Láng István akadémikus a fenntartható fejlődésről.
A fenntartható fejlődésről fejtik ki véleményüket a küldöttek augusztusban a johannesburgi ENSZ-konferencián, harminc évvel azután, hogy Stockholmban megtartották az első környezetvédelmi világtanácskozást. Az eltelt időszakről beszélgettünk Láng István akadémikussal, az Országos Környezetvédelmi Tanács társelnökével.
– Három évtizeddel ezelőtt milyen jelei voltak az emberiséget fenyegető súlyos környezeti problémáknak?
– A XX. század egyik óriási meglepetése volt a világ népességének nagyarányú, szinte robbanásszerű növekedése. Sem a tudósok, sem a politikusok nem számítottak arra, hogy az emberiség lélekszáma, amely a harmincas években még kétmilliárd körül volt, a III. évezred elejére eléri a hatmilliárdot. A II. világháború után elindult a rendkívül intenzív iparosodás, a munkafolyamatokat gépesítették, a vegyipar új műanyagokat és vegyszereket gyártott. A népességrobbanás és a gyors iparosodás megváltoztatta az ember és a természet viszonyát, az emberiség növekvő mértékben zsarolta ki a természeti erőforrásokat, szennyezte a környezetet, és nem gondoskodott arról, hogy a környezeti terhelés csökkenjen. A hatvanas években, elsősorban az Egyesült Államokban már világossá vált, hogy teljesen új problémával állunk szemben, amely az emberiség jövőjét békeidőben is veszélyezteti.
Ezerkilencszázhatvankettőben jelent meg Rachel Carlson Néma tavasz című könyve, amely a mezőgazdasági vegyszerhasználat káros hatásairól szól. A szerző drámai hangon ecseteli azt, hogy ez a gyakorlat elvezethet az élőlények pusztulásához is, vagyis elhallgatnak a madarak. Az Egyesült Államokban akkortájt kezdtek szerveződni a civil környezetvédő mozgalmak is, 1970-ben tüntettek először a Föld napján.
– Mai gondjaink közül melyekkel kellett már akkor szembenézni?
– Jelentős volt a légkör szennyezése, a szén-dioxid mennyiségének növekedése, bár káros hatásai akkoriban még nem eléggé tudatosultak. Az ózonréteg vékonyodása még nem volt számottevő, viszont a savas esők igen nagy gondokat okoztak. A hatvanas-hetvenes években már felgyorsult a növény- és állatfajok kipusztulása, de észlelték a talajok romlását, savasodását és a szilesedést is. Rohamosan növekedett a vizek szennyezése.
– Korunk egyik megállíthatatlannak tűnő folyamata az erdőpusztulás. Mennyire foglalkoztak ezzel azokban az időkben?
– Európában figyeltek fel erre először. Sok erőműben olyan szenet, illetve kőolajterméket égettek el, amelynek nagy volt a kéntartalma. Az égéssel a levegőbe kerülő kén-dioxid a csapadékkal savat alkotott, ez leperzselte a fák leveleit, és a sérült növényeken könnyen megtelepedtek a kórokozók, például a baktériumok és a gombák. A legjelentősebb erdőkárosodás Közép-Európában, a lengyel-cseh-keletnémet határ mentén, az úgynevezett fekete háromszögben alakult ki. Itt egész erdők pusztultak ki, de hasonló jelenséget figyeltek meg a skandináv országokban is, ahova a szél vitte el a savas csapadékot. Később nemzetközi egyezmények születtek az erőművi fűtőanyagok kéntelenítéséről.
– Húsz évvel a stockholmi tanácskozás után Rio de Janeiróban rendeztek környezetvédelmi világkonferenciát, az idén augusztusban pedig Johannesburg lesz a helyszíne az ENSZ fenntarthatósági konferenciájának. Ön szinte a kezdetektől részese volt ennek a folyamatnak, s a johannesburgi csúcs hazai előkészítésében is részt vesz.
– Stockholmban sajnos nem volt magyar küldöttség. A szovjet diplomácia ugyanis bojkottot hirdetett, mert az NDK-t nem hívták meg, mivel nem volt tagja az ENSZ-nek. Magyarország így legalább ötéves hátrányba került a környezetvédelemben. Tagja voltam a kijelölt delegációnak, és az utolsó pillanatig reménykedtünk, hogy lesz valamilyen kompromisszum, de sajnos végül nem utazhattunk el. A stockholmi konferencia elsősorban az ember és a környezet kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. A három nagy ENSZ-értekezlet szerves fejlődési folyamatot tükröz: az első a természeti környezetre és a környezetszennyezésre irányult, a riói konferencia témája a környezetvédelem és a gazdaság kapcsolata. Johannesburgban pedig a fenntartható fejlődés lesz a téma; a népesedés és a szegénység kérdése, vagyis a társadalmi és a szociális szempontok kapnak nagyobb hangsúlyt.
