Heves vita alakult ki az elmúlt hetekben a sajtóban.
Seres László;Petőcz György és Darvs Béla írásai az Élet és Irodalomból
A jövő zöld mérnökei
Valahányszor a katalizátoros Fiat Puntómmal elugrom a kedvenc indiai vegetáriánus éttermemből a biobolt érintésével a drogériába, állatkísérlet-mentes after shave- et venni, mindig arra gondolok, vajon megengedhetném-e magamnak az ökológiai tudatosság luxusát, ha nem olyan országban élnék, amely többé-kevésbé a fejlett nyugathoz tartozik? És hogyan lehet az, hogy a zöld gondolatot kisajátító önjelölt mozgalmak mágnesként vonzanak mindenkit balról és jobbról, aki szabadságellenes? Európa, Amerika, Ausztrália és Délkelet-Ázsia jóléti polgárainak millióin hurrikánként söpört végig az elmúlt harminc évben az ökológiai mozgalom, annak minden környezeti vívmányával és politikai katasztrófájával – de ez mindegy is, mert az ökoérzékenység végre létezik és erős, így választható magatartásminta. Jó esetben. És csak a fejlett Északon.
Rossz esetben az Észak környezettudatos polgárai időnként nemzetközi konferenciákon próbálják meg előírni a Dél éhező, nyomorgó, mindennemű politikai, gazdasági és ökológiai választástól megkímélt polgárainak, hogyan kerüljék el az átkos, szennyező, pazarló nyugati utat. A zöld álláspontból vallás, megkérdőjelezhetetlen dogma lett, amelyet a konszenzus mai állása szerint nem lehet vitatni. Én megpróbáltam.
Augusztus 29-én, néhány nappal a johannesburgi Föld-csúcs megkezdése után ”A fejlődés fenntartható” címmel cikket írtam a Népszabadság harmadik, a lap munkatársainak álláspontját közlő oldalára. Röviden, de hangot adtam azon meggyőződésemnek, hogy a zöldek ökológiai premisszái (klímaváltozás, források végessége) nagyon is megkérdőjelezhetőek, negatív utópiáik hitelessége dettó, levont konzekvenciáik (pl. Kiotó) viszont ehhez képest túl drasztikusan konkrétak. Soha, korábbi ÉS- cikkemben (Ökológiai hadviselés, 2001. máj. 4.) sem állítottam, hogy nincs globális felmelegedés: azt viszont igen, hogy mértéke és kihatásai nem kellően bizonyítottak, ha létezik is, nem feltétlenül emberi tevékenység okozza, és ha ember okozza is egy részét, nem automatikusan a széndioxid-kibocsátás korlátozása, a termelés visszafogása a megoldás. Sőt.
Minden vonatkozó adat, globalizációs index azt bizonyítja, hogy a gazdasági jólét növekedése, a tulajdonjogok biztosítása, a világkereskedelemre való nyitottság teszi egyáltalán lehetővé a szociális, környezeti fejlesztéseket, technológiai beruházásokat. Mit kezdenek a zöldek azzal, hogy a gyűlölt Egyesült Államokban él a Föld lakosságának négy százaléka, de a bolygó gazdasági teljesítményének 25 százalékát is itt termelik meg? Hát azt, hogy az USA fogja vissza magát, majd mi megmondjuk, mennyi fejlődés az, ami még fenntartható.
Cikkemre Petőcz György az ÉS- ben balliberális nézőpontból reagált (Indiában meg éheznek?, szept. 6.), majd jött egy tényszerű válasz az Energia Klubtól a Népszabadság on-line-ra, végül Az ellenvetés fenntarthatatlan címmel érkezett egy egyflekkes protestlevél a lap olvasói levelek rovatába, amelyet több tucat szakértő és egy kommunista írt alá. Aláírásgyűjtés folyt tehát, tudomásom szerint Zágoni Miklós és Sükösd Miklós kezdeményezésére, mintha valami környezeti zajártalom lennék, amit jól el kell hallgattatni. Vitának helye nincs.
