Hétmilliárd forintba került a Duna elterelése
Mivel az országot felkészületlenül érte a C-variáns, a Duna elterelése, az első éveket a kapkodás jellemezte – állapítja meg jelentésében az Állami Számvevőszék. A megnyugtató vízhozamot csupán az 1994-ben megépített fenékküszöb volt képes visszaállítani. Érdekes, hogy miközben ennek építése csak 450 millió forintba került, a kormányok több mint egymilliárdot fizettek ki szakértői tanulmányokra. Sokat enyhített a károkon a Szigetköz gyorsított csatornázása, mely 3,1 milliárd forintba került. Ennek ellenére a környéket kb. 4,7 milliárd forint értékű visszafordíthatatlan természeti károsodás érte.
A Duna 1992-es elterelésekor a vízhozam a korábbi szint 500 százalékára csökkent. Túl azon, hogy ez kritikus helyzetbe hozta az ország egyik legjelentősebb ivóvízbázisát, közvetlen természeti károkat is okozott. Az elterelés évében 200 tonnányi haltetemet szedtek össze a Szigetközben (mintegy 120 millió forint értékben), efölött évi 25 millió forintra becsülhető a halászat termeléskiesése. Kiszáradás miatt 37 ezer köbméternyi fa pusztult el (kb. 55 millió forint), az egyéb növényi környezet mintegy 40 százalékkal (kb. 400 millió forinttal) értékelődött le. A legsúlyosabb károk mégis a mezőgazdaságot érték, ahol évi 500 millió forint veszteséget okoz az elterelés. A környéket ért idegenforgalmi károkat eddig senki nem próbálta meg számszerűsíteni.
Százmilliós tételek
Az ökológiai katasztrófahelyzetben a kormány először az élő Dunából próbálta visszaszivattyúzni a vizet, az üzemanyagfaló szivattyúk azonban a szükséges 250 köbméter helyett percenként csupán 15 köbméternyi vizet tudtak visszaforgatnia kiszáradó Duna-ágba. A kudarcot látva 1994-ben döntöttek a fenékküszöb megépítése mellett. Ennek köszönhetően a mederben ismét érzékelhetően megjelent a víz, a kutak hozama pedig sok esetben még meg is haladta az elterelés előtti szintet. Mindez azonban nem volt olcsó mutatvány: a fenékmeder fenntartása – az építés 450 milliós számláján túl évi 220-250 millió forintba kerül, ami a dízelszivattyúk költségeit is felülmúlja. A kiadásokat növeli, hogy – a Szlovákiával folytatandó eredményes tárgyalásokban bízva – a berendezéseket ideiglenes jelleggel építették ki, az efféle műtárgyak viszont az állandónál drágábbak, sérülékenyebbek.
A környezetmegóvás legnagyobb tétele (3,1 milliárd forint) a csatornázás volt. Szennyvízelvezetés szempontjából korábban a Szigetköz az ország egyik legelhanyagoltabb területe volt. Az elterelés után a mederbe ömlő fekália gyakorlatilag mérgezte a felére csökkent vizet. Fennállt a veszélye, hogy a mocskos lé átszivárog a meder laza, kavicsos talaján, és elszennyezi a szigetközi ivóvízbázist, ezért 1996-ig a térségben rohamtempóban építették a csatornahálózatokat és a szennyvíztisztítókat, aminek köszönhetően a csatornázott lakások aránya 0,5-ről 63,3 százalékra nőtt. A rendszer akár a teljes ellátásra is képes volna, azonban a lakók harmada – anyagi okokra hivatkozva – nem hajlandó rácsatlakozni a csatornahálózatra.
