A rovat kizárólagos támogatója

Tegnap a Magyar Köztársaság elnöke Kossuth-díjat adományozott  SCHMIDT EGON írónak a természetvédelem, különösen a madárvédelem terén végzett alkotómunkája, népszerűsítő publicisztikai, oktató-nevelő tevékenysége elismeréseként.

Egyáltalán nem számítottam erre a díjra, nagy és örömteli meglepetés volt számomra – mondta el az MTI-nek Schmidt Egon író, ornitológus, miután tegnap a Parlamentben a természetvédelem, különösen a madárvédelem terén végzett alkotómunkája, népszerűsítő publicisztikai, oktató-nevelő tevékenysége elismeréseként átvehette a Kossuth-díjat.

Az író úgy vélte, a szép kitüntetést elsősorban a köteteiért kapta, de a díj odaítélésben szerepet játszhatott az is, hogy évtizedek óta járja az országot író-olvasó találkozókat, rendhagyó biológiaórákat tartani általános iskolákban, könyvtárakban, mindenhol népszerűsítve a természetvédelmet, a madárvédelmet.

“Ez az eredmény nem születhetett volna meg jó családi háttér nélkül: feleségem mindig mellettem állt, és megértéssel támogatta a munkámat” – hangsúlyozta. Schmidt Egont elmondása szerint kora gyermekkorától vonzotta az élővilág: “amióta totyogni tudok, mindig érdekeltek a madarak, de tulajdonképpen az egész természet. Éppúgy szeretem a virágokat, a növényeket és az egyéb állatokat is” – jegyezte meg, hozzátéve, Nemszeretem állatok című kötete békákról, kígyókról, egerekről, denevérekről, azaz éppen olyan állatokról szól, amelyektől általában borzongani, undorodni szoktak.

“Tisztelem az öreg fákat is, mindig megállok egy-egy öreg, görcsös tölgy előtt. Gyermekkoromban, a harmincas években csak a téli nedvkeringési szünetben lehetett fát vágni, ma azonban szól a Stihl-fűrész, ha az ember májusban-júniusban, a legnagyobb szaporodási időszakban kimegy az erdőbe. A fákkal együtt rengeteg fészek, madártojás is elpusztul, így nem csupán az erdőt írtjuk, hanem saját magunknak is ártunk. A főváros “tüdejében”, a Budai-hegységben is állandóan vágják a fákat” – hívta fel a figyelmet a környezetkárosításra.

Mint Schmidt Egon elmondta, mindig is szeretett írni, fiatalkora óta madártani naplót vezet, melynek kötetei már “hegynyi magasságban” állnak. Ezekben az élménybeszámoló mellett fajfelsorolás áll, így évtizedek múltán is vissza tudja keresni a szükséges adatokat. Maga az író sem tudta megmondani, pontosan hány könyve jelent meg eddig, abban azonban biztos volt, hogy már 60 fölött jár a kötetek száma. “1970-ben adták ki az elsőt művemet Madarakról – mindenkinek címmel. Ez akkor sikerkönyv lett, mert nem létezett más munka a témában, hetek alatt elfogyott az első kiadás” – emlékezett.

Schmidt Egon saját bevallása szerint nagyon szeret a gyerekeknek írni: “az Új Ember Kiadónál van egy sorozatom, amelyből eddig hét kötet jelent meg és remélem, a Szent István Könyvhétre vagy az Ünnepi Könyvhétre kijön a nyolcadik is. A gyerekkönyveimben nem kitalált figurák szerepelnek, hanem hús-vér állatok, de mivel ezek mégis mesék, ők is beszélnek. Legújabb könyvemnek Manócska a címe, a címbeli főszereplőnek az a feladata, hogy segítsen az állatokon ott, ahol tud. Budai Tibor barátom, kitűnő grafikusművész készítette a kötethez az illusztrációkat” – beszélt munkájáról az író.

Schmidt Egon 1931. június 16-án született Budapesten. 1954-től a Fővárosi Állat- és Növénykert, majd a Madártani Intézet munkatársa, 1980-tól az Állatvilág szaklektora. Dolgozott a Magyar Madártani Egyesület alelnökeként is. Számos könyvet írt a természetvédelmi ismeretterjesztés, főként a madárvédelem témakörében, valamint megjelentek vadászkalandjai is. (MTI)


Schmidt Egon dedikál

 

Schmidt Egon dedikál

 

“Gerald Durrell már kora gyermekkorában saját állatkertjéről álmodott. Én ugyan soha nem kívántam magamnak állatkertet, de mindig is az állatok, elsősorban a madarak álltak érdeklődésem középpontjában. Zökkenőkkel is bőven tarkított életem során szívós kitartással sikerült elérnem, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan, de többnyire velük foglalkozhattam.