Az aláírók még azt a jogot is fenntartották maguknak, hogy megszabják a Népszabadságnak, hol közli munkatársai véleményét. Annak a lapnak, amely – Petőcz állításával szemben – külpolitikai rovatában szinte naponta számolt be a johannesburgi csúcsról, a találkozó előtti Hétvége mellékletében külön is kitért a világ szegényeinek helyzetére (Naponta 1,2 milliárd dollár, aug. 24.), fölötte pedig a Johannesburg (Rió+10) című elemzés hosszasan méltatta a találkozó jelentőségét. A szerző Zágoni Miklós volt.
A levél szerint cikkem “amorális” és “felelőtlen”, mert a harmadik világ felelősségéről szónokolok, holott az ipari civilizációk okozták az ökológiai válságot. Ebből az állításból az következne, hogy csak az “ipari civilizáció” teheti helyre, amit elszúrt, a harmadik világ etatista diktatúráit, korrupt, pazarló rezsimjeit bírálni, felelősségüket firtatni udvariatlanság. A kolonialista Észak tehet róla, ha ma a harmadik világban herdálják a környezeti kincseket, intézményesítik a nyomort, elsikkasztják a nyugati fejlesztési pénzeket – holott a civil-zöld irányba elmozdult Világbank is a helyi viszonyok demokratizálását, elszámoltathatóságát, átláthatóságát, az erős intézményeket, a good governance-t nevezi meg a környezeti és szociális katasztrófák felszámolásának feltételéül.
A zöld álszentség tette lehetővé azt, hogy Johannesburgban egy szó kritika sem érte Robert Mugabét, a rasszista-marxista zimbabwei díszvendéget, és a felvonulások is olyan ismert környezetvédőket éltettek, mint Fidel Castro, Oszama bin Laden vagy a Palesztin Felszabadítási Szervezet. Johannesburg ilyetén való eltérítését a magyar aláírók nyilván kisebb problémának tartják, mint az én kétflekkes szkepszisemet, mert érdekes módon nem gyűjtöttek aláírásokat ellene.
Ha a zöldek annyira szeretnek felelősségről beszélni, meg kéne mondaniuk, vállalják-e a felelősséget több tízmillió afrikai ember haláláért? Az éhező Zambia és Zimbabwe ugyanis az antiglobalistákkal egyre inkább összekapcsolódó Greenpeace és a Friends of the Earth sugallatára visszautasította 17 ezer tonna amerikai kukoricaszállítmány szétosztását, mivel annak harminc százaléka genetikailag módosított (egyébként éppen azért, hogy ellenálljon a helyi járványoknak), olyan fajta kukorica tehát, amilyet amerikaiak évek óta fogyasztanak biztonsággal. De nem, az afrikai Nyugat-ellenesség és az ökológiai dogmatizmus egymásra talált, és bízvást kiindulhatunk abból, hogy az amerikai fejlesztési szervezet, a U. S. AID képviselõjén, Andrew Natsioson kívül soha senki nem meri majd firtatni a zöldek felelősségét az ügyben. A civil zöldek bírálhatatlanok és elszámoltathatatlanok, dogmáik szentek – és a szó szoros értelmében halál komolyak.
Petőcz György is utal rá: tudásunk korlátozott, bármely teóriához lehet “megfelelő szakértőt” találni. Így igaz, de ezt az éles meglátását miért csak nekem szegezi, miért kíméli meg ettől a globális felmelegedés szentségében hívő zöldeket? Igen, a Föld az utóbbi években kicsit melegszik. A klímaváltozás okairól (naptevékenység?), a mérés mikéntjéről évtizedek óta éles vita dúl a szakértők, tudósok között. Én nem vagyok szakértő, de nem is kell annak lennem ahhoz, hogy körülnézzek a szakirodalomban, az interneten, a könyvtárakban, és megállapítsam: legalább annyi klimatológus, meteorológus stb. támadja a globális felmelegedés teóriáját, mint ahányan bizonyítottnak látják. Az 1998-as oregoni Global Warming Petition 17 ezer akadémikus aláírója, az 1997-es Lipcsei nyilatkozat több száz klimatológus támogatója, a Fraser Institute Global Warming című jól dokumentált kötete, a Center for Free Market Environmentalism, a Competitive Enterprise Institute szakcikkei és ezer más forrás szerint nem bizonyított tudományos adatokra, spekulációkra alapozva akarnak egyes politikacsinálók gazdaságpolitikai megszorításokat bevezetni, a jövőt kicsit helyettünk is eltervezni.