Meglepően sok pénzt emésztettek fel a szakértői díjak. A Környezetvédelmi Minisztérium 835 millió forintot utalt át különböző tanulmányok készítőinek, a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium 101 milliót, a kormány közvetlen fennhatósága alá tartozó kormánybiztosi titkárság pedig további 54 milliót. A több mint egymilliárdos összeg azonban csak a közvetlen állami megrendeléseket tartalmazza. Hasonló nagyságrendben költöttek szaktanulmányokra megyei és helyi intézmények, a Magyar Tudományos Akadémia és a megyei közigazgatási hivatal. A Győr-Moson-Sopron-megyei önkormányzat tavaly bizottságot állított fel a szakértői díjak vizsgálatára. Összegzésük szerint a szigetközi helyzet vizsgálatára 2,27 milliárd forint értékben rendeltek meg tanulmányokat. A bizottság vizsgálta volna azt is, hogy ki mennyi pénzhez jutott (nem vett-e fel pénzt több helyről ugyanarra a témára stb.), azonban a személyiségi jogok védelme miatt sem a szakértők névsorát; sem a témák lebontását nem sikerült megismerniük.
A számvevőszék viszont betekinthetett a minisztériumok megrendeléseibe. Eszerint a 229 tanulmány 66 százalékát a különböző stádiumokban megfigyelt jelenségek elemzésére, 20 százalékát a vízügyi beavatkozások modellezésére és hatásvizsgálata céljából írták. Csupán 7-7 százalékot tesznek ki a műszaki tervezés dokumentumai és a hágai per előkészítését szolgáló anyagok.
Akadozó együttműködés
Már a jelentések szétforgácsoltságából is érzékelhető az Állami Számvevőszék legsúlyosabb kifogása: a Szigetköz rehabilitációjáért felelős állami szervek között kifejezetten rossz volt az együttműködés. A már említett két minisztérium, kormánybiztosi titkárság és helyi intézmények mellett a különböző munkák finanszírozói között feltűnik a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, a Gazdasági Minisztérium, sőt a Külügyminisztérium is. A számvevők főleg a két legérintettebb minisztérium, a környezetvédelmi és a vízügyi tárca együttműködését kritizálják. A döccenők következtében 1999-ben S0, 2000-ben 30 millió forinttat kevesebb pénz jutott a berendezések fenntartására, mint a megelőző években. De a költségvetési keretszámok szerint még ennél is sokkal kevesebb jutott volna! A vízügyi tárca fenntartási kerete ugyanis 1999-ben 255 millió forintról váratlanul 102 millió forintra csökkent. A rendszer összeomlását tavaly és tavalyelőtt csak úgy sikerült elkerülni, hogy a Környezetvédelmi Minisztérium a természet regenerációjára szolgáló összegből (szabálytalanul!) megduplázta a vízügyesek keretét.
A jelentés furcsállja, hogy noha Magyarország már 1989-ben felmondta a vízlépcsőszerződést, a következő években semmit nem tett, hogy felkészüljön a várható szlovák ellenlépésre. Sőt, még a Duna elterelése után is a kormányt sokkal jobban foglalkoztatta a hágai tárgyalásokra való felkészülés, mint az érintett térség gyors rehabilitációja. A térségnek a mai napig nincs egységes területrendezési koncepciója. Az önkormányzatok nehezményezték azt is, hogy a döntéseket túl messziről hozták meg: egészen 1999-ig nem volt lehetőségük beleszólni saját környezetük alakításába. Ekkor alakult meg a Szigetközi Rehabilitációs Felügyelő Bizottság, amelyik összegyűjtötte és a kormány felé továbbította a helyi javaslatokat, sőt gyakran pénzt is szerzett az önkormányzati rehabilitációs feladatokhoz.
Állandó ideiglenesség
Mindezzel együtt a számvevők sikéresnek minősítették a szigetközi helyreállítást. “A környezeti kárenyhítés megvalósult, az ideiglenes beruházások vízszintnövelő hatásúak voltak, vagyis a pénzeszközök hasznosulását eredményesnek lehet tekinteni ” – olvasható a jelentésben. A sikeres rehabilitáció ellenére ugyanakkor a magyar célkitűzés változatlan: a jelenlegi 500 százalék (sőt, bizonyos időszakokban 17-25 százalék) helyett a korábbi vízhozam 95 százalékát megkapni Szlovákiától. Ebben az esetben az ideiglenes berendezéseket elbontják, és ismét visszaáll a Duna korábbi önszabályozása.
