Sírni szerettem volna másfél évtizedes erőfeszítésünk hiábavalósága láttán, amikor az április 20-i Népszabadságban elolvastam a kitűnő környezetvédelmi újságíró beszámolóját a bősi ügy pillanatnyi állásáról. Immár évtizedes balhiedelmekkel találkoztam ismét, melyekkel szemben a józan észérvek, úgy látszik, mit sem érnek, s a tényekre is hiába hivatkozunk: ezeket bárki bármikor semmibe veheti.
Több mint tíz esztendeje mondogatják, hogy a magyar kormány a Duna egyoldalú elterelése előtt nem vette komolyan a C variánst. Ehhez képest jól dokumentált tény, hogy a magyar kormány éppen a C változat munkálatainak ismeretében, ezekre mint egyoldalú szlovák lépésre hivatkozva tekintette 1992-ben megszűntnek a vízlépcsőrendszer építéséről szóló, 1977-ben kötött csehszlovák–magyar szerződést. „…most aztán ennek isszuk szűkre szabott levét”, véli a cikk írója, mert „a szlovákok a Duna vízhozamának alig negyedét engedik a magyar oldalra”. Vajon elfelejtette vagy soha nem járt utána, hogy az eredeti szerződés a Szigetköznek még annál is sokkal kevesebb vizet szánt, mint amennyit jelenleg kap? Szándékosan vagy feledékenységből próbálják a magas szerződő felek bűnét újra és újra a szerződés megszüntetése körül szorgoskodók nyakába varrni?
De talán hagyjuk a múltat, hiszen, olvasom, most végre csoda történt: „magyar és szlovák szakértők lényegében hasonló megoldást javasoltak a szigetközi problémákra”. Nos, ez a csoda már többször megtörtént. A nyolcvanas évek végén magyar és szlovák tudósok azonos érvekkel tiltakoztak a vízlépcsőrendszer építése ellen. A kilencvenes évek végén pedig – erre talán még emlékeznek –, egész pontosan 1998 márciusában a szlovák és a magyar delegáció szép egyetértésben döntött az alsó duzzasztógát megépítése, a rendszer csúcsra járatása, közös üzemeltetése és a szlovák anyagi követelések kielégítése mellett. Nincs szlovák és nincs magyar álláspont – minden azon múlik, hogy innen és onnan kik ülnek a tárgyalóasztalhoz. Az áprilisi dunai hajókázást például ugyanazok szervezték, akik az előző kormányzati ciklusban is a szigetközi Duna kanyargósítása mellett lobbiztak, s azoknak szervezték, akiknek az egyetértésére számítottak. Ezúttal sem vállalták a nyílt vitát a népszerűtlen terv kritikusaival: például a hágai folyamatban részt vett magyar szakértőkkel, az MTA szigetközi munkabizottsága tagjaival vagy a Duna Chartával, amely épp ezen a napon tette közzé állásfoglalását (törvényt kérnek a Duna védelmére, s a Szigetköz rehabilitációjának lehetőségét taglalják stb.). Persányi Miklóst alaposan felültették, akik felültették erre a hajóra. December óta sem ő, sem az ügy vitelével megbízott államtitkára nem tudott időt szakítani arra, hogy a fenti szakértői körrel érdemi konzultációt folytasson, és részletesebben megismerkedjék mondanivalójukkal, esetleg szembesítse azt az egyre reálisabban zöld Droppa-konszern elképzeléseivel. Tudta-e egyáltalán, hogy miféle rendezvénynek kölcsönzött országos jelentőséget részvételével? A Zöld Demokraták EU-választási kampánynyitányának? A Dunadrop Kft. beruházási terveit népszerűsítő píár-összejövetelnek? Vagy az egykori Duna Kör-ösöktől megtisztított Duna Körnek? A három szervezet vezetője ugyanis egy személy, s nem tudni, mikor, melyik minőségében jár éppen el.
A hajón utazó újságírókban mindenesetre sikerült azt a benyomást kelteni, hogy a szigetközi Duna kanyargósítása többségi vélemény. Ott, a fedélzeten ez így is lehetett. Csakhogy „alul a víznek árja” mást mond azoknak, akik a víz járását figyelik, s nem a politikai lapjárást. Arra figyelmeztet, hogy a Szigetköznek nem a legköltségesebb és legnagyobb léptékű műszaki beavatkozás tenné a legjobbat, nem a hét új duzzasztógát.
