Az ezüst hárs (Tilia tomentosa) tudományos nemzetségneve (Tilia) az ókori latin nyelvben már e fajt is jelölte, az ezüst hárs érvényes fajneve (tomentosa) CONRAD MOENCH, kasseli botanikaprofesszortól származik, amely molyhosat jelent, s a hajtásrendszer tulajdonságára utal.
A hárs nemzetségnév állítólag az ősi finnugor nyelvből ered, oklevelekben már a XI. századtól előfordul a hás, hásfa megnevezés. Nagytermetű, akár 35 m magasságot is elérő fafaj, amelynek törzse egyenes, hengeres, a koronában erős, többnyire meredeken fölfelé törő vázágakra bomlik. Hajlamos a villásodásra, letermelés után sarjcsokrok, több törzs képzésére. Kérge sokáig sima, fiatalon ezüstszürke, később sötétszürke, sekélyen és hosszant repedezett.
Az egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy hajtásain, különösen a levélfonákon, de a virágzaton és még a termésen is csillagszőrök figyelhetők meg. Ezüstös szürke lombozatáról már messziről felismerhető. A legkésőbben virágzó hársfajunk, bódító illatú virágait július elején nyitja. Szeptemberben érő terméseit a nyelv alakú murvalevelek segítségével a szél messzire szállíthatja.
Elterjedési területének súlypontját a Balkán-félsziget adja, megjelenik még Kis-Ázsia északnyugati részén is. Behatol továbbá a Pannon-medencébe, ahol az Északkeleti-Kárpátok lábánál találjuk legészakibb előfordulását. A Kárpát-medencében a másik északi elterjedési határát maga a Balaton adja. A mai Magyarország területén legnagyobb előfordulási foltja a Dél-Dunántúlon van, ahol Belső-Somogyban, a Dráva-síkon és Tengelicen ritkább, Külső-Somogyban, a Zselicben, a Mecseken, a Villányi-hegységben, valamint a Tolnai- és Baranyai-dombvidéken gyakoribb. Gyors növekedésű fafaj, a hársak közül a legmagasabbra nő meg. Viszont nem hosszú életű hársfaj, a száz évnél idősebb életkort csak ritkán éri el. Természetes előfordulási helyein erőteljesen terjeszkedik, évenkénti tömeges magtermésével beveti a vágásterületeket. Az erdészek szerint a Délvidéken a vágásokban olyan kellemetlen fafaj, mint a Felvidéken a rezgő nyár. Tőről és gyökérről egyaránt jól sarjadzik, idősebb faegyedeknél – különösen, ha tő- vagy törzssérülés éri őket – bőségesen törnek fel a sarjak. Hajtásrendszerét – viharkárok vagy mesterséges csonkolás után – könnyen regenerálja.
Erdőn kívüli fásításokra kiválóan alkalmas, szabályos alakjával, ezüstös lombozatával igen mutatós. Melegigénye miatt kontinensünkön Berlin – Varsó – Kiev vonaláig ültetik, Berlinben a híres Unter den Linden fasor legfontosabb alkotója.
Faanyaga színes geszt nélküli, sárgásfehér, igen lágy, könnyű, egyenletes és finom szövetű, nem vetemedik. Faragásra kiválóan alkalmas, a teknővájó cigányok előtt nagy becsben állt, ezért néhány vidékről szinte ki is irtották. Fájából jó minőségű orvosi szenet is előállítanak. Virágai a nyár derekán is értékes méhlegelőt nyújtanak. Hársaink között a legnagyobb mézhozamot adja. Virága viszont drogkészítés céljára alkalmatlan, mivel a rajtuk található szőrzet allergiát vált ki.
