Többek között természetfotós tevékenységéért kapta meg 2004 április 22-én a Pro Natura díjat. Az Év Természetfotósa-pályázat szervezése igen sok idõmet lekötötte. Kulcsember voltam és vagyok a támogatók, a különdíjakat felajánlók és a naturArt között, azonkívül több évben a zsűrizés hálátlan feladatát is vállaltam.
Kalotás Zsolt 1952. március 27-én született Gyöngyösön. A Vak Bottyán Gimnáziumban töltött középiskolai évek után a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemre felvételizett, ahol 1976-ban agrármérnöki, majd késõbb vadgazdálkodási és növényvédelmi szakmérnöki képesítést szerzett. Jelenleg a Környezetvédelmi Minisztérium Természetvédelmi Hivatal Zoológiai Osztályának vezetõje, valamint a Magyar Madártani Intézet igazgatója. Alapító tagja és elnöke a Magyar Természetfotósok Szövetségének. – Amikor átvetted az év természetfotósának szóló díjat, a közönség vastapssal ünnepelt. Ebben nemcsak az értõ közönség, hanem a szakértõ kollégák elismerése is benne volt. De talán az is, hogy a fotószövetség megalapítása óta elõször indultál a pályázaton teljes erõbedobással. Eddig mintha egy kicsit háttérbe húzódtál volna.
– Ez valóban így volt, mert Az Év Természetfotósa-pályázat szervezése igen sok idõmet lekötötte. Kulcsember voltam és vagyok a támogatók, a különdíjakat felajánlók és a naturArt között, azonkívül több évben a zsûrizés „hálátlan” feladatát is vállaltam. Ez volt a harmadik év, amikor indultam a pályázaton. Na persze nem minden harmadikon, hanem 1998-ban 1999-ben és az idén. Egyébként azt hiszem, ha valaki a fõdíjra aspirál, erõgyûjtés szempontjából jót is tesz egy-két év kihagyás, hiszen a fõdíj összetett eredmény.
– Jól tudom, hogy a Magyar Természetfotósok Szövetségének létrehozása többek között a te ötleted volt? – Nem csak az enyém, többen is részt vettünk megalapításában. A természetvédelem súlyának és a természetfotózás népszerûségének növekedése a nyolcvanas évek végén egy közös cél érdekében néhányunkat arra indított, hogy megpróbálkozzunk a hazai természetfotózásban és a képek publikálásában rögzült szemléletet megváltoztatásával. A rendszerváltozás évében, 1989 decemberében Szegeden jöttünk össze. Kármán Balázs barátom (aki ma már Az Év Természetfotósa cím három és félszeres birtokosa) találta meg azt a helyet, ahol összedughattuk a fejünket, ahol diáinkat vetítettük, míg Molnár Gyula barátom kollégiumi szállást szerzett nekünk. Célunk olyan civil természetfotós szervezet létrehozása volt, amely a természetfotó mûvészi értékét és technikai tökéletességét, vagyis a minõséget tekinti elsõdlegesnek, ugyanakkor a természetvédelem elveit is kötelezõen magáénak érzi. Ez utóbbi nem jelentett többet, mint azt, hogy minden általunk készített természetfotó csak a természet iránti legnagyobb alázattal készülhet, azaz vállaltuk, hogy a természetvédelem prioritásait minden körülmények között megtartjuk, hogy képeinket a vadon élõ növény- és állatfajok zavarása, károsítása nélkül készítjük. Ez nagyon is fontos szempont volt, hiszen abban az idõben igen gyakran találkozhattunk olyan természetfotókkal, amelyek felismerhetõen etikátlan körülmények között készültek, sõt a szemmel látható csalás sem volt ritka. Ha végignézzük az alapítókat, a többség már akkor is jól ismert, jól fotózó hivatásos vagy civil természetvédõ volt. A teljesség igénye nélkül, a házigazdákon kívül ott volt még Bodnár Mihály, Horváth Gyõzõ, Kovács Gábor, Lõrincz István, Nagy Gy. György, Novák László, Streit Béla, Széll Antal, Szitta Tamás, Vajda Zoltán és Vizur János.