Éppen ellenkezőleg! Minél több gátat és töltést építünk, annál inkább akadályozzuk a természet közeli vízviszonyok helyreállítását. Az utóbbiakhoz hozzátartoznak ugyanis az árvizek: hogy nagyvíz idején a folyó kilépjen medréből, elárassza, majd ismét szárazon hagyja a hullámteret. Az itt honos vegetációnak erre volna szüksége, s elpusztul, ha egyenletesen kevés vagy éppen sok vizet kap. Az áradások építik–rombolják a partokat is, ezzel szemben a természetes meanderezést imitáló, egyszer s mindenkorra rögzített kanyargós csatorna végérvényessé tenné a természet spontán folyamatainak kiiktatását. S ami a legfőbb: ha helyre akarjuk állítani a szabályozás és gátlástalan kotrás következtében lesülylyedt főmeder, illetve a mesterségesen (is) feltöltött, feliszapolódott mellékágak közötti kapcsolatot, elsősorban nem újabb mérnöki leleményre lesz szükségünk (pontosabban: csak mérnöki leleményre, beton nélkül). A Védegylet és a Duna Charta által felkért szakértők elgondolásának gyenge pontja valószínűleg épp az, hogy nem követel százmilliárdos léptékű nagyberuházást, és fenntartása sem járna tömeges és folytonos emberi (főhatósági és alvállalkozói) beavatkozással, mint a kanyarogtatás. A főmederből hiányzó kavicstömeg zöme ugyanis ott magasodik a töltésekben, illetve a mellékágak torkolatánál, azt részben vissza lehetne tölteni, részben az áradásra bízni, hogy a megbontott párhuzamművek anyagát lassan bemossa a mederbe. S hogy a víz sebes sodrása ne görgesse tovább a kavicsot, hordalékcsapdákat lehetne kialakítani a fenéken, hogy megfogják a fenék megemeléséhez nélkülözhetetlen matériát. A tudományos és műszaki koncepció részletes kidolgozására alkalmas szakemberekben nincs hiány, sajnos a kormány(ok), úgy látszik, nem tartanak rájuk igényt.
Van itt persze még egy bökkenő. Hogy ez a terv csak akkor működik, ha a nagyvizeket teljes egészében, az évi átlagos vízhozamnak pedig legalább a felét Szlovákia átengedi nekünk. De miért tenné ezt? „Budapest több vizet akar, de olyan érvekkel még nem állt elő, amelyek láttán a szlovákok az eddiginél több vizet adnának a régi mederbe” – visszhangozza a legnagyobb magyar napilap a pozsonyi sajtót. Ha a saját fejünkkel próbálunk gondolkodni az ellenérdekeltségű fél érthetően elfogult állításainak szajkózása helyett, akkor eszünkbe juthat a válasz: a hágai Nemzetközi Bíróság állásfoglalása szerint megillet bennünket az ökológiai igényeknek megfelelő vízhozam (a bősi áramtermelés egyidejű fenntartása mellett). Az ökológiai fenntarthatóság pedig nem akárminek, hanem a tájra eredetileg jellemző állapotoknak a fenntartását jelenti (beleértve a vízmozgás éves dinamikáját, valamint az élő kapcsolatot a mellékágakkal stb.), mert ezek híján a pusztulás feltartóztathatatlan. Ehhez kellene, de jár is nekünk lényegesen több víz a hágai ítélet szerint, amely kimondja, hogy a biológiai sokféleség, a sajátos helyi élőlénytársulások védelmének kötelezettsége legalábbis egyenrangú a pártállami szerződésekben szentesített bősi áramtermelés érdekével. Tehát csak a Nemzetközi Bíróság állásfoglalása késztethetné Szlovákiát arra, hogy jogos igényeinknek eleget tegyen.
Nem az érvek és bizonyítékok hiányoznak ehhez – bár a magyar álláspont tudományos megalapozásához kívánatos, kiterjedt vizsgálatokra eddig egyetlen magyar kormány sem biztosította a nélkülözhetetlen anyagiakat – hanem a kellő elszántság politikusainkból. A szlovák vízlépcsőpárt bizton számíthat magyar szövetségeseire, akik jelenleg is az ügy szempontjából jelentős kormányzati kulcspozíciókat töltenek be. Nem először és nem utoljára. Ezért mernek Kocingerék a tárgyalásokon nyíltan és cinikusan szembehelyezkedni a hágai ítélettel.
Pedig a Szigetköz és a Csallóköz élővilágának védelme, a felbecsülhetetlen értékű ivóvízbázis megőrzése közös érdeke volna (lehetett volna) a két szomszédos ország lakóinak. Ahol érdekeink sajnálatos módon valóban ellentétesek, az csupán a konfliktus gazdasági része. Pozsony egymagában belevágott egy roppant költséges, gazdaságtalan vállalkozásba: sík vidéki folyamszakaszon termel áramot, nagy üzemköltséggel, alacsony hatásfokkal. És mivel a „nem tartozunk egymásnak semmivel” elvét kimondó 97-es ítélet óta további hét esztendeje használja e vállalkozáshoz ingyen a Duna részben magyar tulajdont képező vizét, bizony, nekünk is tartozik, nem is kevéssel. Ezért szorgalmazzák, hogy Magyarország ne vizet követeljen (csökkentve a Bősnél előállítható áram tömegét), hanem szálljon be inkább maga is az áramtermelésbe, és vállalja az abból rá eső költségeket, visszamenőleg is. Abban a pillanatban ugyanis már nem ők tartoznának nekünk, hanem mi nekik! Ugye, érthető, hogy ezt akarják? De akik a Duna innenső oldalán fejtenek ki állhatatos propagandát a közös üzemeltetés mellett és a vízigényünk érvényesítésére összpontosító tárgyalási stratégia ellenében, azok vajon tényleg csak a kétszer kettő ellen vétenek?
