Harminc éve az atomenergia és az ipari szennyeződés ellen tiltakozó szervezetek elérték, hogy az ENSZ megszervezze a környezetvédők első konferenciáját Stockholmban. Ennek titkos háttéranyagai a közelmúltban kerültek nyilvánosságra.
Az első zöldvilágcsúcs megszervezése nem ment könnyen. Egyrészt újszerűsége, másrészt amiatt, mert sértette az ipari országok gazdasági érdekeit. Ezért az USA, Anglia és a leggazdagabb európai államok magas szinten állapodtak meg abban, hogy megpróbálják korlátozni a konferencia hatékonyságát. Nyílt fellépésüket természetesen politikai okok gátolták; tehát titokban hozták létre a brit külügyminisztérium elvi irányítása alatt álló “brüsszeli csoportot” (BC). Ennek harminc évre titkosított jegyzőkönyvei a múlt héten kerültek napvilágra.
A BC tagjai többször találkoztak, de a jegyzőkönyv szerint “ennek… bizalmasnak kellett maradnia”. A nem hivatalos politikacsinálók feladata a fontosabb országok álláspontjának megfelelő kialakítása volt. Ezek az államok például nem szerették volna, ha a környezeti előírások gátolják a szabad kereskedelmet. Azért sem tetszett nekik a konferencia, mert tudták: olyan szervezet létrejöttéhez vezet, amely éppen ilyen korlátokat hoz majd létre. Ezért azt sugallták, hogy “az új és költséges nemzetközi szervezet létrehozását el kell kerülni…”. Más közvetlen módszerük nem lévén, a konferencia hatékonyságát eleinte a pénzügyi források korlátozásával próbálták csökkenteni. “E bonyolult kérdésben a csoport valódi haladást ért el”, állítja a jegyzőkönyv, de nem részletezi, hogyan. A stockholmi konferencia mindenesetre riasztó zárónyilatkozattal hívott fel a természet védelmének szükségességére, másfelől pedig az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP) létrehozására vezetett.
Nem véletlen, hogy az USA-ban szintén ez idő tájt lendültek akcióba a – főleg az olajlobbi által pénzelt – “üvegházi szkeptikusok”. Tevékenységük a nyolcvanas években a klímaváltozás nyomainak szaporodásával együtt élénkült meg. Ők győzték meg Busht még 2000-ben is arról, hogy a helyzet korántsem olyan drámai, ahogy egyes “hisztérikusan elfogult” éghajlatkutatók gondolják.
Annak idején a BC-t is hidegen hagyta, mit gondolnak álláspontjáról a szegényebb országok. Fő diplomáciai célja az volt, hogy a fejlett országok kapják meg, amit akarnak. Ez a gátlástalan önérdek kevés barátot szerzett. Maurice Strongnak, az UNEP első igazgatójának zúgolódása is némi óvatosságra intette a csoportot: “Bizonyos kritikára számíthatunk a svédektől és másoktól. Vigyáznunk kell a bővítéssel, nehogy »ügyetlen hálótársakat« szerezzünk magunknak.”
Tevékenységével a befolyásos csoport korlátozni akarta a konferencia hatáskörét és az akcióra szólító javaslatok számát. Ezek között első helyen állt a repülőgépek okozta hangrobbanás és a felső légkör szennyezésének ellenőrzése. Mivel amúgy is dühös viták folytak a Concorde New York-i leszállásának engedélyezéséről, ez a lélekharangot jelentette volna a francia–angol együttműködéssel készülő gépmadárnak. Ma már világos, hogy a BC igyekezetei ellenére a konferencia vízválasztó volt. Bár sikerült elérni, hogy Stockholmban csak néhány témával foglalkozzanak, az UNEP az évek során megerősödött, témái jelentősen kibővültek, és hatása az egyre drámaibbá váló helyzet állandó érzékeltetésével – legalább a társadalomra – folyamatosan növekszik.
Wirth Endre
2002-02-21
