Örömtelen megfeszített munka, feszültség, állandó igazodási kényszer, csekély eredményesség, botrányok sora jellemezte az elmúlt négy év természetvédelmét.
Három miniszter, négy közigazgatási államtitkár váltotta egymást négy év alatt, ami lehetetlenné tette a hosszú távú célokat szolgáló munkát! A nemzeti parkok közül három is volt (a hortobágyi, a kiskunsági és a duna–drávai) ahol négy év alatt három igazgatóváltás történt, csak úgy mint minisztériumhoz tartozó Környezetgazdálkodási Intézet, a Hortobágyi Génmegőrző Közhasznú Társaság és a Hortobágyi Halászati Rt. élén. Ez maga a káosz. Még akkor is, ha belefért két értékes szakember rehabilitálása a Hortobágyon!
A természetvédelem számára kulcsfontosságú feladat a területvásárlás. Ezt olyan hiteltelen és szakmailag felkészületlen vezetőre bízták, aki igen csekély mértékben mozdította előre az – amúgy alkotmánybírósági döntésen alapuló, előre megtervezett, pénzügyileg teljesen előkészített, hosszú távra ütemezett és azelőtt lendületesen zajló – programot. Igaz, felettesei, mint az bebizonyosodott, éppen azt várták tőle, hogy lefékezze a folyamatot. Az új területek védetté nyilvánítása lényegesen elmaradt a nemzeti környezetvédelmi programban tervezett ütemtől. A tárcák közötti viták miatt nem kerültek védelem alá különböző hullámterek és vizes területek védőzónái (pl. a Mura, a balatoni vízgyűjtő) noha ennek szakmai előkészítése már megtörtént. Senki nem tudta, vagy talán nem is akarta összebékíteni a különböző tárcák álláspontját. A minisztérium kezelésében lévő Hortobágy környéki halastavakat védetté nyilvánították, de megfelelő kezelésük még ma is megoldatlan, holott ez már valóban a tárca belügye. A természetvédelmi területek kezelése a tisztviselők és helyi szakemberek erőfeszítései ellenére botránykrónikák tárgyává vált. A hatósági és a kezelési feladatok szétválasztatásának ügye rövidlátó pozícióféltés miatt még a szakmai vitákig sem jutott. Továbbra is fennáll az a lehetetlen helyzet, hogy a nemzeti parkok a saját vagyonkezelésükben lévő területen maguk végzik el azt feladatot, melynek ellátását a szomszédos földterületeken már hatóságként szabályozzák és felügyelik.
Fájdalom, de nem történt előrelépés a világszinten veszélyeztetett fajok védelme terén sem. A hazai túzokállomány tovább fogy, a kipusztulás szélére sodródott a parlagi vipera, holott elkészültek a tervek megmentésükre. A cigányrécék és az énekesmadarak lelövése botrányos méretekben folytatódott tovább. Ha a vadászati hatóság nem tudott a tömeges pusztításról, akkor nem állhatott a helyzet magaslatán, ha pedig tudta, mi folyik, de nem tett semmit, akkor pedig még súlyosabb a helyzet.
Az EU-csatlakozás egyik legfontosabb kihívása a Natura 2000-es területek kijelölése és kihirdetése. Ezt a PHARE-program keretében a legjobb hazai szakmai műhelyek készítették elő, de a végeredmény titok. Elmaradt a közpénzen elvégzett munka nyilvános értelmezése, értékelése, megvitatása s a társadalmi szerveztek bevonása a döntésbe
A természetvédelmi törvény végrehajtási utasításai közül több nem készült el. Hiányzik például a természeti területek kihirdetése, a kártalanítás és kompenzáció részletes szabályozása. A szakapparátus a feladatot elvégezte, az előkészületeket megtették, de a tárca érdekérvényesítő képessége gyengének bizonyult a kormányon belüli küzdelmekben, ezért nem születtek meg a szükséges rendeletek.
A természetvédelem és a vízügyi ágazat együttműködése teljes mértékben megfeneklett. Patthelyzet alakult ki például a kis-balatoni beruházás dolgában, holott ma már világosan látható, hogy természetvédelmi szempontból is csak a kiegyezés mozdíthatja előre a kétes hatékonyságú vízvédelmi rendszer, valamint az ottani élőhely- és fajvédelem ügyét. A Balaton, a Tisza-tó, a Szigetköz, a nagy folyók és ártereik összehangolt fejlesztéséről és kezeléséről egyelőre szó sincs.