Szeptemberben ismét tárgyalóasztalhoz ülnek a küldöttségek. A kilátások egyelőre nem túl biztatóak. A szlovákok elméletileg hajlandók tárgyalni az Öreg-Duna vízhozamáról, szerintük azonban a jelenlegi vízmennyiség elegendő az. ökológiai rendszer fenntartásához. Főleg, ha Magyarország újabb fenékküszöböt épít.
Hazánk pillanatnyilag azt ajánlja, hogy vízért cserébe lemond a szlovák erőműben fennálló tulajdonhányadáról. E tulajdonhányad azonban a magyarok szerint 50 százalék, a szlovákok szerint viszont csak 14 százaléknyi. Vagyis még jó darabig nincs esély az ideiglenes vízszintnövelő berendezések eltávolítására…
Kárász Andor
Turi-Kovács Béla, környezetvédelmi miniszter:
– A számvevőszék néhány számszaki kifogás mellett elismeri, hogy hatékony volt a Szigetközre fordított pénzek elköltése. Tény, hogy az utóbbi években kevesebbet fordítottunk rehabilitációra – talán tudat alatt kiesit a sérült állapot fenntartására törekedtünk, a tárgyalások miatt nem akartuk propagálni, hogy milyen jól sikerültek a kármentesítési munkálatok. A vízügyes kollégák ugyanis zseniális rendszert építettek fel, ami ezzel a kevés vízzel is képes működtetni az ökológiai rendszert. Nem értek egyét viszont azzal a megállapítással, hogy minisztériumom szabálytalan járul hozzá a vízpótláshoz. Az évi 100 milliós hozzájárulás ugyanis jogot biztosít számunkra, hogy beleszólhassunk a vízügyi döntésekbe, lévén, hogy ezek alapvetően meghatározzák a környezetvédelmi stratégiát is. A legsúlyosabbnak a tanulmányokra vonatkozó kritikát érzem. Valóban fájdalmasan sok az államilag finanszírozott 229 tanulmány, különösen, hogy azok többször egymásnak ellentétes álláspontokat jelenítenek meg. De ezek nem az én miniszterségem alatt születtek. Mégse tervezzük a szakértői listák nyilvánosságra hozását, hogy ezzel se veszélyeztessük a térség megmentéséért kialakult környezetvédő-természetvédelmi konszenzust. Szigetköz össznemzeti ügy, és előbb-utóbb nemzeti parkként kell működtetni.
Bűzös szegénység
A szigetközi csatornarendszer kapacitás alatti működése több helyen orrunkkal is énekelhető. Mert miközben bizonyos fal- vakban a lakosság 100 százaléka rákötött az újonnan épített csatornákra, más, szegényebb településeken csupán egyharmaduk élt a lehetőséggel. Így több helyen előfordul, hogy a csatornarendszerben uralkodó nyomás csupán fele az eredetileg tervezettnek. A fekália két-három napig tolul a szennyvíztisztító felé, és már a esőben megkezdődik lebomlása. A felszabaduló kénsavas gázok szétmarják a betont, a kötőelemeket, és a szabadba kijutva bűzük túltesz a békeidők emésztőgödrein is. Épp ezért több önkormányzat mát kötelezően előírta lakosainak a szennyvízhálózatra való rácsalakozást, a határozatokat azonban az érintettek – anyagi okokra hivatkozva – mindeddig sikeresen támadták a bíróságokon, ami mindenképpen csak phyrrusi győzelem, mert a jövő a csatornázott településeké, legalábbis Európában.