A Földet zéró összegű játszmának látó zöldek egy limitált jólét egyenlősítését akarják, nem pedig új erőforrások, új technológiai lehetőségek kiaknázását, a tulajdonhoz való jog minél több emberre való kiterjesztését – éppen a szegények és éhezők, a környezet érdekében.
Írásában Petőcz György odáig megy, hogy feltételezze: a tudásunk korlátozottságából a piaci elosztás spontán, személytelen rendjét levezető klasszikus liberális Hayek is elment volna Johannesburgba, hogy ott a “központi gondolkodás és cselekvés” lehetőségeire figyelmeztessen. Mivel letelt a négy és fél flekkem, és mennem kell, mert bezár a biobolt, maradjunk abban, hogy Hayek nem ment volna Johannesburgba. A szerző és a T. olvasó figyelmébe ajánlom Hayek A végzetes önhittség című művét (Tankönyvkiadó, Budapest, 1992), amelynek alcíme: A szocializmus tévedései. Nem véletlenül.
Seres László
Élet és irodalom XLVI. évfolyam, 38. szám, 2002. szeptember 20.
*********************************************
Seres László A jövő zöld mérnökei című levelét gyalázatosnak tartom, így tartózkodom a további minősítő jelzőktől. Az írásból végtelen sértettség tükröződik, amiért a johannesburgi konferencia ellen írt cikkecskéjét sokan rosszul fogadták. Erre Seres – a soha senkit sem kímélő nagy provokátor! – válasza a magyarországi közéleti vitákban megszokott, azokat folyamatosan ellehetetlenítő, nagyon rossz reflex, a politikai kategorizálás, inszinuáció és köztéri feljelentés. Én “balliberális nézőpontú” lettem. Ez – az olvasóktól elnézést kérek, hiszen magánügyről van szó – csak annyiban igaz, hogy valóban nem vagyok jobboldali. Indiában még éheznek? [ÉS, szept. 6.] című cikkemre viszont valamiféle balos elhajlás igazán nem jellemző, hiszen abban éppen arról írok, hogy a globalizáció és a gazdasági növekedés által felvetett problémák tárgyalása során az érdekeltek végre talán a nem központosító, piackonform és liberális megoldásokat is fontolóra veszik. Ugyanebben az írásban az ájult harmadik-világosság és egyoldalú Amerika-kritika elutasítása is nyilvánvaló. Mindebből következően Seresnek mindenki ballib meg ilyen-olyan, aki bármi esélyt ad a nagy világproblémák tudatos kezelésére irányuló erőfeszítéseknek. Ez pedig színtiszta dogmatizmus.
Seres ellen zöld gondolkodású értelmiségiek aláírást gyűjtöttek, majd azt meg is jelentették a Népszabadságban. Pontosan tudja, ezt személyesen megbeszéltük, hogy az akciót én antiliberálisnak tartom, mélységesen elítélem, és arról – mivel előkészítéséről tudomásom volt – a szervezőket minden tőlem telhető eszközzel igyekeztem lebeszélni. Nem szép tehát, hogy most a neki írt válaszcikkemet és a szóban forgó csoportos tiltakozást gyakorlatilag összemossa egymással. Mint ahogy az sem, hogy az egyik aláírót – névtelenül, de az egész akciót ezáltal mintegy elhelyezve – lekommunistázza. Ez Aczél György (isten nyugosztalja!) és Kövér László tempója.
