Az újabb folt a meglehetősen pecsétes vadászmundéron erősen kiötlik, hiába az igyekezet a tisztításra. Talán jobb lenne új mundért szabni, és jobban vigyázni rá.
A MADÁRTÁVLAT olvasói közül bizonyára sokan nem ismerik a vadászati jogszabályok előírásait a természetvédelemre és a külföldi bérvadászok vadásztatására vonatkozóan, ezért – a tisztánlátás érdekében – idézek néhányat.
Figyeljük csak a bevezető sorokat: “Az Országgyűlés felismerve azt, hogy valamennyi vadon élő állatfaj a Föld megújuló természeti erőforrásainak, valamint biológiai életközösségének pótolhatatlan része, tudatában annak, hogy a vadon élő állat esztétikai, tudományos, kulturális, gazdasági és genetikai értékek hordozója, s ezért – mint az egész emberiség és nemzetünk kincsét – természetes állapotban a jövő nemzedékek számára is meg kell őrizni, a természet védelme, a vadállomány ésszerű hasznosítása érdekében a következő törvényt alkotja: (… 1996. évi LV. Törvény…)”
A Vadászati Törvény 28.§ (I) kimondja: “A vadászatra jogosult nem veszélyeztetheti a nem vadászható állatfajok fennmaradását.”
“62.§ (1) Vadászati engedélyt… az a nem magyar állampolgár… kaphat, aki rendelkezik:
a) bérvadászati szerződéssel vagy vendégvadászati meghívással…
(2) A vadászati engedélyt a jogosult vadászterületének helye szerint illetékes vadászati hatóság …állítja ki.”
Végrehajtási utasítása megköveteli a bejelentkezést, a kísérőt, de még a sörétméretet is megszabja:
“35.§ (4) A vadászati engedéllyel rendelkező vadász bérvadászatát – a vadászat megkezdése előtt legalább 24 órával – a jogosultnak kell bejelentenie az érintett vadászterület szerinti illetékes vadászati, valamint védett természeti terület esetében a természetvédelmi hatósághoz.
40.§. (1) Vadászati célra kizárólag 2, 1 – 4, 5 mm átmérőjű sörétméret használható.
44.§. (2) …Minden esetben kötelező az egyénileg vadászó, bérvadászati szerződéssel rendelkező személy mellé közvetlen kísérőszemélyt állítani.”
A nagy port kavart madármészárlás eddig feltárt részletei a sötét ügy megoldását sejtetik. A természetvédők és a vadászok elemi érdeke, hogy a felelősök kiléte kiderüljön. Vagy mégsem?
Napközben ritkán nézek TV-t, egész véletlenül kapcsoltam rá valamelyik csatornán úgy december közepe táján egy Illés – Pechtol szópárbajra.
Az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának elnöke újabb tényeket közölt a madármészárlásról. Hogy a madártetemekben 1-1,5 mm nagyságú söréteket mutatott ki az átvilágítás, melyek használata hazánkban tiltott. Hogy a “terítékben” talált postagalambok lábgyűrűi alapján a tenyésztő kiléte kideríthető és az elejtés helye is jól behatárolható, mivel a galambok a tenyészhely 2-3 km-es körzetében röpdösnek.
Ezután Pechtol János, a Magyar Vadászati Védegylet elnöke – legnagyobb megdöbbenésemre – azzal kezdte mondanivalóját, hogy visszautasítja Illés Zoltán vádaskodásait! Újra elmondta ugyanazt, amit már kb. egy hónapja hallottunk tőle, hogy nem kizárt, sőt valószínű tranzit szállítmányról van szó, más országban lőtték a madarakat.
Önkéntelenül a koreai utasszállító repülőgép esete jut eszembe, melyet közel 300 emberrel a fedélzetén, úgy másfél évtizede lőtt le a büszke szovjet légierő a Szahalin- szigeteknél, természetesen körömszakadtáig tagadva a bátor harci cselekményt. Az amerikai hírszerzés azonban fogta és rögzítette az elfogó vadászgépek és a földi irányítók közötti beszélgetéseket. Ezeket a cáfolhatatlan bizonyítékokat nem egyszerre, hanem napról-napra részleteiben hozták nyilvánosságra, időt és teret engedve a magyarázkodásnak. A végső bizonyíték bejátszása után minden tagadási erőfeszítés és hazugság összeomlott, ám még akkor sem ismerték be a lelövés tényét. Csupán annyit, hogy megakadályozták továbbhaladásában a kémgyanús repülőgépet.
