozta összeomlás elkerülésének elméleti lehetősége. A szerzők „megfordították” a programot, és azt keresték, hogy milyen tendenciák követésével lehetséges egy összeomlás nélküli jövő. A számítógép a népesség és a tőke stabilitását állapította meg:
„Az állandó állapot elérésének elméleti feltételei a következők lennének:
- A népesség stabilizálódása az 1975-ös globális szinten.
- Az ipari termelés egy egységére eső készletfelhasználása az 1970-es érték egynegyedén.
- Magasabb szintű szolgáltatások az oktatásban és az egészségügyben.
- Az ipari termékegységre eső szennyeződés és a mezőgazdasági termelés az 1970-es szint egynegyedén.
- Minden ember számára kielégítő és magas értékű élelmezés.
- A mezőgazdasági tőke elsősorban a talaj minőségének megőrzésére és termőképességének fokozására irányul.
- Az ipari tőke magasabb szintű szolgáltatásokat, tartósabb, jobb minőségű termékeket állít elő”.
A szerzők hangsúlyozzák, hogy ez a kísérleti modell nem közgazdasági ajánlás! Ezek a feltételek irreálisak, ilyen korlátozó intézkedéseket lehetetlen gyorsan bevezetni, valamint stabilitást csak fokozatosan lehet elérni.
A jelentés három reális lehetőséget nevez meg:
- korlátlan növekedés
- a növekedés önkéntes korlátozása
- a növekedés természetes szabályozása
A kutatók szerint ténylegesen csak az utóbbi két lehetőség létezik. A növekedés természetes szabályozás eredménye a rendszer összeomlása, amelyet nem lehet előre jelezni. A kutatók szerint az összeomlás végén kicsi az esélye annak, hogy mai fogalmaink szerinti civilizáció maradna fenn. Az önkéntes szabályozás megvalósításához a szerzők szerint nagyfokú kreativitás és társadalmi méretű önfegyelem, valamint pozitív irányú társadalmi változások szükségesek. A jelentés a „fizikai fenntarthatóság” és a „dinamikus egyensúlyi helyzet” kialakításában látja a problémák elkerülésének egyetlen megvalósítható lehetőségét. A globális egyensúlyi állapotot úgy értelmezik, hogy a népesség és a tőke lényegileg stabil azáltal, hogy az ezeket növelni, vagy csökkenteni kívánó erőket gondosan szabályozva kiegyensúlyozzák. A szerzők hangsúlyozzák, hogy „…a dinamikus egyensúly nem igényli, hogy a világ megdermedjen a jelenlegi szintű népesség-tőke kapcsolat szerint. A dinamikus egyensúly szabadságot jelent, nem kényszerzubbonyt”. Ennek feltétele az, hogy a tőke és a népesség méreteiben is állandó legyen, és minden input és output minimális értéken maradjon. A társadalom értékrendje határozza meg azt az arányt, amely a népességszám és a tőke között fennáll. A valódi fejlődés egyik feltételeként a technológiai fejlődés új irányait javasolták, pl. energia- és nyersanyag-takarékos megoldásokat, újrahasznosítást, hosszabb élettartamot, napenergiát, nagyobb hatásfokú technológiákat, egészségügyi fejlődést, ökológiai tudatosságot.
A szerzők felhívták a figyelmet arra a téves mítoszra, hogy a gazdasági növekedés az emberek közötti egyenlőséghez vezet. Komoly előrelátást kell elismerni, mikor kifejtik azt a nézetüket, hogy a népesség- és tőkenövekedés jelenlegi módja világviszonylatban tágítja a szakadékot a gazdagok és szegények között, a „gazdagság egyre nagyobb vagyont, a szegénység pedig több gyereket eredményez,…sokkal valószínűbb, hogy az igazság és egyenlőség társadalma a globális egyensúly állapotában jön létre, mint a növekedés állapotában, amelyben ma élünk”. Az egyensúlyi állapot sem lenne mentes feszültségektől, de ez a társadalom hatékonyabban tudná kezelni a szennyezést, zsúfoltságot, éhezést és az összeomlás fenyegetésétől való félelmet. A világ jelenlegi eseményei és jelenségei pontosan igazolják a következtetéseket. A jelentés hangsúlyozza, hogy a felvázolt egyensúlyi állapot idealizált, és ezt csak fokozatos átmenettel lehet elérni, amelyre nincs gyakorlati példa.
A világmodell következtetéseinek összefoglalása:
„Ha a Föld lakosságának jelenlegi növekedési üteme, a termelés, a készletek kiaknázása, és a környezetszennyezés változatlanul folytatódik, akkor a növekedés korlátait száz éven belül elérjük. A legvalószínűbb eredmény a lakosság és a termelés hirtelen és ellenőrizhetetlen változása lesz.
Ezek a növekedési trendek módosíthatók, és kialakítható az ökológiai és gazdasági viszonyok stabilitása, amely még fenntartható a távoli jövőben is.
