Tavasztól őszig a zajfertőzés egyik epicentruma az Erzsébet téri Gödör. Környékén sok ezer ott lakó számára vált kínszenvedéssé az élet.
Budapest szívének közepén egy gödör tátong: a Gödör. Akinek keletkezésének története esetleg nem ismerős, az is be fogja látni, hogy ez így helyes. Minden valamirevaló építészeti alkotás a kor lelkületéből juttat kifejezésre valamit. Mi illene a miénkhez inkább, mint a Mélypont, az egymást keresztező és bénító szándékok eredményeként létesült üreg? (S még örülhetünk neki, örülünk is, hogy nem valami magas épület pöffeszkedik a város legkevésbé beépíteni való pontján.) Illik a város lakóihoz is, akik közül hányan viselnek hasonló lyukat a nagykabát alatt, bal felől.
Az Erzsébet Téri Sajnálatos Események megértése szempontjából ez az üresség – tudniillik a szívbéli – megkerülhetetlen tényező. Mikor a beszéd elakad, vagy nincs kihez szólnunk, vagy hallgatni sem bírjuk többé egymást, vagy nem tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, és már nem is lenne talán érdemes, olyankor nem csönd támad, hanem éktelen ricsaj. Üvöltenek helyettünk a mi szolgálóink, ordítanak az érdekünkben, zenebonával szórakoztatnak, zajt csapnak, hogy ne féljünk a sötétben. A hang erejét a fájdalomküszöbig fokozó berendezésekkel felfegyverkezett különítmények lepik el a várost, szónokok, motorok, úgynevezett zenészek, hogy kiűzzék a szívekből a csöndet, amely az ürességre emlékeztetne, vagy ami még roszszabb: hajdani önmagunkra. Hajtóvadászatot rendeznek, nem menekülhet előlük a néptelen mellékutca csöndje, a park csöndje, az ünnep csöndje, a lélek csöndje. Lakásunk rejtekén álmatlanul, rettegve hánykolódunk, semmit sem tehetünk, költözzünk végre el.
Tavasztól őszig a zajfertőzés egyik epicentruma az Erzsébet téri Gödör. Környékén sok ezer ott lakó számára vált kínszenvedéssé az élet. A sűrűn beépített, forgalmas városrész háztömbjeiben élőket és az arra járókat valaki befizette egy egész héten át, késő éjjelig tartó mulatságra, ahol váltakozó zenekarok szórakoztatják őket kéretlenül. Tehát hallgatniuk kell, korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül, mivelhogy létezni, gondolkodni, dolgozni arrafelé többé nem lehet, az alvásról nem is beszélve.
A lakók pusztulnak, menekülnek, tiltakoznak. Ez utóbbival persze nem sokra mennek. Nem mintha jogaikat a törvény nem védené. A különféle kormány, fővárosi és kerületi rendeletekből kihámozható jogi tényállás szerint ha a szép szó nem használ, az önkormányzat végső esetben akár be is zárathatja a lakosság nyugalmát háborító, mert veszélyes mértékű zajt okozó szórakozóhelyet. Esze ágában sincs, mondanom se kell. Rendőrségi intézkedést ellenben, állítólag, nem tesz lehetővé a jogszabály a notórius csendháborítóval szemben. A rendőrségen legalábbis így tudják. Az önkormányzat időnként felszólít, az üzemeltető ígérget, a rendőr vonogatja a vállát – maguk akartak demokráciát, hát tessék! –, a lakók meg a fülükbe tömködhetik a joganyagot, úgy még ér valamit.
Megjegyzem, ha nem is ilyen gyakran, de ugyanilyen durva fizikai (hangtechnikai) bántalmazásnak vannak kitéve nyaranta a Millenáris környékének lakói is a Duna túlpartján. A Városliget egykor népes madárvilágát pedig a Petőfi Csarnok koncertjei tizedelik. Tudom, más városrészek lakóit is rendszeresen éri hasonló megaláztatás. Megaláztatás, mi egyéb, ha tűrnöm kell az akaratom ellenére, sőt kifejezett tiltakozásom dacára rám kényszerített brutális hanghatásokat.
A sok hasonló eset közül a Gödörnek mégis van egy specialitása. Hogy tudniillik itt a terület tulajdonosa a székesfőváros, a kocsmáé pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Ahol a kultuszminiszter és a főpolgármester nevében lehet belegázolni nap mint nap az emberek lelki nyugalmába, ott valóban hiába tűznénk tollhegyre mondjuk, a belterületen bőgő motorral száguldozó vandálokat, az utasait irgalmatlan gagyizenével szórakoztató távolsági buszsofőrt, strandüzemet, hifihittérítőket és a többit.
