Nem kevesebb tudományt kívánok, hanem mélyebbet
Amikor a gyermek azt mondta, hogy az az ormótlan asztal a nappaliba nem fog beférni, természetesen tévedett, hiszen az asztal – mint ma már mindenki tudja – a nappaliba sajnos befért: gurtnikkal, az ablakon át kellett felcsigázni a lakásba. Haragudott is az apja, miért görbül le mindegyre a gyermek szája, miközben ők vért izzadnak a pompás darab szállítása közben, jövendő büszkeségével a családnak. Vigyáznunk kell, valóban, a szóval: más lakásban, kastélyban, palotában, más csillagon az az asztal talán cseppet sem lett volna ormótlan; és most már nem is fogjuk megtudni soha, igazából milyen volt, hiszen a ház leégésekor – folytassuk így a tanmesét – az asztal is elégett.
Igazán nem lehetett számítani erre.
Hasonlóképp, a magam laikus módján én is kétkedem abban, hogy a Nap energiáját ugyanaz a magfolyamat termelné – mint Lovas Rezső írja –, amely a hidrogénbombáét is; de még ha így volna is, ha ketten csinálják ugyanazt, nem ugyanaz. Midőn odatartom arcomat, behunyt szememet a napnak, a méz édességét és az anyai szeretet hevét érzem, ami egy hidrogénbomba robbanásakor aligha sikerülne.
Nyelvi kérdés, megértik-e az embert. Bizonyos novellában egy festőművész, a városi rendőrfőkapitány barátja akaratlan szemtanúja lesz egy bűncselekménynek, amelyben valami gépkocsi is szerepet játszott. A festő azonban, afféle álmatag alak, nemhogy az autó rendszámára vagy márkájára, de még csak a színére sem emlékszik, ami egy festőművész esetében nagy nevetség. Emlékszik azonban hangulatokra, és ezekből a rendőrfőkapitány, aki – mint mondtam – jó barátja a festőnek, idővel mindenre rájön, még a rendszámra is.
Nevezhetjük ezt úgy is, a fogalmak egyeztetése. Az én mesémben ilyesmire nem kerül sor, a nyelvi struktúrák képtelenek az egymással való találkozásra. A gyermek mondatát, amely szerint az asztal a nappaliba nem fér be, akkor sem tartják majd igaznak, amikor bebizonyosodik, hogy nagyon is szűkösen lehet csak kerülgetni a szobában (hogy allegóriámat megmagyarázzam: amikor a paksi atomerőmű már egy „üzemzavarral” kifejezi afölötti nemtetszését, hogy egyáltalán léteznie kell); amikor a hangulat ettől egyre idegesebb lesz, a férfi, igaza tudatában változatlanul, elkezd szeretőt tartani, és verni az asszonyt, az asszony idegrohamában fölgyújtja a függönyöket, a tűzvészben ő és a gyermek odavész, a férfi elmegyógyintézetbe kerül.
Írtam egy cikket Paksról, Az atomfizikusok rémuralma címen (MN, 2003. június 23.; sajtóhibaként egyes számban, Az atomfizikus rémuralma címen jelent meg, pedig én nem egyvalakire gondoltam, hanem a struktúrára); aztán elvégre nyár van, elutaztunk Erdélybe három hétre. Oda hozta utánunk fiunk, Karátson Dávid Lovas Rezső válaszcikkét (Kinek a rémuralmáról beszél vitapartnerem? Akár megújulunk erkölcsileg, akár nem, a tudományra szüksége lesz az emberiségnek, 2003. július 10.; „a szerző magfizikus, az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója”), amikor utánunk jöttek az unokákkal, a maga cikkének szövegével együtt, amelyben „a földtudomány, tágabban környezettudomány” képviselőjeként a vitához maga is hozzászól; időközben ez az írás is megjelent (Tudomány, erkölcs, felelősség: Paks. Werner Heisenberg: A veszély annál nagyobb, minél erősebb a haladásba vetett hit optimizmusa, 2003. július 22.).
Lovas Rezső cikkét, noha, mondanom se kell, élesen bírálja mindazt, amit a magam részéről előhoztam, bántónak én nem éreztem, Karátson Dávid írása pedig nagyon is tetszett, ha optimizmusát, sajnos, akkor sem tudtam már osztani, csak óhajtani, bár igaza lenne: „Igen reménykeltőnek tartom, hogy – talán az utolsó percben – egyfajta párbeszéd kezd kialakulni az értelmiség két része, a rendszerint teljesen más nyelvet beszélő reál- és humánszféra közt.” Erdélyből való hazatérésünk reggelén aztán Lovas Rezső újabb cikke fogadott (Tudomány és felelősség atomenergia-ügyben. Aki kategorikusan elutasítja a magenergia felhasználását, az egyúttal a légkör tönkretételére szavaz, 2003. július 29.), amely meglehetősen sértő hangnemével (miért orrolt meg rám közben hirtelen?) e meglehetősen gyengécske reményt is összetörte (mi szükség arra, hogy K. Dávidnak és K. Gábornak tituláljon bennünket? De rendben van így, e szóhasználat, a régi szép időket felidézve, a helyzet feszültségének megfelel; s én K. Dáviddal szívesen pendülök egy húron).