A jelek szerint Pechtol János ebben a szellemiségben és – módszeréből leszűrhetően – az akkori elvekben csiszolódva áll a madármészárlás kérdéséhez. Elvártam volna tőle, hogy kemény kiállással és kitartással a részletek kiderítésére, a felelősök megnevezésére és ezáltal a magyar vadászok renoméján esett csorba kiköszörülésére törekedjék. Ehelyett kisstílű okfejtéssel, szánalmas makacssággal igyekszik elhárítani a felelősséget és tagadni a tényeket, amíg lehet vagy még azontúl is.
Személyesen nem ismerem Pechtol Jánost. Kiléte, jelleme azonban megnyilvánulásaiból formálódik. Szégyen hogy ő a magyar vadászok első embere. Szégyen, hogy a kiderítés fáradalmai helyett inkább a szőnyeg alá söpörné a kérdést. A rendőrség már nyomon van, őrizetbevétel is történt. Lehet, hogy elmarasztalnak egy-két hivatásos vadászt, mint ügyeletes “balhéelvivőt”, ám lényeges változást – ebben a MVVE elnökének hozzáállása megerősít – ezután sem remélhetünk. Hiszen évente kerülnek napvilágra hasonló esetek, melyek csak a jéghegy csúcsai. A közelmúltban emiatt már személycsere is történt az FM Vadászati Főosztálya élén, mindhiába.
Korábban, a 70-es években magam is tettem jó néhány feljelentést tetten ért természetvédelmi szabálysértési ügyekben. Az eredmény többnyire annak közlése volt, hogy a külföldi már elhagyta az országot, ellene eljárást lefolytatni nem lehet. Fel sem merült a vadásztató társaság felelőssége. Viszont nemegyszer engem igyekeztek elmarasztalni. E sorok írása közben hallom a rádióban (2002.01.03. 18.15 óra), hogy jelentős pénzbüntetés megfizettetése után kiutasították az országból azt a két olasz vadászt, akik a legálisan lőtt apróvad mellett védett madarakat akartak kicsempészni az autó kárpitjában elrejtve. A hír itt véget ér.
Ha egy problémát meg akarunk oldani, célszerű tisztázni, elemezni kiváltó okait. Jelen esetben a következőkben látom:
1. A vadásztársaságok számottevő része a tönk szélén vegetál elsősorban a vaddisznó és a szarvas által okozott mezőgazdasági és erdei károk túlzott érvényesíttetése miatt, de jelentős szerepet játszik az apróvadas jellegű területeken a vadállomány fogyatkozása is. A túlélés a tét, kényszerülnek minél több vadászati lehetőséget áruba bocsátani. Két kézzel kapnak az egyébként visszaesőben levő külföldi vadászati kereslet után. A fizetővendégre szükség van, elnézések árán is.
2. A kísérő hivatásos vadász a vadásztársaság általában alulfizetett alkalmazottja. Egzisztenciális függősége köti a kezét. Munkáltatója érdekeinek keresztezése veszélyes, ha netán mégis megállítja az olaszt a védett madarak lelövése miatt és esküje szellemében eljárást kezdeményez, könnyen az utcán találja magát. Ha asszisztál, jelentős, akár havi bérét meghaladó borravalót vághat zsebre. Harmadik lehetősége nincs.
A mai viszonyok között hiú ábránd lényeges változásban bízni. Lehet, hogy szigorúbb felelősségre vonásokról hallunk majd, de a kellő visszatartó erő hiányzik. Az elkövetők és tettestársaik jobban fognak vigyázni, kevesebb és nehezebb lesz a leleplezés. A jópénzű külföldi bérvadászokra szükség van, nem lehet őket kitiltani az országból, sem természetvédelmi őrt állítani mindegyikük mellé. Megjegyzem: döntő többségük kifogástalan, törvénytisztelő vadászember.
Megoldást a vadászat jelenlegi struktúrájának megváltoztatása, a társult vadászati jog haszonbérbeadásának megszüntetése jelentene a földtulajdonosi közösségi vadásztársasági forma javára, amikor is a saját ültetvényben a saját vad károsít, s az elejtett vad trófeaértékéből minden kár megtérül. Ezzel egyidejűleg a hivatásos vadászokat függetleníteni kell a vadásztársaságtól, az FM Hivatal állományába kerülhetnének, rendezett bérüket a vadásztársaság fedezné. Ez esetben gyakorolhatnák mindazon jogaikat, melyeket a már idézett jogszabály írott betűje biztosit számukra.
Több mint három évtizede vadászom és közel egy évtizede vagyok hivatásos vadász, ezért bátorkodom sommás megállapításaimat papírra vetni. Bennem is feszül a kérdés: meddig kell még tűrnünk?
Csapó Miklós
Madártávlat 2002/1-2.sz.