Én ekkor már a Madártani Intézet vezetõje voltam. Ismertek mind a természetvédõ szakmában, mind a hazai természetfotós berkekben, gondolom, ezért választottak meg a Magyar Természetfotósok Szövetsége, rövidebb nevén a naturArt elnökének. Nem tömegszervezetet akartunk létrehozni, inkább olyan élcsapatot, ami húzza maga után a tömeget. Lehet, hogy az elitalakulat példa egyesek számára irritáló volt, de programunk nem jelentette a merev elzárkózást a hazai természetfotósoktól, hiszen klubnapjaink, programjaink mindenki számára nyitottak. Az eltelt tizenegy év bizonyította, hogy igazunk volt. Taglétszámunk – megtartva elveinket – negyvenkét fõre duzzadt, és tíz-tizenöt tehetséges fiatal természetfotós várja, hogy megméretve a naturArt tagjává váljon.
– Mikor rendeztétek az elsõ fotókiállítást?
– A Madártani Intézet alapításának századik évfordulója adta az ötletet, hogy egy országos, nagy természetfotó-pályázatot indítsunk. Nem tagadom, azzal a hátsó szándékkal, hogy hagyományteremtõvé váljon. Ezt saját erõnkbõl nem tudtuk volna megvalósítani, de támogatott bennünket a környezetvédelmi tárca és a DUNAPACK Papír- és Csomagolóanyag Rt. is, ami már elegendõ anyagi háttér volt. Ekkor már létezett egy országos természetfotó-pályázat, a Nimród Fotóklub által évente meghirdetett Találkozás a Természettel. Azonban ez a pályázat a kezdetek kezdetén nem a prosperáló természetvédelemre, hanem a vadászati vonal (Nimród vadászújság, Mavosz) támogatására alapozott, s idõvel mind nehezebbé vált számukra az anyagi források elõteremtése. Nemcsak arra vagyunk büszkék – amit a kilencedik alkalommal megrendezett pályázat alapján már nyugodtan elmondhatok –, hogy sikerült minden évben eseménnyé tenni Az Év Természetfotósa-pályázatunkat, hanem arra is, hogy (több tekintetben is) az ország legnagyobb pályázatává vált. Évente rendszeresen több mint háromezer kép érkezik a zsûrihez, az indulók száma eléri vagy meghaladja a százhúsz-százharmincat, a díjalap pedig a hazai fotópályázatok között a legnagyobb. Ma már tizenkettõ kategóriában hirdetünk versenyt, de magam mind között az ifjúsági kategóriát tartom a legfontosabbnak, mert úgy gondolom, hogy ez a záloga a jövõ sikeres magyar természetfotózásának. Támogatóink évente tíz-tizennégy különdíjat is felajánlanak. Kiemelendõnek tartom, hogy magunk mögött tudhatjuk az állami természetvédelem támogatását, nemcsak a minisztérium, hanem a nemzeti parkjaink is felsorakoztak versenyünk mögött. A kiírásra érkezett fotók mûvészi értékérõl nem tisztem beszélni, biztosan elfogultnak tartanának. A hazai fotómûvészet vezetõ testületének a véleménye azonban mérvadó számunkra, és az nem negatív.
– Kik és hogyan értékelik a beérkezett fotókat?
– Igyekszünk olyan neves fotómûvészeket, ismert személyiségeket felkérni, akikhez a természetfotó közel áll. A zsûri elnöke hagyományosan Tóth István, a ma élõ talán legnagyobb magyar fotós, aki egyedüli magyarként 1980-ban New Yorkban elnyerte Az Évszázad Fotómûvésze címet. Az elõzõ év természetfotósa elismerésként megkapja azt a lehetõséget is, hogy a következõ évben zsûrizhet. A rossznyelvek szerint így gördítünk akadályt az elé, hogy egymást követõ évben ugyanazon természetfotós kerüljön a csúcsra. Meg kell említenem még a zsûribõl Eifert János fotómûvészt, a Magyar Fotómûvészek Szövetségének elnökét is, aki nagyon sokat tett és tesz a magyar természetfotó mûvészi elismertetése terén. És hogy ki tudja legjobban elbírálni a természetfotókat? Természetesen az, aki maga is mûveli a fotómûvészet ezen szép ágát. Ezért zsûritagnak néhány elismert hazai természetfotóst is felkérünk.
– Külföldi fotópályázaton is megmérettettek már a hazai természetfotók?