Elvitatkozgatunk erről-arról, a paksi pörkölt pedig rotyog magában, és még mindig nem tudja senki, mi lesz vele. Változatlanul nem látok okot arra, hogy az illetékesek nyilatkozatait elhiggyem vagy ne higgyem el; soha senki számára nem lehetett világos, e nyilatkozatok egymásra következését figyelve, nemcsak Csernobil idején nem, hanem a paksi, remélhetőleg csakugyan jóval enyhébb üzemzavar esetében sem (mi az, hogy üzemzavar?), az igazsággal úgy egyáltalában milyen viszonyban vannak, (mit kell megmondani a lakosságnak): ennek vizsgálata egy új, fizikai-pszichológiai-politológiai tudományág tárgya lehetne, amelyet bízvást oktatni lehetne az egyetemeken. A lakosság tájékoztatásának fogalma egyelőre semmit sem jelent, és félő, hogy ez még évszázadokig így is fog maradni.
Jobb félni, mint megijedni stb.: csakhogy a paksi ijedelem mégiscsak megtanított félni minket. Lovas Rezső bizonyos elégtétellel írja, hogy belőle és környezetéből a paksi esemény nem váltott ki pánikreakciót. A pánik emlegetése – nem Lovas Rezső az egyedüli ebben – maga is bizonyos demagógia, hiszen – egyetlen, kissé kétesnek tetsző esettől eltekintve – az országban nem tört ki semmiféle pánik; pánikba én sem estem. Azonban más a pánik és más az iszonyú félelem. A pszichológus Feldmár András szerint a félelemhez bizonyos bátorság kell; az emberek nagy része fél félni. Az elmúlt száz év történelméből, sajnos, számos esetet ismerünk, amikor emberek, nemegyszer egész embertömegek, bízva az államban, elmulasztottak félni. A vágóhidakra szállított bárányok, lovak persze hiába rettegnek, nem segít az rajtuk; de mi, emberek, talán fordíthatnánk még sorsunkon (adná Isten, hogy a lovakén, bárányokén is). Én bizony féltem, s félek változatlanul, mert – mint már első paksi tárgyú cikkemben is írtam (A Paksi Szfinx előtt. Megint ott tartunk, hogy magyarul többé nem lehet igazat mondani, MN, 2003. április 30.), ha az ember fenyegetve érzi övéit, hazáját, tágabb környezetét az országhatárokon túl is, akkor – ily kényelmetlen úr a lelkiismeret – meg kell szólalnia.
Lovas Rezső az ilyen megszólalást fecsegésnek tartja. Nyilván fegyelmezett csendben kellene várnunk, mi lesz, némán vennünk tudomásul a megesett (elképesztő) botrányt is. Ha a mértékadó szakértők nem fecsegtek Paks ügyében – írja –, annak nem feltétlenül az az oka, hogy lelküket eladták a hatalomnak. (Valóban nem feltétlenül.) „Környezetem – magamat is beleértve – azért nem szólalt meg, mert nem tudhattuk, mi történt, konkrét ismeretek híján viszont felelőtlenség lett volna bármit is nyilatkozni.” Lovas Rezső és munkatársai, ezek szerint, most már tudják, mi történt. S ha tudják valóban, miért nem azzal a hajmeresztő felelőtlenség sorozattal foglalkoznak az én cikkeim helyett, amelyek a hatalomnak úgyis csak olyanok, mint szúnyogcsípés a rinocérosznak (bocsánat, rinocéroszoknak)?
Ha már a természettudományos gondolkodásnál tartunk: Lovas Rezső szavai furcsa ellentétben vannak az általa egy bekezdéssel korábban mondottakkal: az atomerőművek szükségességét illetően „csak maga a társadalom dönthet, a demokrácia intézményein keresztül. Felelős döntéseket azonban csak a tények ismeretében (…) lehet hozni.” De hát hogyan juthatna el a társadalomnak nevezett valami a tények ismeretére, ha egy hirtelen előálló vészhelyzet (üzemzavar stb.) esetében még az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója és munkatársai sem tudják, mi történt? Ha Lovas Rezső és munkatársai, láthatólag, valamely nagyobb baj bekövetkeztét sem tartották lehetetlenségnek? Lovas Rezső szavai csupán azt igazolják, amit magam is mondtam: hogy az atomenergia békés felhasználása eleve antidemokratikus tevékenység: a demokráciát, néhány villámgyorsan végrehajtott sakklépéssel illuzórikus szómágiává fokozza le, bennünket pedig, ceterum censeo, örökös kiskorúságra ítél. Ez nem valami félelmetes jövő, ez az a helyzet, amelyben már mélyen benne vagyunk. (A magenergia igába fogása – muris eszme, lásd a perzsa dzsinnek történeteit vagy Goethe bűvészinasát – természetesen csak az egyik, igaz, kirívó példája annak a világtendenciának, amely a demokrácia gondolatát swifti módon nevetségessé teszi.)