– Mi volt a stockholmi tanácskozás legfontosabb eredménye?
– A konferencia állásfoglalása szinte kényszerítette a kormányokat, hogy alapozzák meg nemzeti környezetpolitikájukat. Stockholm után alakult meg a legtöbb országban a szakminisztérium, valamint a főhatóságok, a hivatalok, megjelent a környezetpolitika a pártok és a kormányok programjaiban. Mindez természetesen a társadalom aktivizálódását is jelentette, egyre-másra szerveződtek, megerősödtek a környezetvédelmi mozgalmak. Maga az ENSZ is akkor intézményesítette a környezetvédelmet, akkor jött létre a UNEP, az ENSZ környezeti programja. Akkor döntötték el, hogy a fejlődő országoknak nagyobb segítséget kell adni; itt a szándék volt az erősebb, a valódi támogatás sajnos ettől elmaradt. Stockholmban határozták el azt is, hogy egy világméretű észlelőrendszert, egy globális monitorrendszert kell kiépíteni, amelynek a nemzeti megfigyelőrendszerek képezik az alapját. Egyszóval, 1972-ben beindították a környezetvédelmi motort, de az nem mindig pörgött fel a megfelelő sebességre.
– A nyolcvanas évek elején döntés született egy bizottság felállításáról, amelyik felméri a föld környezeti problémáit. Ön is tagja volt ennek a csapatnak.
– Ezerkilencszázhetvenöt után hazánkban is történt egy és más a környezetvédelemben. Felállították az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalt; több program is elindult. Az egyik legjelentősebb a Balaton vízminőségjavítási programja. Amikor Magyarországot is felkérték a nemzetközi bizottságban való részvételre, engem jelöltek tagnak. Tulajdonképpen a véletlen műve volt, hogy Magyarország képviselője is helyet kapott a 22 tagú bizottságban. Négy évig dolgoztunk együtt, és a közös munka fontos tapasztalatokat adott mindannyiunknak. A bizottságot Gro Harfem Bruntland, akkori norvég miniszterelnök asszony vezette. Ekkor jött létre a fenntartható fejlődés elmélete is, de ezt nem a bizottság tagjai találták ki, a szakirodalomban már a nyolcvanas évek elején találkoztunk vele. Úgy gondoltuk, hogy a szegények, a fejlődő országok számára új gazdasági modellt, új perspektívát kell találni. Mindenki számára biztosítani kell az alapvető szükségleteket, de úgy, hogy a jövő nemzedékek esélyei sem kerülhetnek veszélybe. Ezt nevezzük fenntartható fejlődésnek.
– A jelentésben leírt problémák egy részére ma sincs megoldás, de sok területen fontos lépések történtek.
– A legjelentősebb megállapodások sokat javítottak a környezet állapotán. Ilyen volt az ózonkárosító anyagok csökkentéséről vagy a klímavédelemről szóló riói egyezmény. Az utóbbi végrehajtásával sajnos gondok vannak. Igen fontos a biológiai sokféleség megőrzéséről vagy a tengerek védelméről szóló megállapodás is. Rióban szerettek volna elfogadni egy erdővédelmi egyezményt is, de ez sajnos nem sikerült. A fejlődő országoknak ugyanis egyik legszámottevőbb bevételi forrása a trópusi faanyag, s ragaszkodnak ehhez a bevételhez. A fakitermelés azonban óriási erdőirtással jár. Johannesburgban a szociális kérdések kapják a legnagyobb hangsúlyt. A népesség növekedése még tart, egyre hatalmasabb tömegek kerülnek szociálisan és környezetileg igen rossz helyzetbe, és ezekre a problémákra megoldást kell találni. A XXI. században hihetetlen mértékű szennyezés érheti a környezetet, nemcsak a népesség, hanem az igények növekedése miatt is. Az informatikai világtársadalomban nem tarthatók óriási embertömegek olyan nyomorban, mint ahogyan eddig éltek. Ez korunk legnagyobb kihívása. A világ életszínvonalának növelése olyan hajtóerő, ami kikényszeríti a termelés fokozását. Vajon tud-e az emberiség úgy változtatni a gazdaságon, hogy a termelés kevésbé szennyezze a környezetet? A fejlett országok vajon visszafogják-e a fogyasztásukat, akár az üzleti érdekeik ellenében is? Szóval van itt bőven megoldandó probléma. Ha nem tudunk dűlőre jutni, akkor ökológiai katasztrófától kelt tartanunk.
Mangel Gyöngyi
Heti Válasz 2002/23.sz. 2002.06.07.
Láng Itván professzor az idei környezetvédelmi világnapon környezetünkért díjat kapott.( S.P. szerk.)
