Évi három-négymillió tonnányi kimustrált számítógépetszállítanak “újrahasznosítás” céljával az ázsiai kontinensre, elsősorban az Egyesült Államokból.
Az egészségre és a környezetre egyaránt ártalmas elektronikus szemét keresett árucikk Kína, India és Pakisztán bontásra szakosodott falvaiban.
Több mint húszéves gyakorlatunk van az elektronikus berendezések újrahasznosításában: havonta harminc konténernyi új és használt komputert juttatunk el partnereinkhez feldolgozásra – áll egy hongkongi cég, az API Recycle ajánlkozó üzleti levelében. Az áruért, amely elsősorban az USA-ból, Ausztráliából, Japánból, Szaúd-Arábiából érkezik az egyesült arab emírségekbeli dubai elosztóközpontba, sokan versengenek a térségben.
Egy kilogramm elektronikuskészülék-maradványért, stílusosabban e-szemétért, 65 dollárcentet adnak. Ehhez hozzájön még a tengeri szállítás költsége, no meg a vámosok sápja, akik például a pakisztáni Karacsi kikötőjébe érkező áruban elsőként guberálhatnak, még használható személyi számítógépek (pc), monitorok és billentyűzetek után kutatva. De ha ők egyszer ráütik a pecsétet az importpapírokra, utána már senki nem firtatja, mit keres ez a papíron újrahasznosításra váró hulladéktömeg az országban.
Egy gigantikus bolhapiacon, Karacsi legnagyobb szabad ég alatti vásártelepén kiválogatják az árut, amelynek rendszerint két százaléka bizonyul kisebb reparálások után még használhatónak. A többit felvásárolják a helyi kereskedők, hogy a bontást bérmunkába kiadva hozzájussanak a számítógéproncsokból kiszedhető alkatrészekhez és nemesfémekhez. A 21. századi “aranymosás” igazi központja mégsem Pakisztánban, hanem Kínában van – állítják egy közelmúltban készült tanulmány környezetvédő szerzői Az exportártalom – Ázsia high-tech szemete című elemzésükben. Két amerikai civil szervezet, a seattle-i székhelyű Basel Action Network és a kaliforniai Silicon Valley Toxic Coalition kínai, pakisztáni és indiai környezetvédő társszervezetekkel karöltve igyekezett feltárni a fejlett ipari országokban keletkező e-hulladék útját a fejlődő országokba.
A Hongkong érintésével vízi úton a Kanton tartomány fővárosához közeli Nanhaj városba érkező szállítmányok a környezetvédők becslése szerint a földrész szemétimportjának csaknem a 90 százalékát teszik ki. Négy hatalmas raktár szolgál logisztikai bázisként, s innen szállítják az árut egyebek mellett a teherautóval ötórányi távolságra lévő Kuijü településre, ahol a helybeliek mellett százezres vendégmunkástömeg él a pc-k “reciklálásából”.
A helyszínen vizsgálódó környezetvédő szervezetek aktivistái azt tapasztalták, a Kuijüben hat éve virágzó szemétfeldolgozó-ipar úgy elszennyezte a közeli folyót, hogy az ivóvizet 30 kilométer távolságból kell a településre szállítani. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az utcán folyik a számítógépek szétszerelése. A vizesárkokban égetik le a kábelekről a műanyag borítást, hogy hozzájussanak a fémhuzalokhoz, utcai “grillsütő” felett melegítik a számítógépek alaplapját, hogy a forrasztások “megpuhításával” leszedhessék a kondenzátorokat, integrált áramköröket, ellenállásokat, transzformátorokat. Külön negyedek szakosodtak a monitorok szétzúzására: kalapáccsal verik le a rezet tartalmazó nyakat a képernyőről, az értéktelen maradványt meg egyszerűen a közeli rizsföldeken rakják le teherautószámra. A csipek leheletnyi aranytartalmát a folyóparton, erős savas vegyszerrel mossák ki, a gépek műanyag házát felaprítják, majd apró szemcsékké őrlik, amelyekből gyerekek válogatják ki az elütő színű darabkákat.
Közel ezer alkotóelemből épül fel egy számítógép, ebből az acél körülbelül 2,5 kilót nyom, amelyért 25 dollárcentet kapnak a kínai szétszerelők. A központi memóriaegység kábelei és aranytartalmú alkatrészei, valamint az alaplapból kinyerhető nemesfémek együtt 3 dollárt érnek, a meghajtó 15 százalékos alumíniumtartalma 10 centet, a monitornyakban lévő réz pedig 80 centet hozhat a konyhára. Ebből napi 1,5 dolláros munkabér jön ki, amiért sok esetben puszta kézzel vagy a legegyszerűbb szerszámokkal, csavarhúzóval, fogóval, minden védőöltözet nélkül bontják, osztályozzák reggeltől estig az alkatrészeket. A belélegzett festék- és műanyagpor légúti megbetegedéseket okoz, az égő műanyagkábelek füstje erősen mérgező, rákkeltő hatású. A közeli folyó 2400-szor több ólmot tartalmaz, mint amennyi az Egészségügyi Világszervezet normája szerint ivóvízben lehet, s a mérgező fémek – például bárium, króm, ón, higany, kadmium – valóságos tárháza is megtalálható a település melletti Liencsiang folyó üledékében.
Az utánpótlás pedig bőséges, hiszen még a legszuperebb masinákat is gyorsan utoléri az “erkölcsi avulás”. Becslések szerint az 1997 és 2007 közötti évtizedben csak az Egyesült Államokban 500 millió komputer kerül a szemétdombra, egyebek mellett 3 millió tonna műanyaggal, 700 ezer tonna ólommal és 300 tonna higannyal szennyezve a környezetet. Mivel pedig az újrafeldolgozás címkéjével ellátott komputermaradványoktól kilónként 3 dollárért szabadulnak meg az e-szemetet exportáló vállalkozók, nem sokan foglalkoznak a hulladék hazai feldolgozásával és lerakásával, ami kilónként háromszor ennyibe kerülne. “A piaci erők – törvényi tilalom híján – mindig lefelé, a kisebb ellenállás irányába görgetik a mérgező szemetet” – fogalmaz a tanulmány. Annál is inkább így van ez, mivel a fejlett ipari országok közül mindmáig csak az USA nem írta alá az 1989-ben megfogalmazott, s három évvel később életbe lépett bázeli egyezményt, amely tiltja az e-szemét exportját. Így a számítógépgyártó ipar sem érdekelt abban, hogy a jelenlegiek helyett könnyen újrahasznosítható, kevesebb mérgező anyagot tartalmazó alkatrészekből állítsa össze a komputereket. Az amerikai kisfogyasztók – háztartások és kisvállalkozók – törvény adta joga a kukájuk mellé tenni a leselejtezett komputereiket anélkül, hogy fizetnének az elszállításukért. Pedig mai árakon ez 10-30 dollárba is belekerülne készülékenként, ha környezetbarát és hazai megoldásokat keresnének az eltüntetésükre.
HVG 2002/14.sz.
2002.04.04.