Seressel mindig is rengeteget beszélgettünk a magyar újságírás áldatlan állapotáról. Arról, hogy alibi-újságírás folyik, napilapjaink mindenről írnak ugyan, de protokollárisan, letudva a dolgokat, anélkül, hogy folyamatukban és alaposan – érdeklődésüket tükrözve – körüljárnák azokat (muszáj itt a Magyar Hírlappal kicsit kivételt tennem, amelyik eszközeihez képest sok mindent megpróbál). Én is megírtam pontosan azt, amit Seres most említ: a Népszabadság egyszer, a johannesburgi konferencia nyitása előtti napon foglalkozott a konferenciával komolyan, és utána – az ő kétflekkes értékelő paródiáján kívül – maradtak a szórványos híradások. Vagyis a tárgyalások és események érdeklődő és elemző bemutatása elmaradt. Seres ezt pontosan tudja, de a Népszabadságnál valószínűleg rend van: a beosztottaknak, ha jót akarnak, meg kell védeniük a mundért. (Azt csak kiegészítésképpen jegyzem meg, hogy Seresnek kár volt négy és fél flekkre korlátoznia magát válaszában, és ezzel talán ellehetetlenítve a témakörben elfoglalt álláspontja valóban értékelhető – mert az, amit írt, nem az – kifejtését. Pontosan tudta, hogy rendes cikket vártunk tőle, a lap első felében közlendőt, olyant, amire jöhetnek ugyanolyan komoly és szakmailag is megalapozott válaszok. Seresnek szükségtelen mártíromkodnia: az ÉS nyitva áll előtte, és én továbbra is nagyon sajnálom, hogy elment a szerkesztőségtől.)
Seresnek, ha olvasta cikkemet, látnia kellett, hogy elhatárolódtam a globális felmelegedés egyszerűsített magyarázataitól. Megírtam, hogy elfogadhatatlan a zöldek gyakori hisztériataktikája, aminek második lépéseként azonnal központi, gyakran szabadságellenes intézkedéseket javasolnak megoldásként. Vagyis kritizáltam a zöldeket (ebben, és több más kérdésben is). Ergo: “a konszenzus mai állása” ellenére lehet vitatni őket, és vitatják is. De azért, ha már valaki nem szakember, a szerénység sem árt. Seres például merészen kijelenti, hogy Mugabe zimbabwei választott diktátor a zöldek hatására utasítja el a genetikailag módosított gabona bevitelét, még népének kiéheztetését is vállalva ezzel. Nehéz elképzelni, hogy a véleményekkel mit sem törődő Mugabére éppen a zöldek lehetnének ilyen döntő hatással. Ha Seres többet olvasott volna az ügyről, tudná, hogy Mugabe erőszakos “földreformját” követően mindenféle gabona behozatalára nagyon szűkös kvótakorlátokat állapított meg. Meg azt is olvashatta volna, hogy az afrikai országok félnek attól, hogy a módosított takarmányok engedélyezése következtében húsipari termékeik kiszorulnak legfőbb piacukról, az EU- ból. És az is lehet, hogy a zöld hisztériának is van valami szerepe, még ha nem is közvetlenül, meggyőződésből, hanem az afrikai országok számára meghatározó nagy nemzetközi szervezetek -pl. Világbank – politikája miatt.
Amikor fent jelzett cikkemben azt írtam, hogy a fejlődés globális, ámde negatív externáliáinak vizsgálatához talán Hayek sem utasította volna el a johannesburgi típusú konferenciákat, legalábbis műve kiindulópontjaiból egy ilyen elutasítás egyáltalán nem következik egyértelműen, ez tulajdonképpen egy parafrázis volt. A köztudomásúan konzervatív-liberális Nobel-díjas közgazdász, James Buchanan írta egy helyütt Adam Smithről (ugye nem vagyunk messze Hayektől?), hogy ha egy egyértelműen szabadpiaci, neoliberális korszak gyermeke lett volna, akkor nem kizárt, hogy néha az állami-központi megoldások figyelembevételére intette volna kortársait. Mert akik gondolkodnak is, nem csak szajkóznak, azoknak bizony ennyire bonyolult a világ. A Hayek-olvasmányra tett javaslatot – “alcíme: A szocializmus tévedése” – pedig köszönöm. De ezzel visszatértünk oda, ahol ezen meglepett és elég indulatos válaszom elején kezdtem: az inszinuációhoz és köztéri feljelentgetéshez.
