Érdekes ellentmondásra jöttek rá a Greenwichi Egyetem szakértői, amikor azt vizsgálták, hogy miért találni olyan sok elpusztult méhet a hársak alatt.
Hauke Koch és Philip Stevenson alátámasztotta, hogy a hárs nem mérgező, és a Biology Letters című szaklapban publikált tanulmányukkal más kutatók eredményeit is alátámasztották. A legtöbb elpusztult poszméhet az ezüsthársak (Tilia tomentosa, Tilia argentea) alatt lehet megtalálni, és a kutatók szerint azért, mert ezek a növények viszonylag későn virágoznak, ám igen kevés tápanyagot adnak.
A poszméhek és a többi rovar egymással vetekednek az élelemért, és nem jut mindenkinek.
Számos korábbi tanulmány abból indult ki, hogy a hársnektár mérgező lehet a poszméheknek. Az 1970-es évek óta élő elmélet hatására sok városban tömegesen vágták ki a hársfákat. A mérgezésre azonban mindeddig nem találtak meggyőző bizonyítékokat.
Az egyik legismertebb méhkutató, Dave Goulson, a Sussexi Egyetem szakértője Kochhoz és Stevensonhoz hasonlóan úgy véli, hogy "maguk a hársak nem mérgezőek az állatok számára". A hársak jó hírét feltétlenül vissza kell állítani, hiszen a feltételezések ellenére nem ezek ölik meg a méheket, hanem ezek jelentik számukra a nyár utolsó táplálékforrását. "A hársvirágzás július elején kezdődik és – ha a rovaroknak szerencséjük van – egész hónapban táplálja őket. Augusztustól egy táplálék nélküli hónap kezdődik számukra" – fejtette ki Melanie von Orlow, a Nabu német természetvédő szervezet hártyásszárnyúakkal foglalkozó csoportjának munkatársa.
Nem kevesebb, hanem több hársra van szükség a városokban, összességében több későn virágzó fajnak kellene lennie Koch és Stevenson szerint a fák nem tudnak mindegyik rovarnak elegendő táplálékkal szolgálni, ezért a méhek utolsó tápanyagforrásuk, a hársak alatt lelik halálukat.