Azért ez utóbbi fajtáról még ejtenék néhány szót. Azokról, akik a szólás szabadságát tévesztik össze az ordítozás szabadságával. Ami, enyhén szólva, nem ugyanaz. Amit a londoni Hyde Park sarkán torkaszakadtából üvöltő szónok előad, azt ötven méterrel odébb vagy a forgalmas utca túloldalán már nem hallani. Ha akarná, se tudná véleményét olyanokra ráerőltetni, akik őt nem akarják hallgatni. Ez a klasszikus alaphelyzet, ezt védelmezi minden korlátozástól legalapvetőbb szabadságjogunk. Senkit, akinek van mondanivalója, bármi ocsmány vagy ostoba, ne lehessen a törvény erejével elhallgattatni. Azután, sajnos, feltalálták a mikrofont. A hangszórókat és a hangerősítőket. Hála a fejlődésnek, olyan eszközökhöz jutottunk, melyekkel egy pattogó dallam, örömkiáltás vagy a kimondott szó – mondjuk a „szeretet” – kellőképpen kihangosítva elrepesztheti egy ember dobhártyáját. Íme, a szó tetté vált. Fegyverré, ha úgy tetszik, vagy kínzószerszámmá, adott esetben. Nem ártott volna tekintetbe venni ezt is, mielőtt rászabadítjuk a város lakóira túl- és e világi üdvtanok gátlástalan köztéri hirdetőit.
Állok a Moszkva téren vagy a Nyugati pályaudvarral szemközt, és azt figyelem, hogyan terrorizál bennünket, arra járókat, fél várost betöltő hangerejével két-három útonálló. Mindegy, miben utaznak, politikában, popzenében, netán gyakorló vallásgyalázók, akik rikácsolásukkal a karácsonyt vagy a chanukát szentségtelenítik meg éppen, nem a tartalom a kérdés. Az a kérdés, hogy erőnek erejével rákényszeríthetik-e mondanivalójukat mindazokra, akik állampolgári jogaiknál fogva egy közteret bármi egyéb célból szeretnének igénybe venni, vagy pedig kinek-kinek jogában áll megkímélni tőlük magát. Javaslatom, ismétlem, nem a szólás, hanem a hangerősítők és más nagy hatású, idegtépő, embernyomorító, városromboló fegyverek használatának korlátozására szól. Mindenki azt mond és úgy muzsikál, ahogyan akar, és ehhez bizonyos keretek között igénybe veheti a közterületet. A mikrofon használatát ellenben igenis szabályozni kell – a szabályokat pedig betartatni –, hogy mindenki csak olyan mértékű zajkeltésre formálhasson jogot, ami egyrészt az iránta érdeklődők számával arányos (négy-öt bámészkodó kedvéért ne teríthesse be hangjával a Moszkva teret), másrészt nem zavarja a környék nyugalmát.
Kivételt képezhetnek, mondják erre, olyan jeles napok, melyeken a közrivalgás hagyományosan előnyt élvez magánbékénkkel szemben. Tekintettel a technika embertelen (nem emberi léptékű) vívmányaira, hadd javasoljak e tekintetben is némi óvatosságot! Miért kell rettegnünk, belvárosiaknak minden ünneptől? Szeptemberben, az autómentes napon – melyet a főváros, a dolog lényegét tekintve következetesen elszabotál – az autómentesített Andrássy úton felállított színpadokról olyan éktelen lárma zúdult a patinás házsorokra, hogy az Operaházban nem lehetett hallani a délelőtti előadást. (Estére még fokozódott a hangerő. Nem az Operában.) Élek-halok a térzenéért, kedvelem a karneváli, színes felvonulásokat, de azt ne akarja nekem senki bemagyarázni, hogy a Budapesti Búcsú hangulatát, a melegek öntudatát vagy bármi egyebet, amit pártunk és kormányunk – a mindenkori – épp ünneplésre méltónak talál, manapság csak száz decibel fölött lehet emlékezetessé tenni. Éppen ellenkezőleg, meggyőződésem, hogy az ünnep szépségét megrontja, az ünneplő városlakók örömét elveszi, s az ünnepelni valók értelmét eltorzítja, ócskává és közönségessé teszi az obligát harsogás.
Kérem a tisztelt önkormányzókat,önkormányozzanak bennünket kíméletesebben! Még a szívüknek legkedvesebb ünnepek, fesztiválok napjaira se tegyenek kivételt: nekünk, városlakóknak, tudják, mindennap dolgoznunk kell, sőt eléggé el nem ítélhető módon, szeretnénk minden éjjel aludni is egy keveset. Zenét pedig akkor hallgatnánk a legszívesebben, amikor saját magunknak kedvünk támad rá, nem akkor, amikor mások támadnak ránk vele, az önök engedélyesei.
Tavaly, a már-nem-is-tudom-melyik nagy nyári zenebona-ünnepen hasztalan kérleltem a Millenáris igazgatóját, mérsékelje a szabadtéri színpadon a kerületszerte hallható bömbölést. Alattunk egy szívbeteg haldoklott a zajpokolban. Rövidesen kórházba került, nem is tért többé vissza onnan. Csak reménykedem, hogy végóráit nem egy olyan intenzív osztályon töltötte, ahol a betegek feje fölött egész éjjel halk, de elzárhatatlan popzene szól, és a dízsí jópofizik. Megfordultam már ilyen helyen, kérdeztem is, miért csinálják, de az egyébként talán emberséges nővér sehogy sem értette, mi bajom. Valaminek szólnia kell.
Soha életében nem volt még csendben, azt hiszem.
Lányi András
2004.01.24.