– Számunkra az az igazi elismerés, amit a hozzáértõ mûvészi testületektõl kapunk, és ahogyan a nemzetközileg elismert külföldi természetfotósok értékelnek bennünket. Határon túli megmérettetésünk Németországban, Franciaországban, Dániában és Indiában sikert és elismerést hozott Magyarországnak. Úgy gondolom, a megkezdett úton kell továbbmennünk, ha a magyar természetfotózást a világ élvonalába kívánjuk emelni. – Mi vált elõször szenvedélyeddé; a természet megfigyelése vagy a természet fotózása? – Még középiskolás koromban sem hittem volna, hogy a fényképezés valaha is jelentõs szerepet kap az életemben. A gimnáziumi évek alatt tisztelettel néztem azokat az iskolatársaimat, akiknek megadatott, hogy szüleik muzeálisan komoly kétaknás gépeivel vagy modern Practicával, Exával a szokásos emlékképeken túl fotókat is készíthettek. A család anyagi helyzete miatt esély sem lett volna ilyen beruházásra, a szünidei munkák keresetét pedig köznapibb célokra kellett használni.
Ebben az idõszakban – ha lehet úgy mondani – a „szememmel” fényképeztem, azaz igyekeztem minden lehetséges természeti jelenséget megragadni és elraktározni az agyamban. Talán túlzásnak tûnik, de a kora gyermekkor álmainak múltával – amikor még minden gyermek autóbuszvezetõ vagy mozdonyvezetõ akar lenni – már abban éltem, ha felnõtt leszek, az állatok megfigyelésével foglalkozom majd, róluk fogok cikkeket, könyveket írni. Érdeklõdési körömnek megfelelõ könyveket kerestem, olvastam, így valóban eltértem korombeli társaimtól. Az általános és a középiskola abban az idõben nem kedvezett a magamfajtáknak, hiszen nem a szabad gondolkodásra, hanem a kötelezõ tananyagra helyezték a hangsúlyt. Talán csak a sport volt az, ami lehetõséget nyújtott az önmegvalósításra, ezért – és mert adottságaim jók voltak – felesleges energiáimat ebben vezettem le. Egészen megváltozott a helyzet, amikor az elõfelvételi után – a kötelezõ katonáskodást követõen – az egyetemre kerültem. Az a miliõ teljesen más volt. Nagyobb önállóságot követelt, de nagyobb teret is adott. Mások voltak a követelmények, más volt a környezet, új barátságok szövõdtek, az azonos érdeklõdésûek megtalálhatták egymást. Huszonkét éves koromban, egy NDK-ban töltött gyakorlat keresetébõl vettem elsõ fényképezõgépemet, egy teljesen alap Practica gépet és egy használt Zenit fotópuskát a hozzá tartozó 300-as Tair objektívvel. Visszagondolva, ezek az eszközök már akkor sem tartoztak a profi természetfotós kellékei közé, de csak ezek voltak elérhetõk. Arra azonban jók voltak, hogy a természetfotózás gyakorlatát segítségükkel, de egyébként autodidakta úton, megtanuljam. Most is az a véleményem – látva, de nem irigyelve a mai fiatal generáció sokszorta jobb lehetõségeit –, hogy szükség volt kijárnom ezt az iskolát, mert olyan tapasztalatokat szereztem, amelyeket könyvekbõl nem lehet megtanulni.
– Emlékszel még arra, mit fotóztál elõször?
– Kezdetben fõleg madárképeket akartam készíteni. Legelsõ madárfotóm egy fiókáit etetõ karvalyposzáta volt. Elsõ próbálkozásaim bizony naiv zsengék voltak. A sokszor órákig tartó lesekben testközelbõl figyelhettem a madarakat, élvezhettem annak örömét, hogy kifürkészhettem féltve õrzött titkaikat. Az elsõ idõszakban fekete-fehér filmre dolgoztam. Ennek egyik oka az volt, hogy a színes fényképezés – legalábbis nálunk – még gyerekcipõben járt, drága volt, az elérhetõ filmek minõsége enyhén szólva változó, a laborháttér pedig még a mostaninál is sokkal gyengébb volt. Ezt a választást a mai napig sem bánom, mert hiszem, igazi önmegvalósító fotózás az, ha az ember maga végez el minden mûveletet, a exponálástól az elõhívásig. A képalkotáshoz tartozik az is, amikor a sötétkamrában a nagyításkor alakítom a negatívon rögzült pillanatot, hogy milyen hívót, papírt választok, mely részleteket takarok el, szorítok háttérbe, melyeket erõsítek a kép mondanivalójának kidomborításához, hogyan választom meg a képkivágást stb. A fekete-fehér fotózás mindezek miatt teljesen más szemléletet igényel, és lényeglátásra nevel, még akkor is, ha utólag beavatkozhatok a képbe. Ha valaki színessel kezdi a fotóspályát, könnyen a színek rabjává válhat, ami azért baj, mert ez a kép valódi szerkezetét, kompozícióját háttérbe szoríthatja. Számomra ma is a fekete-fehér fotó a csúcs! Ha ott valaki nagyot alkot, az maradandó. Annak ellenére állítom ezt, hogy már több, mint tíz éve kizárólagosan színes diára fényképezek. – Ahhoz, hogy valaki jó természetfotós legyen, igencsak ismernie kell a természetet, a növényeket, az állatokat, a természeti jelenségeket, ráadásul sokszor igen nehéz körülmények között kell elkészíteni a fotókat.
