Európa legnagyobb mesterséges tavát alakítják ki Portugáliában a Guadiana folyón épített duzzasztógáttal.
A méreteiben és költségeiben is hatalmas beruházás az öntözéses mezőgazdaság és a turizmus felvirágoztatását szolgálná, ám sokan megkérdőjelezik hasznosságát; a környezetvédők pedig a várható természeti károkat emlegetik.
Sok idő és pénz folyt el ez év februárjáig, amikor bezárultak az alquevai duzzasztógát zsilipjei, és megkezdődött a mintegy 25 ezer hektáros, 440 kisebb-nagyobb szigetet körülölelő mesterséges tó feltöltése. Habár a létesítmény csak 2025-től működik majd teljes kapacitással, a decemberben lemondott és az előrehozott márciusi választásokig ügyvezető kormány élén álló szocialista miniszterelnök, António Guterres fontosnak tartotta a zsilipzárást. Ezzel ugyanis pontot tehetett az évtizedek óta húzódó, többször leállított, majd újraindított építkezés leglényegesebb szakaszára, egyben a létesítmény átadójaként a betonfalra helyezett márványtáblán örökíthette meg saját nevét az utókor számára.
Már 1955-ben, a Salazar- diktatúra idején felmerült a gondolat, hogy itt, Portugália legszárazabb és legszegényebb déli vidékén, Alentejo tartományban duzzasztógáttal teremtsék meg az öntözéses gazdálkodás lehetőségét. Az 1974-es forradalmat követő demokratikus rendszer egymást követő kormányai hol a munkálatok el-, illetve újrakezdéséről, hol a félbeszakításáról határoztak. Portugália 1986-os csatlakozása az Európai Közösséghez felélesztette a reményeket, hogy a duzzasztómű – immár európai segítséggel – megépül. A döntés mégis évekig húzódott, míg 1996-ban António Guterres szocialista kormányfő – nem kis merészséggel – el nem határozta, hogy akár lesz európai támogatás, akár nem, befejezik az építkezést. Szerencséjére később megszületett a brüsszeli döntés: 199,2 millió euróval hozzájárulnak a gát költségeihez.
Portugália történetének eme méreteiben és költségeiben egyaránt legnagyobb építkezése eddig 555 millió eurónyi összeget emésztett fel. Ez magában foglalja a 30 emeletnyi betonkolosszus kialakítását, a víz alá kerülő területek kisajátítását, egy, a majdani tó mélyén fekvő falu újjáépítését másutt, egy új híd és a hozzá vezető utak megépítését, az öntözéshez szükséges infrastruktúra kiépítését, valamint az elöntendő terület letarolását. Ám 2025-re, amikorra a tervek szerint az egész létesítmény teljes kapacitással működik – beleértve 110 ezer hektár öntözését és az áramot fejlesztő vízi erőművet -, a költségek elérik az 1,8 milliárd eurót. Akkorra – optimista elképzelések szerint – a csapadékban szegény, de napsütéses Alentejo tartományt, ahol az ország mezőgazdaságilag hasznosítható földterületének közel fele található, gyümölcsösök és zöldségeskertek borítják majd, a mesterséges tó partján turistaparadicsom virul, míg a vízi erőmű egy 180 ezer lakosú város ellátására elég áramot állít elő.
Ezt a derűlátó jövőképet azonban többen kétségbe vonják. Alqueva 30-40 évet késett – állítja António Barreto szociológus volt mezőgazdasági miniszter. Nem épült meg akkor, amikor Alentejót még ereje teljében lévő, munkát kereső mezőgazdasági népesség lakta, és amikor még nem léteztek az európai uniós (EU) mezőgazdasági politika termelési kvótái. Alentejo problémái a Salazar-rezsimig nyúlnak vissza. Az “új állam” megalapítója a “büszkén, egyedül” jelszó jegyében az ország önellátását tűzte ki célul a gyarmatokról behozott termékek segítségével. A “nemzet éléstárának” az évi 600 milliméternyi esővel és 3 ezer óra napsütéssel megáldott alentejói térséget nevezte ki, a gabonatermesztést erőltetve az erre nem igazán alkalmas területen. Ezért kiirtatta a hagyományos növényzetet (olajfákat, parafatölgyet), ami a térség gazdagságát biztosíthatta volna, s így a földek kiszáradtak. A gabonafélék termesztése sosem vált rentábilissá, ez is hozzájárult a népesség elszegényedéséhez, elvándorlásához.
