Védelemre szorulnak a postaládák és a személyes adatok
Ha eleged van a szemétből, ne engedd be a lakásodba tanácsolja a Reflex Környezetvédő Egyesület mindazoknak, akik nem kérnek a reklámként érkező, általában azonnal a kukába kerülő küldeményekből. A zöldek szerint a szemétposta környezet- és adatvédelmi problémákat egyaránt felvet, s védekezni ellene a leghatékonyabban a személyes adatok körültekintő oltalmazásával lehet.
Egy átlagos háztartásba évente 11 kilogrammnyi kéretlen reklámanyag ingyenes újság, szórólap, prospektus, DM-levél érkezik. Ez a mennyiség első hallásra nem is tűnik túl soknak hiszen egy háztartás minden évben több száz kiló szemetet termel , ám ha számításba vesszük, hogy több mint hárommillió háztartás van az országban, kiderül, hogy háromezer tonnánál is nehezebb szemétkupacot köszönhetünk a reklámkiadványoknak.
A környezetvédők úgy vélik, az ingyenreklámok egyik bár nem a legnagyobb hibája, hogy korántsem ingyenesek. A győri Reflex számításai szerint például a 130 ezres kisalföldi városba évente 580 tonna reklámanyagot hoz a szemétposta, aminek legyártásához közel 1300 fát, 55 millió liter vizet és mintegy 3200 megawatt energiát használnak fel. Az ingyenreklámért tehát nemcsak a megrendelő fizet, hanem a környezet is (pusztulással, illetve szennyeződéssel). No meg a fogyasztó, hiszen az ingyenes kiadványok költsége beépül a megvásárolt termékek árába. Márpedig meglehetősen tekintélyes summáról van szó: a hazai reklámpiac listaáron számítva tavaly mintegy 200 milliárd forintot forgalmazott, ennek becslések szerint 6-7 százaléka, azaz 12-14 milliárd forintért vásároltunk 2000-ben ingyenreklámot (és akkor még a szemétdíjról nem is beszéltünk).
Hogy mi kerül a gyakorta szemétkosárrá váló postaládába, arról saját tapasztalataink mellett a Reflex kutatásai nyomán tájékozódhatunk. A zöldek két kategóriába sorolták a küldeményeket: az egyikbe a címzetlen reklámkiadványok (szóróanyagok), a másikba a rejtélyes módon a mi címünkre feladott, ismeretlen feladótól kéretlenül érkező anyagok kerültek. A szóróanyagok erre szakosodott terjesztőcégek (például diákvállalkozások), illetve a mellékjövedelemre vágyó postai kézbesítők közbeiktatásával érkeznek. Ez a terítési forma a megbízó folyamatos ellenőrzésének köszönhetően igen hatékony, a gyanútlan ház- vagy lakástulajdonost legfeljebb egy különösen agresszív házőrző óvhatja meg a kukája elleni merénylettől. A hatékonyság természetesen csak a kihelyezésre, és nem a reklámüzenet célba juttatására értendő: felmérések szerint a célközönség háromnegyede szemétnek tekinti, és a kukába továbbítja a különféle prospektusokat.
A küldemények másik, titokzatos csoportját azok a látszólag nekünk küldött, ismeretlen feladójú borítékok alkotják, amelyekből, a Gratulálunk, Ön nyert! típusú álnyeremények és egyéb, burkoltan vagy nyilvánvalóan eladásösztönző olvasnivalók szoktak előbújni. A postás erről kevéssé tehet bár a dühös címzettek haragja gyakran rajta csattan , annál inkább azok a hatóságok és jogalkotók, akik hivataluknál fogva megakadályozhatnák, hogy a fogyasztók ki legyenek szolgáltatva az adatkereskedők kénye-kedvének.
A postaládákat elárasztó reklámözön egyik forrása ugyanis egy virágzó üzletág, az adatkereskedelem, amely lehetővé teszi, hogy a reklámozók ne vaktában, hanem nagyon is célzottan küldögethessék csalileveleiket a mit sem sejtő célszemélyeknek. A mil-liárdos adatbiznisz legnagyobb szereplője érdekes módon egy állami intézmény, a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatala, amely évente mintegy 100 milliós bevételre tesz szert a hivatalból hozzá kerülő adatok eladása révén. Egy-egy egyszerű állampolgár koordinátáit 25-35 forintért mérik, ám egy jól körülhatárolt, piacképes célcsoport tagjai jóval többet, 200-300 forintot is érhetnek. Különösen sokat hoz a konyhára egy olyan páciens, aki egyszer vagy többször már rendelt valamit a kéretlen reklámok hatására (vagyis bizonyítottan becserkészhető a távolból). Igaz, nem feltétlenül a hivatalnak, hiszen a direkt marketingben érdekelt cégek egymás közt is adják-veszik a fogyasztók adatait. Ezt egy 1995-ös jogszabály megengedi, s az adattulajdonos csak azzal védekezhet, ha írásban kifejezetten megtiltja a személyére vonatkozó adatok további kezelését. Sajnos ez is csak félmegoldás: a hivatal a rendelkezés után bizonyára nem kereskedik tovább a letiltott adattal, ám ami a DM-cégek nyilvántartásába egyszer bekerült, azt a Reflex tapasztalatai szerint később már szinte lehetetlen onnan eltüntetni, vagyis az ügyfél még évekig számíthat a virághagyma- és kozmetikumkatalógusok, nyereménylevelek, utazási ajánlatok érkezésére. Ráadásul az említett vállalkozások adatgyűjtőként is szorgoskodnak ezt a célt szolgálják azok a nyereményjáték, közvélemény-kutatás és egyéb címeken, a legváratlanabb helyekről (például a Postától vagy még a Xénia-láz idején az iskolákból) érkező kecsegtető ajánlatok, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy a soha vissza nem térő lehetőséget adataink közlése ellenében lehet megragadni.
Ha ennyi bajt okoz a szemétposta, miért nem lehet ellene védekezni? kérdezhetnénk teljes joggal. Nos, amint az a Reflex Szemétposta című útmutatójából kiderül, van lehetőség a védekezésre, bár kétségtelen, hogy a jogi megoldások választéka meglehetősen szűkös. A már említett adatletiltás fegyverével az egyes cégekkel szemben is élhetünk, s akinek egyszer ilyen tiltó nyilatkozatot írtunk, az a későbbiekben felhasználni és továbbadni is csak törvényt sértve tudja az adatainkat. Az adatkezelő ilyenkor köteles a szóban forgó adatokat valamennyi nyilvántartásból törölni, és erről az érintettet írásban tájékoztatni. A mostanában egyre gyakrabban célponttá váló kiskorú gyermek nevében a szülő nyilatkozhat (akár már a születés napján, elejét véve minden további bonyodalomnak).
Valamennyire a legnagyobb támadási felület, azaz a postaláda is megvédhető egy kis felirattal (például: ez postaláda, nem kuka), amelyben leszögezzük, hogy nem várunk és nem veszünk át semmiféle reklámanyagot. Végső megoldásként érdemes tudni, hogy a címzett bármilyen küldemény átvételét megtagadhatja.
Hargitai Miklós