Meg kell tanulnunk kicsinyeknek lenni, halljuk újra meg újra a politikai színpad némely szereplőjétől (akikkel Lovas Rezsőt eszem ágában sincs azonosítani), s ezen bosszankodunk. Az azonban igaz, hogy nem csupán ez a mostani, lekicsinyített és lekicsinyelt ország, hanem az egész Kárpát-medence is kicsiny azokhoz a megalomán kísérletekhez képest, amelyeket az ő pártjuk ránk hagyott (lásd a dunai erőműrendszert is, amelynek legalább befejezését sikerült megakadályoznunk). Nem akarok visszaélni Lovas Rezső cikkének azzal a mondatával (Globális méretekben még a csernobili katasztrófa is elhanyagolható volt), amelyen már Karátson Dávid is megütközött, amely talán csak szerencsétlen elírásnak tekinthető (Ukrajnában tán „elég puszta tér van”?), de Magyarországnak egy hasonló katasztrófa a végét jelentené.
Ez a halálosan veszedelmes energiaforrás az, ami Lovas Rezső szerint még mindig jobb a többinél – bár sorait mélységes aggodalom járja át. (A szélerőműveket megmosolyogja, én szívesebben hiszek Illés Zoltánnak, aki reális lehetőséget lát bennük.) Érvelése a szleng melyik ujjamat harapjam alternatívájára emlékeztet; Mefisztofelész, Goethe Faustjában, ugyanezt szigorúbban mondja: „Bármit csináltok, vesznetek kell; / mi összeesküdtünk az elemekkel. / S fajtáddal pusztulásra jutsz.” Én másról beszéltem, mint Lovas Rezső; az én mondanivalóm az, hogy a megtérést megspórolni most már nem lehet. Ha Lovas Rezső arról ír, hogy én (Husserlt idézve) a természettudományokat Galileivel kezdődően megvetem, ennek a megtérésnek a helyét jelöli ki, csak éppen úgy, hogy belőle aztán már végképp semmit sem érteni. Erre gondoltam tanmesémben, a gyermekkel és az ő mondatával és az ormótlan asztallal kapcsolatban: a megértés nehézségeire. A nagyszerű természettudósoknak természetesen se szeri, se száma; könnyen belátható azonban, hogy a struktúrával valami baj van. Mivel magyarázzuk különben azt a tagadhatatlan tényt, hogy a természettudomány diadalmas fejlődése és az élővilág pusztulása szinte már kart karba fonva járnak? Hamis és lapos az a magyarázat, amely szerint az volna a baj, hogy az emberiség erkölcsi fejlődése a tudománnyal nem tud lépést tartani. Éppen ellenkezőleg: amidőn például az állatkísérleteket végző tudós, nem véve tekintetbe a lét etikai szubsztanciáját, úgy véli, hogy kínzókamrai módszereivel az állat megértéséhez közelebb jutott (az állat szó egykor szubsztanciát jelentett; „az Isten lelki állat, és az kik őtet imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják” fordítja még Károli Gáspár), akkor valóban megtud valamit, de egy mengelei világkép az, amit elnyer, katasztrofális távolságra az állati életerőtől. Nem a földi valóságot ismeri meg.
Lovas Rezső ajtókról beszél. „Az ember már csak olyan, hogy ha lát egy ajtót, azon benyit.” Nem tudom, tudatában volt-e Lovas Rezső, midőn e mondatot leírta, hogy az emberi nem közös mondai és mesekincsének tán legfontosabb toposzát érintette meg: azt az ajtót, amelyen nem lett volna szabad benyitni. Tudjuk, hogy a tudomány (mindig az a kérdés, kiké) már belépett ezen az ajtón; de én nem kevesebb tudományt kívánok, hanem mélyebbet, amidőn azt óhajtom, bár próbálnák e tudósok megérteni tudományuk szimbolikus formarendjét, hátha kikeveredhetnénk még valahogy ebből a halálos zűrzavarból. Ami viszont az energiaéhséget illeti, csupán a Szent Szegénység lehetne útitársunk, amint arról már Gautáma Buddha és Jézus Krisztus és Assisi Szent Ferenc prédikáltak, mert a Tobzódókat ki fogja okádni a Föld. Ezt ma már mindenki tudja; csak hát, mint a Zen buddhizmus mondja: „Minden ember meg van már világosodva, de a legtöbben azt szeretnék, ha nem volnának.”
2003. augusztus 11. Magyar Nemzet (6. oldal)
Karátson Gábor