– Könnyebben eligazodik, aki ismeri természet törvényszerûségeit. Aki gyermekkora óta otthon van a természetben, az tudja, hogy például a kakasmandikó nem madár, hanem növény, sõt azt is, hol, mikor virágzik, hogy a bölömbika nem szarvasmarha, hanem egy gémféle madár, a sûrû nádasok lakója, és már a hangjáról, röpülésérõl felismeri, tudja mivel táplálkozik, milyen élõhelyeket kedvel, hol figyelhetõ meg. Aki általában nyitott szemmel jár erdõn-mezõn, az képes meglátni apró titkokat a fû között, a fák kérgén, egyetlen csepp vízben is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy jó természetfotókat is készít. Szükséges hozzá olyan készség is, ami alkalmassá teszi a vizuális világ leképzésére, egy kép megalkotására, ha kell, akár mûvészi szinten. Elengedhetetlenül szükséges tulajdonság a makacsság is, amely képessé tesz arra, hogy kitarts például a lessátorban a tizedik eltöltött óra után is úgy, hogy közben a hõmérséklet közelít a 40 °C-hoz vagy –15 °C alá süllyedt, hogy a 10 °C-os vízbe derékig merülve már vagy öt órája állj, hogy szakadó esõben se veszítsd el derûdet egy jó fotó elkészítése érdekében. És kell még sok minden más, de ezek már csak az egyszerû technikai feltételek, amelyek, ha sok pénzért is, de hozzáférhetõk. Na, és el is kell jutni a tetthelyre, ami lehet, hogy csak a falu széle, de lehet akár Madagaszkár vagy Ausztrália is. Ha ezek után lesz még valaki, aki azt állítja, hogy ennek ellenére természetfotókat szeretne készíteni, hát annak megjósolom, hogy fog!
– Egy-egy fotó elkészítése hagy benned valamilyen emléket? – Minden fotóhoz fûzõdik valamilyen élmény. A mostani pályázaton kategóriagyõztes képem, az Egy gyöngybagoly alkonya például egy forgalmas fõút mellett készült. Az állványra állított gép bizony sok autóst lassításra késztetett. Egy szembejövõ úgy 140-nel viharzott el mellettem, amikor észlelte, hogy fotóznak. Fékcsikorgás, majd lassú séta vissza, és a kérdés: „Mennyivel mentem, mit fizetek?” Mondanom sem kell, hihetetlen módon megkönnyebbült, amikor felvilágosítottam, nem õ volt a fotótéma. – A természetfotózás melyik területe áll hozzád a legközelebb? – Erre nehezen tudnék pontos választ adni, de arra már igen, hogy melyek azok, amelyek a legkevésbé. Nem fotózom a víz alatt, mert nincs tengerünk, nem járok barlangokba sem fényképezni, mert van, aki azt felsõfokon mûveli. Nem vagyok igazán felkészült a mesterséges fényforrásokkal (vakukkal) készült képek és az infrakioldóval készített fotók készítésére. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki az expozíció elõtt szereti, ha látja a keresõben a képet. De talán a madarak fényképezése okozza a legtöbb örömöt, és a makrotémák megörökítésében vagyok még sikeres. Örömömre szolgál, hogy ma már minden olyan kategóriában kaptam a pályázatunkon elismerést, kategóriadíjat vagy különdíjat, ahová képeket jelöltem. A többiben nem is kaphatnék, hiszen már kinõttem az ifjúsági korból, a víz alatti fotografálás elkezdéséhez pedig már öreg vagyok. – Másként látja-e a világot a természetfotós, mint a hétköznapi ember? – Volt idõszak, amikor sok idõm maradt a fotózásra, és akkor vettem észre, hogy egy idõ után mindent úgy látok, mintha keresõn keresztül nézném, vagyis akaratlanul már a fejemben elkészült a kompozíció, noha még gép sem volt nálam.
