Világunk jelenlegi válságának egyik oka túlnépesedés. A népesség számszerű és még mindig „robbanás” mértékű növekedése, a népesség fogyasztási ütemének és fogyasztási vágyának fokozatos emelkedése, valamint a termelési rendszerek technológiája és a hatalmi struktúrák együttesen kritikus állapotba hozták az emberiséget és a Földet is.
“A világ úgy van elrendezve, hogy mindenkinek jusson elegendő a megélhetéséhez, azonban a világ minden kincse sem elégítheti ki egy ember kapzsiságát”.
Gandhi híres gondolata feltárja a probléma lényegét, a válasz azonban bonyolult, szinte lehetetlen… Ez a rövid írás nem foglalkozik a megoldással.
Ahhoz, hogy napjaink helyzetét megértsük és képesek legyünk eligazodni az egymásnak ellentmondó vélemények között, nagyobb távlatban és teljesebb rendszerben szeretném értelmezni és értékelni a népesedési folyamatokat – nagyon röviden és a teljesség igénye nélkül.
Minden élőlény genetikai kódja a lét- és fajfenntartásra van programozva. A biztonságra törekvés stratégiájával az ember a termelőtevékenysége tudatos tervezésével felszabadította magát a természet alapvető ökológiai törvénye, a környezet egyedszám-korlátozó hatása alól. Minden populáció növekedését korlátozza a környezet eltartóképessége, az élelem- és vízkészletek, és ezt a kényszerfeltételt, korlátot nem lehet tartósan, következmények nélkül túllépni. Egy adott életközösség részeként csak akkor maradhat fenn egy faj, ha az egyes fajok létszáma hosszabb távon állandó, azaz egy szülőpárnak átlagosan két utóda van. A populáció rövidtávon ugyan produkálhat robbanásszerű növekedést, de bizonyos időn belül összeomlik. A faj szaporodása nyomást gyakorol az életközösségre, és ebből következik az a tény, „ami evolúcióbiológiai szempontból hihetetlen, hogy a növényeket és az állatokat sok tekintetben óriási mértékben pusztító és korlátozó Homo sapiens maga – össznépességét tekintve – szinte korlátok nélkül szaporodik” (STORCH, V. – WELSCH, U. 1995).
Civilizációnk kezdetét jelentette, hogy a letelepedő, földművelő ember a természet önszabályozó folyamatait kiiktatta, törvényeit „hatályon kívülre” helyezte: a populáció szabályozást, a biodiverzitást, a ciklusosságot, lokalitást. E tevékenységek következményei a természetben és a társadalmi és gazdasági rendszerek minden területén megjelennek. Végül visszahat a bioszférára, mivel a megnövekedett népesség erőforrásigényeinek kielégítése lassan, de növekvő mértékben pusztítja a létfenntartó természetet.
Ennek a folyamatnak a lényege a következő: az önszerveződő, önszabályozó és önfenntartó ökoszisztémákba beavatkozik egy olyan agrártechnológia, amely külső energiaforrásból (földi eredetű, de átalakított energiával) üzemelteti saját magát, és részben a rendszert is. A energia-bevitel mellett mesterséges anyagok, azaz vegyszerek is alkalmazásra kerülnek. Ezeket természet-ellenes anyagoknak kell tekinteni, mivel a természetes anyagok körforgásával ellentétben a bioszféra ciklusaiban nem tudnak részt venni. Ezzel a folyamattal a technológia korlátozza, vagy kiiktatja a természet önszabályozását és az önszerveződését. A szervezést, szabályozást és a rendszer fejlődési irányának a meghatározását is az emberi akarat veszi át, amelyet a tudása és a piaci-politikai viszonyok határoznak meg. A természetes folyamatok megváltoztatásának, átalakításának a mértéke szerint különböző egyensúlyi zavarok történnek a bioszférában, amelyek környezeti, ökológiai problémák formájában nyilvánulnak meg.
Tehát a bioszféra egy élőlénye a tudása segítségével kiemelt helyzetbe hozta önmagát, azaz nagyobb erőforráskészlettel rendelkezik, mint amennyi a bioszférikus törvények szerint, mint „csupasz majmot” megilletné. Az erőforrástöbblet a népesség számszerű növekedését eredményezi, amely fokozatosan még több erőforrást igényel, és ez a folyamat feléli nemcsak az ember számára szükséges, hanem más fajok számára szükséges létfenntartó erőforrásokat is, és ezzel egyre nagyobb arányban előidézi azok kihalását. A szabályozás nélküli népesedési folyamatok természete exponenciális növekedés, és források felélése miatt a népesség jelentős része elpusztulna. Azonban az erőforrások korlátainak elérésekor, vagy még azelőtt, az emberi közösségek szabályozó szerepe megnyilvánul és a legkülönbözőbb válaszokat adják a történelem során. A természeti, társadalmi és gazdasági körülményektől függően ez lehet elvándorlás, erőforrás behozatal, vagy a termelési technológia intenzív fejlesztése, születésszabályozás, stb… Legrosszabb esetben a népesség kisebb-nagyobb része meghal, illetve az egész közösség kihal. Az elmúlt fél évszázad törekvése az volt, hogy a népességrobbanást mérsékelje és kialakuljon az egyensúlyi állapot a születések és halálozások száma között. A népesedési folyamatokba való beavatkozás azonban rendkívül kényes feladat. Az emberi lét intimitása, genetikai kód és kulturális örökség, gazdasági és társadalmi érdekek és még számos tényező kölcsönhatása miatt magas fokú társadalmi, gazdasági szabályozást igényel, és a szabályozás módszertana és eredményessége bizonytalan. Aggasztó, hogy jelenleg a Föld népessége 7, 8 milliárd fő és hamarosan 8 milliárdan leszünk.
Azonban, ha elérjük a demográfiai stabilitást – jelenleg naponta kb. kétszer annyian születnek, mint meghalnak – akkor is szembe kell nézni a Föld eltartóképességének a határaival. A jelenlegi helyzet fenntarthatatlan.
Következtetéseim szerint ennek a folyamatnak az elméleti modellje: A Föld egy fizikailag véges, önszabályzó organikus, komplex rendszer, amelyben az emberiség, mint egy alrendszer, feladja kooperatív és kompatibilis stratégiáját a környezetével, kiiktatja a szabályozó folyamatok egy részét és exponenciális növekedést valósít meg a többi élőlény erőforrásainak a felhasználásával. A felszámolt biológiai visszacsatolásokat, szabályozókat azonban nem helyettesítettük sem etikai, sem racionális alapú társadalmi szabályozókkal.
A kezdeti dinamikus egyensúlyi állapot ezért fokozatosan felborul, amit csak egyre több befektetett energia árán lehet ellensúlyozni. Amikor azonban az exponenciális növekedés eléri az erőforrás-készletek határait, a rendszer előbb-utóbb összeomlik, majd átrendeződik és ezzel új ciklus kezdődik. Véleményem szerint ez belátható időn belül megtörténik, a „fejlődési zsákutca” végére értünk.
Forrás: Hajnal Klára: A fenntartható fejlődés elméleti kérdései és alkalmazása a településfejlesztésben. PhD disszertáció, 2006. PTE (hajnalklara.hu)
Hajnal Klára dr. – adjunktus, PTE-TTK