A Miniszterelnöki Hivatal szakértői (Vargha János és Mikó János) 1998-ban még a környezetvédelem integrációjának lehetőségeit keresték PHARE-kutatásokat kezdeményezve, de 2000-re már ők is kikerültek a hivatalból, az általuk képviselt szemléletről nem is beszélve. A kormányzat nem tartott igényt a Balaton példáján kidolgozott ágazati integrációs modellre, csak a turisztikai “kitörési pontokat” kereste rendületlenül s a további fejlesztések hosszú távon fenntarthatatlan formáit erőltette. Több száz férőhelyes vitorláskikötők tucatjai épülnek ma is a Balaton körül, folynak a további beépítések, illetve azok előkészületei. A Balaton vízgyűjtő területén elmaradt az erdősítés és a mezőgazdálkodás átalakítása. Ma is szántóföldi művelés folyik az eróziós zalai lejtőkön.
1999-ig ütemesen haladt a nemzeti agrár-környezetvédelmi program közös előkészítése, de a megvalósítás a kormányzat döntése ellenére két évet csúszott, a költségvetése pedig négymilliárd forinttal csökkent, pedig ez a terv teljes összhangban van az EU-csatlakozás folyamatával. Nem volt a programnak vezére, politikai képviselete, így azt csak a szakemberek tartották fontosnak. Csak most, a választások közeledtével ismerték fel a programban rejlő politikai lehetőségeket (a hátrányos helyzetű mezőgazdasági területek gazdáinak a természetvédelmet szolgáló extenzív gazdálkodásért adható külön támogatást). Most aztán sorozatban tartják az agrár-környezetvédelmi fórumokat, még ott is ahol az szakmailag nem indokolt.
Nem történt érdemi előrelépés az erdőgazdálkodás és a természetvédelem integrációjában sem. Kincstári erdőgazdálkodás helyett olyan profitorientált erdészeti tevékenység zajlik nemzeti parkjaink erdeiben, ami csak a gazdaságok irányítóinak érdekét szolgálja. Az állami tulajdonban lévő erdőterületek vagyonkezelésére olyan szerződéseket írattak alá a nemzeti parkok területén is működő erdészeti részvénytársaságok igazgatóival, amelyekben egyáltalán nem is szerepelnek természetvédelmi szempontok! Az illetékes erdészeti vezetőknek csak az erdővagyonnal és a haszonnal kell elszámolniuk, de hogy a biológiai sokféleséggel, a védett és veszélyeztetett fajokkal mi történik, azt már nem kérik számon, azt hatósági eszközökkel kell kikényszerítenie a természetvédelmi hatóságnak, azaz a nemzeti parkok igazgatóságainak, már amennyire ez lehetséges. A “Természetvédelem által sújtott erdőgazdaságok”, ahogy az érintett erdészeti részvénytársaságok magukat nevezik, tudományos kutatók tanulmányaival próbálják bizonyítani, hogy a természetvédelmi korlátozások ellehetetlenítik, és gazdaságtalanná teszik működésüket. Ha ez így van, a kormány megtehette volna, hogy a GDP 0,05 százalékát adó állami erdészeti ágazatot, vagy legalább annak legfontosabb társaságait, amelyek nemzeti parkok területein kénytelenek termelni és gazdasági hasznot előállítani (Gemenctől a Pilisig), a természetvédelem szolgálatába állítja, elsőbbséget adva az erdő természetvédelmi szerepének. Nem tett. A Gemenc Rt. például, amely jelentős részben a Duna–Dráva Nemzeti Park Gemenc és Béda-Karapancsa nevű területén működik, a fokozottan védett területek letermelt nemes nyarasai helyére alkalmanként még az elmúlt években is a kívánatos és jogszabályban is előírt honos fafajok helyett nagy hasznot hozó, de tájidegen fekete diót telepített. A gemenci területen, mit sok más állami erdőterületen is a vadászati célból magasan tartott vadlétszám meghiúsítja az új erdők felnövekedését. Ezt a problémát úgy kezelik, hogy a fiatal erdőket kerítik be a vadak elől. Nem a vadak számát csökkentik, mert az hátrányos a könnyű vadászat szempontjából! A mintegy két méter magas, átjárhatatlan vadkerítés persze általában is lehetetlenné teszi a nagytestű szárazföldi növényevők és ragadozók mozgását. Mintegy 500 kilométernyi (!) ilyen kerítés van csak a Gemenc Rt. területén. Ez csaknem annyi, mint a Záhony és Szombathely közötti távolság. Elképzelhetjük, hogy micsoda labirintust képez egy nemzeti parkon belül ennyi kerítés! A kormány nem akarja az ilyesféle az ellentmondásokat feloldani, nem akarja eldönteni, hogy elsősorban nemzeti parkot, vagy pénzt termelő erdőgazdálkodást és vadászatot akar-e a Duna árterében. Pedig jó lenne tudni, hogy ki van a kerítésen belül és ki van kívül!
Márkus Ferenc WWF Magyarország
Az írás megjelent a Népszabadságban (2002.03.22)
