Zágoni Miklós fizikus a Balatonról, a párolgási együtthatókról,a vízleeresztésről és a negatív vízmérlegről.
Mikszáth Kálmán vízitündérek lakhelyének nevezte, Eötvös Károly így írt róla: „A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból és ragyogó reménység a jövendőre…” Illyés Gyula élete egyik nagy adományának tartotta, hogy Tihanyban lakhatott, Déry Tibor is a Tamáshegyen töltötte fél életét. Bertha Bulcsu könyvet írt balatoni évtizedeiről, Galsai Pongrác pedig egyenesen így lelkendezett: „A Balaton a szívünk felé esik.” Mindeme megnyilatkozások is jelzik, hogy itt nem egyszerűen tavirózsákról és megatonnákról van szó, elkél tehát az óvatosság.
Mindenesetre ma már egy jobb sellőtani szakkönyv is párolgási együtthatókkal és lefolyási viszonyokkal kezd, így a fizikus is hadd korlátozza magát erre.
1. A múlt. Cholnoky Jenő szerint a Balaton a keletkezése óta jelentős lefolyással nem rendelkezett, a Sió e célú felhasználása a legújabb kor eredménye. Lóczy Lajos a tó vízszintingadozását a régmúltban maximum 12 méterre, a történelmi korban 6 méterre teszi. Bár ez soknak tűnhet a mai, fél-egyméteres problémáinkhoz képest, egyvalamit mégis jelez: hogy a tó keletkezése óta csapadékbevétele és párolgási vesztesége meglepően jó egyensúlyban állt egymással. Ha ez a háromméteres sekély árok húszezer éven át se ki nem száradt, se folyóvá nem vált, az a klíma (a csapadék, a hőmérséklet és szél) figyelemre méltó stabilitását mutatja.
Ezt a stabilitást az elmúlt százötven évben három tényező is veszélybe sodorta. Az egyik a tó mesterséges beszorítása. Amíg többletcsapadékait a Berek elárasztásával, Berénytől Lelléig, lejjebb Kőröshegyig való kiterjeszkedésével eltárolhatta, nyilván a kiszáradás veszélye nélkül vészelte át a szárazabb, melegebb periódusokat is. A XIX. század közepétől azonban utak, vasúti töltések, végül körbeépített kőfalak kényszerítették korlátok közé a tavat.
A másik a vízleeresztés, a Sió-csatorna 1862-es megnyitása. Azóta a többlet-vizeket nem engedjük a déli part felé természetesen kiáramlani, hanem egyszerűen elvesszük a tótól, és leeresztjük a Dunába. Mivel azonban évszázados léptékben a bevétel és a párolgás lefolyás nélkül állt egyensúlyban egymással, ez a rendszeresen elvett víztömeg egyszer hiányozni fog.
A harmadik pedig a klímának az ebben az évszázadban megfigyelt melegedése, amely növekvő párolgással és hazánkban csökkenő csapadéktrenddel járt együtt. E három tényező együttesen hosszabb távon elbillentheti a vízháztartás mérlegét.
2. A jelen. A vízgyűjtő negatív vízmérlege az idén elő is állt, azzal a sajátossággal megfejelve, hogy – a mérések kezdete óta először – három egymás utáni évben csökkent a vízszint. Ennek várható bekövetkezését tavaly meteorológus körökben még tagadták, holott fizikai alapokon már a tavalyi nyár végén, aztán az ősszel határozottabban, végül az idén januárban egészen pontosan előre jelezhető volt.
Itt kell megemlítenem, hogy az alacsony vízállás és a vízutánpótlás kapcsán megszaporodott tudósításokban sok a félreértés és a pontatlanság. Íme az egyik legutóbbi. Azt írja az újság, hogy augusztus vége óta 11 centiméterrel emelkedett a tó vízszintje. Ezt erősíti a cím is: „Megszűnt a vizek drámai apadása”. Sajnos azonban a hír nem igaz. Most, november végén a Balaton vízállása pontosan annyi, amennyi augusztus végén volt, 46 centiméter, ez ellenőrizhető a Vituki által közzétett nyilvános vízállásjelentésekből. Azaz nem csupán „látványos javulás” nem következett be, hanem szó szerint semmilyen.
A hír előzménye egy MTI-jelentés, amely azt adta tudtunkra, hogy a szeptember közepi mélypont óta enyhén emelkedett a tó vízszintje. Ez is pontatlan. A mélypont ugyanis október 10–11-én, nem pedig szeptember közepén volt. Így aztán egész más a folyamat lefutása, és az abból levonható következtetés is. Szemben az első által sugallt erőteljes emelkedéssel, valójában csupán egy rövid párolgási időszakot követett két csapadékosabb hét, így a vízállás egyszerűen visszatért a pár héttel korábbi szintre. Vagyis a hír helyesen így hangoznék: „Semmit sem emelkedett augusztus óta a Balaton vízszintje, az adott időszak esőzése csupán a párolgási veszteség pótlására volt elegendő”.
Miért nem mindegy, hogy az a bizonyos mélypont egy vagy két hónappal előbb vagy utóbb következett be? Mert egyrészt az MTI által kiadott információktól az ember elvárja, hogy részleteiben is pontosak legyenek. Másrészt, mert a vízhiánnyal kapcsolatban a fentebb elmondottakat nem minden szakmai szervezet osztja. Az intézményi álláspont csupán ingadozást ismer el, távlatos veszteséget nem. Az említett híradás pedig ezt a „hivatalos” álláspontot erősíti az olvasóban: lám, máris magától javul a helyzet, tavaszra minden rendbe jön, beavatkozásra nincs szükség.
3. A jövő. A meteorológiai szolgálat hosszú távú prognózisa márciusra 115, április elejére 82, májusra 90 centiméteres szintet jósol. Ez is tovább erősíti a gyors regenerálódás reményét. Saját számításaim azonban ezt nem támasztják alá. Szeptember végi előrejelzésem szerint a március 31-i vízszint nem lesz magasabb 75 cm-nél, de lehet, hogy 60-65 cm-nél sem.
Nem gondolom, hogy ebből automatikusan adódna a mesterséges vízbevezetés szükségessége. Az is elég lenne, ha megegyezés születhetne a magasabb vízállások elfogadásáról, és a Sió zárva tartásáról a nagycsapadékos években is. A magas vízszint persze veszélyeztetné a part menti villákat, szállodákat, helyenként a vasutat is; de ha a melegedés és a csapadékcsökkenés trend, ha az időnkénti többletet nem lehet a tóban vagy körülötte eltárolni, és ha a vízleeresztés folytatódik, akkor valóban szükség lehet az „utántöltés” megszervezésére. Erről egyébként egy hét végi szakmai tanácskozáson meg is született a döntés.
Végül Lányi Andrásnak is igazat adok (A magyar borhamisító lelki alkata, november 11.): ahhoz, hogy a balatoni vízitündér-populáció a korábbi szintre visszaálljon, csak a tóba, de nem a vendégek borospoharába szabad vizet töltögetni.
Zágoni Miklós
fizikus
2002. november 29.