Petőcz György
Élet és irodalom XLVI. évfolyam, 38. szám, 2002. szeptember 20.
***********************************
Autökológiai futamok
Nem vagyok zöld; ökológusnak sem nevezném magam. Valamelyest az állattanhoz és az ökotoxikológiához értek. Alá nem írtam semmilyen ívet, aminek Seres László publicisztikája volt a tárgya. Jelen írásom Agora-beli betűvetésére támaszkodik (Seres László: A jövő zöld mérnökei, ÉS, szept. 20.). Oka még, hogy több, korábbi írása is azt sugallja, hogy ezen a természetközeli területen tartalmilag és stílusát tekintve is eltévedt.
Mindig is meglepett, ahogyan közgondolkodásunk játszin keveri a természetvédő- környezetvédő-zöld aktivista címkéket, sőt ilyesfélét ragaszt a szupraindividuális biológia képviselőire, az ökológusokra is. Ellenérzésem aktiválódik, ha ebben írásgyakorlót érek tetten. Sokunknak kedvtelést jelent Seres politikai publicisztikája, ahol a diszciplínához hasonuló hangvétel nem tűnik funkció nélkülien nyeglének és felkészületlennek. A zöldügyi nekibuzdulásait azonban most néhány – nem éppen bátortalan – megjegyzéssel illetem.
Az ökológia egy fölöttébb összetett tudománycsalád neve. A tárgycsoport pontos megfogalmazása azért is nehéz, mert az egyes résztudományaira egyaránt jellemző, de másoktól elkülönítő erejű közös nevezője már a blabla mocsarába süllyed. De most, ne tovább; Juhász- Nagy Pált – az ökológia körül keringő környezetvédőknek és a nem véletlenül 1999-es Pulitzer-emlékdíjas újságírónak – (újra)olvasni nem szégyen, hanem kötelesség. Tehát az ökológia a bioszféra jelenségeivel foglalkozó, a “mi, hol, mikor, mennyi” kérdésekre választ kereső természettudomány-csoport. Nem bukolikus, vega, szabadság- és/vagy globalizáció-ellenes mozgalmak fedőneve. Nem a l’art pour l’art szellemében való, magasabb állami költségvetési támogatásra vágyódás és az ezért nagypolitikára sandító krónikus protestálás, hanem természeti események szorgalmas mérése és elemzése. Ezen a ponton érteni vélem a Serest motiváló – környezetvédelmi mozgalmárokkal kapcsolatos – indulatok indítékait, de a hangvételét és a generalizálást kifogásolom. Mások tisztessége is létező. A természettudományos szakértelem és az eredeti produkció minimumát viszont sokszor hiányolom; így valóban tetten nem érhető saját teljesítmény követeli a teljes figyelembevételt. Nem meghaladhatatlan állapot. Mentségük, hogy barátságos célokért, helyettünk és miattunk (is) teszik.
Az ökológia tudománycsoport-jellege az oka annak, hogy szinte egyik tényleges szakértője (feledjük most ennek transzcendentális variánsait) sem nevezi magát ökológusnak, hanem valamely részterületén határozza meg a szakértelmét. Ökológus (az ökológia tudományainak értője) tehát volt, de már alig van, s olyan pláne nincs, aki közülük tiltakozna azért, hogy munkaigényes szakterületére természetbarát csoportok vonulnak – talán dobot verve, szemetelve és esetleg maskarában – be és ki, s protestálnak a környezetrontás ellen. Sőt az ezt helyette (?) rosszul tűrő, “ökobarnázó” újságíró szöszszenete sem zökkenti ki a toleráns viselkedéséből, mert rövidre szabott idejében mér, számol, szakcikkeket olvas; és esetleg – de nem feltétlenül – ír. Az alapzaj szintet nem növelni is önpróbáló feladat. Nyugtázzuk imígyen, hogy az ökológusféleségeknek nem esszenciálisan van közük a szelíd természet- és a harcias környezetvédőkhöz – bár néha ez utóbbiak megkeresik, nyaggatják, s meg- vagy félreértik. Az ökológiaközelieknek azonban még áttételes közük sincs szabadságellenességhez (az evolúció jó tanító), monokromatikus ideákhoz (vö. biodiverzitás), Seres- féle fenntartható fenntarthatatlansághoz (autökologie kontra szünbiológia), továbbá Mugabéhoz, bin Ladenhez, Angela Davishez és talán még Vjacseszlav Mihajlovics Molotovhoz sem, bár mintha máris a koktélnál tartanánk.