– Szoktál valamilyen trükköt bevetni a fotózásnál?
– A jó fotó – vallom – elõször a fotós fejében készül el. Lehet, hogy órák, esetleg hetek telnek el, amíg kép lesz belõle, de az is elõfordul, hogy éveket kell várni a megfelelõ pillanatra. Persze a fotós felgyorsíthatja ezt, ha trükköket, fortélyokat vet be, hogy a megfelelõ pillanat mielõbb eljöjjön. Ezért fontos, hogy ismerjük fotóalanyaink szokásait, hogy túljárhassunk az eszükön. Hogy ne erõszakkal, a fiókanevelés ösztönét kihasználva kényszerítsük az objektív lencséje elé a madarakat, hanem maguk akaratából, önként, „dalolva” keressék fel a jó elõre megépített leshelyet. A trükköknek számtalan módja van, de a legtöbb azonos elven „mûködik”. Egyesek azt mondják, olyanok a madarak, mint az átlagférj. A jelszó pedig: „etesd a bestiát!” – vagy itasd, mikor melyik vezet célra. A többi már csak részletkérdés. Hogy mennyire igaz ez, a legjobban kidolgozott, a pályázatokon legsikeresebb képeimet vagy a kertünkben, vagy a lakóhelyem közelében készítettem, mert itt volt a legtöbb idõ az elõkészítésére, azaz a helyzetek megrendezésére. A természetfotósnak – sok egyéb mellett – jó forgatókönyvírónak is kell lennie.
– Biztosan vannak kedvenc képeid. Bemutatnál közülük néhányat?
– Újabban a lírai hangvételû fotóimat kedvelem, nem a kemény akcióképeket, de most mégis a két végletbõl választanék. Nem kapott díjat a pályázaton az Õszi patak címû képem, pedig ez a fotó most nagyon közel áll hozzám. Egy mecseki patak zúgójánál észrevettem, hogy a lezúduló víz egy része örvényeket hoz létre, visszafelé forog. Mivel õsz volt és a víz rengeteg színes falevelet sodort – a helyzet sugallta a megoldást. Az állványra állított gépen 30 másodperces expozíciót állítottam, így a víz sodorta levelek megfestették útjukat, ezért lett a kép kissé álomszerû. A Revírharc címû képen – bár nem optimális fényviszonyok között készült –, úgy gondolom, sikerült visszaadnom a tojók után vágyódó gácsérok felhevült állapotát, a már „páholyban levõ” hím felháborodott viselkedését, hogy egy nem hívott vetélytárs betolakodott az általa már foglalt területre. A képbõl talán kikövetkeztethetõ, hogy az idegennek nem sikerült megkörnyékeznie a tojót. A fotó értékét emeli, hogy egy ritka, globálisan veszélyeztetett fajról, a cigányrécérõl készült.
– Most kiállított képeid mintha stílusváltásról árulkodnának.
– Valóban. Újabban a megragadott pillanatban szeretném a történéseket folyamatukban is bemutatni. Ez a fotó és a film közötti átmenet. A kulcs a hosszú expozíció. Nem egyszerû feladat, nem is minden alkalommal sikerül, de a kiállításon bemutatott képem egy része például a Hajnal és az Õszi patak már ennek jegyében készült. – Gondoltál-e már arra, hogy önálló kiállításod legyen? – Itthon és külföldön évente több száz képem jelenik meg a lapokban, könyvekben. Ezzel akár elégedett is lehetnék. A természetfotós azonban többre vágyik. Szeretné, ha kiállításokon, pályázatokon is megismernék (elismernék) képeit. Magam az idõhiány miatt nem túl sok pályázaton indultam az elmúlt években. Ahol indultam, ott általában nyertem is valamit, de saját bemutatkozó kiállításom tizenöt éve nem volt. Most azt tervezem – ezek után talán már el is várják tõlem –, hogy a jövõ év tavaszán önálló kiállítással is bemutatkozom.
Az interjút készítette: Kapitány Katalin
