A városban egyre több dolmányos varjú fészkel. A populációt a Debreceni Egyetem munkatársai kutatják.
A madarak megjelenése, megtelepedése az ember közelében a városiasodás folyamatával vette kezdetét, amely folyamat a mai napig aktív, sőt egyre terjeszkedő jelenség. Egy várost nyugodt szívvel kezelhetünk önálló ökoszisztémaként, annak sajátos, karakterisztikus fajaival amelynek összetételét a város biotikus és abiotikus tényezői determinálnak.
Az 1960-as évektől számítva Európa számos országában észlelték a dolmányos varjú városokban való megjelenését, megmaradását és fokozatos gyarapodását. Így például: Finnországban, Norvégiában, Lengyelországban, Oroszországban, Ausztriában és Magyarországon. Az urbanizációs folyamat hátterében több tényező együttes hatása áll. Elsődleges szempont a városokban megbújó változatos táplálkozási- és fészkelési lehetőségek, amelyek mellé társul a dolmányos varjú magas szintű ökológiai rugalmassága, alkalmazkodó képessége. Ezek mellett a városok falai mentsvárat jelentenek a predátorok ellen is. Lokális eseteket vizsgálva befolyásoló tényezőként hathat az emberi zavarás mértéke, avagy a környék vadgazdálkodási intenzitása.
A dolmányos varjú debreceni városiasodását, fészkelési jellemzőit a Debreceni Egyetem Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék kutatói vizsgálják 2006 óta.
A faj debreceni fészkeléséről 1959-től beszélhetünk, amikor a szomszédos Nagyerdőben rendszeresen költő párokon kívül az Egyetemi Botanikus kertben is fészkelt egy pár. Ezután majd 20 évre eltűnt a városból, s majd csak 1972-ben és 1979-ben történt újabb fészkelése. Ezt követően folyamatos előrenyomulásukat figyelhettük meg, amelyre példa, hogy a Köztemetőt és fokozatosan a város többi részét is meghódították. Manapság a dolmányos varjú Debrecen egész területén általánosan előforduló, állandóan jelenlévő költőfaj. Városon belüli életükről, ezen belül költésükről nemzetközi szinten is nagyon hiányosak az ismereteink, éppen ezért indítottuk programunkat.
Vizsgálatainkat 2006-2011-ig végeztük Debrecen városában, ahol minden év tavaszán (márciustól-májusig) az aktív, lakott fészkeket mértük fel, azok adatait (fafaj, fészek magasság, élőhely-típus, egyéb) rögzítettük. Ehhez a munkához nagy segítséget jelentettek azok az önkéntesek, akik vállalták, hogy 4 km2-es mintaterületüket rendszeresen ellenőrzik.
Hat tojásos fészekalj. Fotó: Juhász Lajos
Az évek során összesen 156 aktív fészket dokumentáltunk, 18 fafajról mutattuk ki a dolmányos varjú költését. Ezek közül dominált a kocsányos tölgy (n=45), az erdei fenyő (n=20), a nyugati ostorfa (n=26) és a japánakác (n=19). Amígaz első kettő gyakorisága a Nagyerdő közelségével, parkok jelenlétével, addig az utóbbiak száma az utcák idősebb fasoraival magyarázható, amelyek a legjobb költőhelyet jelentik a varjak számára. Kocsányos tölgy esetében (n=45) 71%-ban sárga fagyöngy (Loranthus europaeus) tövébe építették a madarak fészküket, amely a nagyobb biztonságérzettel magyarázható. A fészkek átlagmagassága 16 méter volt, amely jóval magasabbnak mondható, mint a városon kívüli területeken /9,0 m (Loman, 1975), 6,4 m (Faragó, 2002), 9,9 m (Zduniak és Kuczynski, 2003)/, amely szintén a varjak biztonságérzetére vezethető vissza. A különböző élőhely-kategóriák (magányos fa, fasor, park, erdőfolt) között -a fészek magasságát nézve- nem volt tapasztalható preferencia, azaz a fák magassága volt itt is a meghatározó. Azonban az elmondható, hogy a varjak fészkelésükkor kerülik a zártabb erdőségeket, mint például a Nagyerdő városi szegélyzónáját. A madarak minden évben új fészket építettek, a tatarozás nem volt jellemző rájuk. Megfigyeléseink alapján a párok revírjüket évről-évre megtartják, azonban a növekvő populációméret miatt ezek darabolódhatnak. Elmondható, hogy a városban élő dolmányos varjak mindenféle anyagot (madzag, nejlon, drót, stb.) felhasználnak fészkük építéséhez.
Fészek egy platánon
A dolmányos varjú tavaszi időszakban közismerten fészekrabló, azaz előszeretettel fogyasztja el más madárfajok tojásait, fiókáit, de nem egyedi eset, hogy saját fajtársa költését is meghiúsítja. Számos lakossági visszajelzés érkezett már Tanszékünkre, miszerint a varjak fekete rigó-, balkáni gerle-, búbos pacsirta fészkeket fosztottak ki; avagy parlagi galambot, háztáji baromfit, fakopáncsot, békákat, halakat, sőt denevért is zsákmányolt. Az évről-évre növekvő varjúpopuláció természetkárosító hatása már most érezhető, amelyet a fenti bejelentések is alátámasztanak. Ezek mellett fészkelési időszakban akár az emberre is rátámadhat (Szemadám, 2006).
A faj állományszabályozásának kérdése rendkívül kényes és jelenleg még megoldatlan feladat. A városon belüli fegyverhasználat tilos csakúgy, mint bármely nemű mérgezés. Esetleges megoldást csapdázásuk jelentene élve fogó Larsen-csapdával vagy kandlival.
A cikk a 2011. november eleji VII. Magyar Természetvédelmi Biológiai Konferencián bemutatott anyag alapján készült.