A zambiai/zimbabwei kukoricázás is megér egy négykezest. Ezt SL szerint genetikailag azért módosították, hogy ellenálljon a helyi járványoknak. Ekkor vetőmagról és nem közvetlen táplálékról lenne szó, azaz egy minimálisan négy hónappal későbbre prognosztizált éhínség kezeléséről. Ez esetre vonatkozó megjegyzésem úgy szól, hogy az elsőgenerációs GM-növények között nincs olyan fajta, amelyet a kukorica járványos betegségei ellen hoztak volna forgalomba, s olyan végképpen nincs, amit dél-afrikai helyi változataik ellen fejlesztettek volna ki. Világpiacon kukoricamoly elleni védelmet biztosító Bt-toxint termelő kukorica létezik, amit közvetlen emberi fogyasztásra nem javasolnak (csak állati takarmánynak, azaz közvetett emberi táplálékként), továbbá léteznek gyomirtószer-ellenálló kukoricák, amiket a releváns gyomirtó szer (amelyet a fajtatulajdonos gyárt) egyidejű alkalmazásával célszerű termeszteni. Seres azt írja, hogy a felkínált szállítmány harminc százaléka volt genetikailag módosított, de ekkor nem lehetett vetőmag, mert azt sehol sem keverik. Az eltérő tulajdonság ilyen mértéke a fajtatisztaság ellen való lenne. Valószínűleg azt értette félre, hogy az USA-ban termelt kukorica kb. harminc százaléka genetikailag módosított. A takarmánykukorica elkülönített tárolását – ami után jelölhetővé válna – viszont nem tudták megoldani. A jelölés szükségszerűségének oka, hogy népességi szinten az esetlegesen módosuló fehérjetartalom allergizáló hatása nem jósolható meg. A kisebbség itt a biológiai értelemben vett érzékenyek köre, akiknek, meggyőződésem, hogy SL is adna egy esélyt. Hovatovább a kukoricaszállítmány GM-mentességét (egy százaléknál kisebb előfordulását) kellett volna garantálni, ami viszont közvetlen emberi fogyasztásra utal (takarmányokban a limit három százalék). Az USA az ez évi élelmiszerhiány kb. húsz százalékának leszállítását ajánlotta fel, amelynek fele bizonytalan százalékú GM-kukoricából állt. Ez hozzájönne ahhoz a mintegy öt százalék nem GM-élelmiszerhez, amit Finnország, Hollandia, Svájc, Dél-Afrika és Ausztrália ajánlott fel. Innen szemlélve viszont Seres érvei eléggé keserves szerkezetű dobbantót formálnak a megrázó kérdéshez, vagyis hogy ki a felelős 2002-ben három-, 2003-ban tízmillió dél-afrikai szörnyűséges éhezéséért. 2002-ben egymillió, 2003-ra közel négymillió tonna élelmiszer hiányát prognosztizálják ebben a térségben. A populációgenetikai, ökológiai és dietétikai vizsgálatok hiánya miatt és annak kihatásaként (lásd európai moratórium) a GM-növények termése az Észak-Amerika terményraktárakban eladhatatlanul halmozódik. A raktárkészletek így kormányzati segély forrásává lettek. Kell vagy nem? A milyen betegségben és mikor jobb meghalni kérdése – ha fel kell tennünk – már egyszerűségében is megrendítő. Igaz, itt a negatív hatás sem pro, sem kontra nem bizonyított, csak cáfolandó lehetőség. Az egyik Bt-toxin megjelenése viszont a Taco Bell kukoricalepényeiben az USA-ban is azonnali tiltó intézkedéseket váltott ki. Miért? Nos, aggály nélkül esznek vagy sem GM-kukoricát az amerikaiak? És hol késnek a garanciák az egészségügyi ártalmatlanságról, amelyet a GM-fajták termesztésbe kerülése előtt kellett volna biztosítani? Ez nem hitbéli kérdés. Miként történhetett, hogy az EPA és az FDA világhírű hatósági szigorán rés keletkezett? Miért bizonytalanok Európa dietetikusai és orvosai? Jó ötlet a halálra éhezett, legyöngült dél-afrikaiakon bizonyítani az ártalmatlanságot? És ha így már balul üt ki a segély? Ez utóbbiakat az USA-ban fogalmazták azok, akik adtak volna. Már ők is bizonytalanok.