A jelenlegi világrendszer célkitűzése, hogy egyre több ember számára állítson elő fejenként is több élelmiszert, anyagi javakat. Ha a társadalom ezekért a célokért versenyez tovább, akkor végül eléri a földi korlátok valamelyikét. Világunk véges. Az emberi tevékenység során egyre közelebb kerülünk ahhoz a határhoz, amelyet a Föld még képes elviselni, és amely a gazdálkodási rend megváltoztatását eredményezi.” „A növekedést tovább folytató kísérlet végső fokon szerencsétlen összeomlást eredményez”.
A szerzők meggyőződése, hogy a modell elindítja a jelenlegi társadalom szerkezetének alapvető felülvizsgálatát és az új gondolkodási formák bevezetését. Végső javaslat: az emberiség vizsgálja meg önmagát – céljait és értékeit éppen úgy, mint azt a világot, amelyet megváltoztatni kíván. A lényeg nemcsak az emberi faj fennmaradása, hanem sokkal inkább az, hogy a „túlélés ne jelentsen értéktelen fennmaradást”.
A modell rendkívüli jelentőségű munka volt, a tudóscsoport olyan feladatra vállalkozott, amelyre nem volt példa, csak FORRESTER, J. korábbi modelljei (World 1 és World 2, 1968). Mivel a modern tudomány kutatási módszere alapvetően analitikus, ezért addig komoly jelentőségű, interdiszciplináris, rendszerszemléletű munkák, illetve munkacsoportok nem jöttek létre. A modell egyúttal felhívta a figyelmet a rendszerszemléletű kutatás fontosságára is. Ugyanakkor jogos kritika fogalmazódott meg vele szemben, hogy a Föld nem homogén rendszer, és a regionális különbségek jelentős hatással lehetnek a rendszer egészére. Ebből következik, hogy a teljes rendszer kutatása nem mellőzheti az analitikus elemzéseket. Ennek a kritikának a hatására újabb modellek készültek.
A jelentés fogadtatása, visszhangja érdekes és rendkívül tanulságos.
1971-ben, a jelentés publikálása előtt két konferenciát rendeztek. A New York-i és moszkvai konferencia résztvevői a következtetésekkel jórészt egyetértettek, azzal a moszkvai kritikával, hogy az „emberek nem bio-kibernetikai lények”, azaz a társadalmi környezetnek is jelentős szerepe van. A jelentés fogadtatásának általános jellemzője, hogy a nyugati társadalom nem hajlandó szembenézni a következtetésekkel, ugyanis egy teljes társadalmi-gazdasági rend, a maga intézményeivel, mindennapi életével és megvalósításra váró álmaival együtt lett megkérdőjelezve, illetve megcáfolva. Ezért egyszerűen nem vettek tudomást a modellről, vagy pedig az egész jelentést megpróbálták úgy beállítani a közvélemény előtt, mint amatőrök teljesítménye, kihasználva azt, hogy a Római Klub magánkezdeményezésre jött létre. A másik gyakori csúsztatás a „zéró növekedés” stratégia fogalma, és az a következtetés, hogy zéró növekedés nincs, tehát önmagában lehetetlenség, emiatt az egész tudományos munka komolytalan. A jelentésben azonban nincs leírva a zéró, vagy nulla növekedés. A javasolt dinamikus egyensúlyi állapot nem azonos a „zéró növekedéssel”. A szerzők külön hangsúlyozzák, hogy csupán hipotetikus számítást végeztek annak érdekében, hogy mekkora népességet és fizikai tőke terhelést bír el a Föld hosszú távon az összeomlás veszélye nélkül. Erre a kérdésre kapták azt a választ, amely a „zéró növekedés” téveszméjét kialakította.
A következő félreértés az összeomlás ténye. Gyakori kritika, hogy a világ azóta sem omlott össze, sőt, a gazdasági növekedés is folytatódik. A Római Klub csupán azt állapította meg, hogy ha a tendenciák nem változnak, a növekedés 2030–40 körül megáll és a rendszer összeomlik. E téves értelmezések oka részben szándékos, részben felületes értelmezés. A szándékos félremagyarázás a status quo, a meglévő helyzet, a hatalmi érdekek fenntartását szolgálja. E mögött részben természetes emberi magatartás áll, mert a megszokott értékrend kritikája, megváltoztatása komoly energiákat igényel. A nyugati tömegkultúra egyik alapvető gondolata és célja a kényelem, amely érthető módon nem motiválja az embereket ilyen irányú változásra. Az önkorlátozás gondolata jelenleg nem adható el sem a piacon, sem a politikában.