Az EU közös mezőgazdasági politikája sem oldotta meg a problémát, hiszen az utóbbi évtizedben már a termelés visszafogására, minél több föld parlagon hagyására kényszerítette a földművelőket. Alentejo ma a legritkábban lakott portugál régió (húsz fő négyzetkilométerenként), ahol az egy főre eső GDP csak mintegy fele (5500 euró) az országos átlagnak. Sok szakember szerint csak az egész termelési szerkezet átalakítása, a termékek diverzifikálása hozhatna megoldást, ehhez pedig elengedhetetlen az öntözéses gazdálkodást lehetővé tevő alquevai víztároló.
Az öntözésre azonban még éveket kell várni. A mesterséges tavat először csak a tengerszint fölötti 130 méter magasságig töltik fel, hogy a szükséges próbákat elvégezzék, majd – várhatóan a jövő télen 139 méterig. A maximális, 152 méteres vízszintet – a csapadéktól függően – valószínűleg 2003 telén érik majd el, s az öntözés csak 2006-tól kezdődhet. De addig még sok a teendő. Nem készült el az új falu, ahova át kell költöztetni a 136 méteres szintnél víz alá kerülő Aldeia da Luz község 380 lakosát. Még tart a szintén a tó mélyére kerülő papírgyár lebontása, ahol nagy mennyiségű szennyezett földet is el kell távolítani, és folyik a fák tarolása: összesen egymillió darabot kell kiirtani vagy áttelepíteni. Nincs készen az új híd, amely a 125 méteres szintnél víz alá kerülő régit helyettesíti majd.
A természetvédők “minden idők legnagyobb környezeti rombolásának” nevezik az alquevai duzzasztót. Egy hatalmas terület gazdag állat- és növényvilága szenvedi meg a beavatkozást, amely egyes fajták teljes kipusztulását okozza – hangoztatják. Szerintük nincs garantálva a víz minősége, hiszen a vegyszerekkel kezelt termőföldek mérgeit és a városok szennyvízét befogadó Guadiana folyó erősen szennyezett. Megkérdőjelezik a létesítmény gazdaságosságát is, kétségbe vonva az öntözéses gazdaságok rentabilitását. A víznek a kormány által megszabott 5 eurócentes köbméterenkénti árát magasnak tartják ahhoz, hogy gazdaságossá tegye az öntözéses művelést. Rámutatnak arra is, hogy nem lehet turisztikai létesítményeket telepíteni egy állandóan változó – csapadékos időszakban kiterjedtebb, szárazabb évszakban visszahúzódó – vízfelülethez. A zöldek ezért – a “kisebbik rossz” mellett kiállva azért kardoskodnak, hogy a beruházók elégedjenek meg a 139 méteres vízszinttel. Ez csupán feleakkora terület elöntését jelentené, a kisebb vízfelület csökkentené a párolgási veszteséget, s a vízmennyiség így elegendő lenne egy takarékosabb öntözéses gazdálkodáshoz – vélik.
Nem készültek még megbízható tanulmányok arról, milyen változásokat okoz a hatalmas mesterséges tó a térség időjárásában. Annyit azért már lehet tudni, hogy mintegy 30 százalékkal megnövekszik majd a levegő páratartalma, és 7-8 fokkal csökken a maximális hőmérséklet. A szőlősgazdák máris a párás időjárás okozta esetleges növénybetegségektől tartanak. A telkek ára azonban a jövővel kapcsolatos bizonytalanságok ellenére, máris az egekbe szökött a leendő tó környékén. Ami arra utal, hogy nem annyira mezőgazdasági művelésre szánják az itteni földeket, mint inkább turisztikai célokra. De akkor miért épült meg Alqueva? Netán azért, hogy néhány tucat földtulajdonos, akiket a legkevésbé sem érdekel a mezőgazdaság, meggazdagodjék az adófizetők pénzéből épült milliárdos létesítmény révén? – kérdezik aggódó közírók.
Muharay Katalin / Lisszabon
2002.02.21.
Forrás: www.hvg.hu