Gyermekkoromban szüleim – miután nyilvánvalóan látták, hogy reménytelen eset vagyok – magukban talán halkan sóhajtva, de támogattak, igazi hasznos segítséget azonban a nagybátyámtól kaptam. Nagy természetbarát volt, és amikor néha átadta a távcsövét, hogy egy-egy madarat közelebbről is megcsodálhassak, a paradicsomban éreztem magam. Azt a bizonyos távcsövet sokkal később megörököltem, ma is őrzöm. Bár a ma kapható remek műszerekhez még csak nem is hasonlítható, számomra nagyon becses, a ma is fel-felbukkanó emlékek részese marad.

Mindig szerettem írni, erről tanúskodnak ifjúkori madártani naplóm megfigyeléseket, élményeket rögzítő, mára már erősen fakuló sorai is. Éppen a napokban kerültek a kezembe azok az 1950-ben készült jegyzetek, amikor először jártam a Kis-Balaton területén egy kiváló ornitológus társaságában, akit nyomban példaképemül választottam. Az maradt akkor is, amikor évekkel később már együtt dolgoztunk az akkoriban a Garas utcában székelő Madártani Intézetben. Dr. Keve Andrásnak, aki sajnos már nincs közöttünk, rengeteget köszönhetek, és örökké hálás maradok csendes, türelmes szavakkal elmondott hasznos tanácsaiért.

Első könyvem ötlete is a Garas utcában született. Először csak felködlött bennem, homályosan, bizonytalanul, de egy idő után olyan tisztán láttam magam előtt, hogy csak le kellett ülnöm az írógép mellé. Maga az ötlet onnan jött, hogy észrevettem, mennyire ismétlődnek egyes levélben és telefonon érkező kérdések, mennyire érdekli az embereket például a madárvonulás, a téli etetés, a madárgyűrűzés vagy a kiskertekben lehetséges madártelepítés. 1970-ben jelent meg a Madarakról – mindenkinek első kiadása, és ezzel, mintha csak valami zsilip szabadult volna fel, már nem tudtam, de persze nem is akartam megálljt parancsolni az írógépnek.

Azt, hogy távcsővel a nyakamban kedvemre járhattam a terepet a dunántúli dombokat, a nagy alföldi legelőket és a vizek környékét, emellett órákon át, néha az éjszakába nyúlóan verhettem az írógépet, elsősorban a jó családi háttérnek, mindenekelőtt türelmes és megértő, segítő feleségemnek köszönhettem. Nem volt könnyű egy szobában három gyerekkel, de mindig úrrá lettünk a nehézségeken. Íróasztalra már nem futotta a hely, könyveimet az ölemben tartott írógépen, a pamlag sarkában kuporogva írtam és írom ma is, most már talán csak puszta megszokásból. Szeretek gyerekeknek írni, meggyőződésem, hogy a természet szeretetére, természetes környezetünk védelmére szóló nevelést a legkisebbek között kell elkezdeni. Ez a korosztály még fogékony, nevelhető, emellett rendkívül érdeklődő. Ezt mindig örömmel tapasztalom az író-olvasó találkozók alkalmával felém záporozó, gyakran meglepően okos és logikus kérdéseket hallgatva. Néha elgondolkozom azon, van-e írói példaképem, de végül mindig oda lyukadok ki, hogy tulajdonképpen nincs. Helyesebben nem szeretnék senkit sem utánozni. Állandó olvasmányaim közé tartoznak Fekete István örökszép könyvei, Bársony Istvánnak ma már kevéssé ismert bájos természeti leírásai, polcomon sorakoznak a Durrell-könyvek, de említhetném Felix Salten vagy Seten Bergman munkáit is. Élvezettel olvasom őket, számos részletet akár idézhetnék is, de saját munkámhoz legfeljebb ösztönzést nyújtanak.

Témáim, a cikkek és könyvek ötletei többnyire a terepen születnek. Például áprilisban, amikor először hallom az Afrikából hazatért fülemülék csattogását, a csodálatos őszi lombszíneződés idején vagy azokon a ködös novemberi estéken, amikor az éjszakázni a vízre húzó ezernyi liba soha meg nem unható látványában gyönyörködöm. Szeretem, tisztelem és csodálom a Természetet (így, nagy T-vel), és ha ennek írásaimban is sikerült hangot adnom, akkor, úgy érzem, életem nem volt hiábavaló.” (www.inaplo.hu)

hirdetés
hirdetés

Bambulás helyett tájékoztottság. Iratkozz fel hírlevelünkre!

Feliratkozás