„Növekedés határai” című, első jelentés tartalmának félreértelmezése, félremagyarázása sokak számára előítéletként a Klub későbbi eredményességére is rányomta a bélyegét. A jelentések nem kaptak elég hangsúlyt – elsősorban politikai körökben – és inkább a hallgatás, mint az alkotó vita jellemezte megjelenésüket. A jelentés után a gazdasági növekedés fogalma a szakemberek és politikusok legtöbbje számára ugyanolyan tartalommal bírt, mint korábban, ugyanakkor megdöbbentették a tudóstársadalom és a közvélemény felelősséggel gondolkodó tagjait, és további kutatásokat, programokat indítottak el.
A kutatócsoport történetének magyar vonatkozása is van:
MEADOWS, Donella (meghalt 2001-ben), a témakör világhírű kutatója áthidalva a politikai korlátokat, még 1981-ben megalapította a Balaton Csoportot (The International Network of Resource Information Centers – INCRIC). Tagjai egyénenként, társ-tudósokként és barátokként álltak kapcsolatban és rendszeresen találkoztak a Balaton partján. Céljuk a közös, kritikai gondolkodás, tapasztalatcsere, közös kutatási és oktatási programok kidolgozása és megvalósítása.
A Meadows csoport 1992-ben, két évtizeddel az első jelentés után megismételte a programot, és „Beyond The Limits To Growth” címmel adták ki (MEADOWS, DONELLA H. – MEADOWS, DENNIS L. – RANDERS, J. 1992). A tapasztalt és tájékozott szerzőket is meglepte az az eredmény, hogy „…az emberi világ túl van a korlátokon. Ahogy a dolgok jelenleg mennek, az fenntarthatatlan.” Megállapítják, hogy
„A fejlődő technológiák, a növekvő tudatosság és szigorodó környezetvédelmi politika ellenére sok természeti erőforrás és szennyezés átlépte a fenntarthatóság határait.”
„Lényeges csökkentés nélkül az energia- és nyersanyagforrások ellenőrizhetetlen összeomlása következik be és az egy főre jutó élelmiszer, energia és ipari termelés értéke csökkenni fog.
Ez a csökkenés nem elkerülhetetlen. Két változás szükséges, elsőként újra kell értékelni a növekedés politikáját és gyakorlatát, a fogyasztást és a népesedést. Másodikként a nyersanyag- és energiahatékonyság területén gyors és drasztikus fejlődést kell elérni.”
A kutatók biztosak voltak abban, hogy a fenntartható társadalom technikailag és gazdaságilag még megvalósítható. Az átmenet a fenntartható társadalomba megkívánja a gondos egyensúlyt a rövid és hosszútávú célok között, a hangsúlyt a hatékonyságra, egyensúlyra, életminőségre helyezve, és nem az output mennyiségére. „A következtetés választást kínál az életre és nem halálos ítélet, és nem szükségszerűen komor. Nem azt jelenti, hogy a szegénységet be kell fagyasztani, vagy a gazdagoknak szegényekké kell válnia. Reméljük, hogy a világ a fenntarthatóságot választja, ezért írtuk meg a könyvet”. A jelentés világosan és helyesen látja, hogy a szükséges változások pszichológiailag és politikailag ijesztően nehéz feladatok. A tudományos munka olyan tabukat is tárgyal, mint a szeretet, barátság, nagylelkűség, megértés, szolidaritás, türelem és bizalom érzését, és a bölcsességet, amely egyébként minden emberben meg van és mindenkinek szüksége van rá. A fenntarthatóság megvalósításához szükség van ezekre az érzésekre és tudásra. Ezek a fogalmak egyébként más szakirodalmakban is megjelennek már. A szerzők ugyanakkor keserűen állapították meg, hogy még a saját szakmájukat sem érdekli a korlátok átlépésének a ténye és a következtetésekre sem kíváncsiak. Úgy látták, hogy az eltelt húsz év kultúrája változatlanul azt a tudatot táplálta és erősítette meg, hogy az erőforrások kimerülése és a környezetszennyezés problémája távoli esemény. Ez a jelenség a tudományos kutatások folyamatos specializációjával együttjáró probléma. A „Harmadik évezred” nem „szak”területe a „szak”embereknek. Ez a jelenség az oktatásban is megtalálható. A társadalom és a gazdaság átalakulási folyamataiban az „intézményesített felelőtlenség” növekszik, a globalizáció hatalmas térbeli távolságokat és ellenőrizhetetlen kapcsolatokat hoz létre, amelyben senki sem felel semmiért. A „Túl a határokon” jelentés hatása közel azonos az elsőével, szintén csak szűk réteg számára jelentett figyelmeztető intést, a politika és a gazdasági hatalom képviselői részéről nagyrészt az elutasítás és az elhallgatás a sorsa.
A Meadows csoport 2002-ben újra elvégezte az elemzéseket. Kutatómunkájuk összesített eredménye a „Növekedés határai – harminc év után” címmel publikálták, és amelyet magyarul is kiadtak (2005).
Dr. Hajnal Klára, volt egyetemi adjunktus