Kukkantsunk ki ebből a gödörből egy csöppet. Lehetett volna például, hogy Afrika segélyként ne az ózonpajzsot romboló metil-bromidot (talajfertőtlenítő) kapjon, amit éppen Európa és Észak-Amerika területéről kivonunk? Etikus volt, hogy Albánia Olaszországtól atrazine nevű kukoricagyomirtót kapott ajándékba, mert ott – más európai országok után, a felületi és talajvizek elszennyezése miatt – éppen betiltották. Rendjén való, hogy az iparilag fejlett országok cégei olyasmit exportálhatnak (vagy lesz belőle kormányzati segély), aminek felhasználását odahaza környezet-egészségügyi okokból megszüntették? Ilyen áru – tessék nyugodtan megszédülni – Magyarországra is kerül. Lehet, hogy ez is a szabadság egyik formája? Számomra – bocsánat – elég simicskai. De szó esett arról, hogy lisztté őrölve Zambia elfogad már bármilyen kukoricát, csak szemes terményként nem (The Guardian, 2002. június 1.), mert attól fél, hogy elvetése elszennyezné a zambiai fajták génállományát.
A kukorica ugyanis szélbeporzású, s pollenjének elvi terjedési távolsága harminc kilométer. Gyakorlatilag ötszáz méteren túl a hibridszemek előfordulásának esélye csekély. Ez mégis elégséges ahhoz, hogy mára, az USA területéről pollennel Mexikóba araszolva, a bakteriális eredetű toxintermelő transzgén megjelent a kukorica géncentrumában, a vadkukorica alfajokban. A természet a saját – számunkra még mindig alig ismert – törvényei szerint halad. A bölcs ember figyelni, a csak jelennek élő elhasználni igyekszik. Az ökológus prototípusa csöndes és hezitálásra hajlamos. Ha nem ilyen, gyanakszom, hogy mással állok szemben. Az interneten való keresés, a közkönyvtárban való gyűjtés értékelendő tevékenység, amíg nem gondolja azt, hogy így, néhány óra galopp után több hivatásban szerezhet meghatározó jártasságot (ez bizony a felszín), s ignorálhatja a meteorológus, populációgenetikus, dietetikus stb. szaktudását, esetleg helyet cserélhet néhány bekezdés erejéig a Royal Societyval. Az interneten el nem érhető tudományos adatbázisok azok, amelyekben a szakember körülményesen egyeztet és ellenőriz. Egyébként javasolnék – első körben – színes leveleket hullató allékon lassú, szemlélődő sétákat és a természet saját jogú újrafelfedezését.
Az autökológia (autökologie vö. demökologie kontra autecology) eredeti jelentése szerint individuális “tudománynak” értelmezhető, amelyben a valódi Miki egér, Foxi Maxi és Vízipók-csodapók saját környezetéhez fűződő viszonos kapcsolatainak tényeit ideig-óráig szórakoztató, de általános tanulságait illetően – fájdalom – csekély hozadékú magánügyeknek kell minősítenünk.
Darvas Béla
Élet és Irodalom XLVI. évfolyam, 39. szám, 2002. szeptember 27.
Forrás:Élet és Irodalom
