A természet napjainkban egyre inkább “hiánycikké” válik. Olyan földművelésre, tájgazdálkodásra van szükség, amely pótolja ezt a hiányt.
Erről fejti ki gondolatait hozzászólásában Oláh János professzor, a szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola környezetgazdálkodási tanszékének vezetője.
A természet hiánycikké válását mutatja, hogy a világ számos részén ára van immár, és egyre magasabb lesz az ára. Nem véletlen, hogy a szántók komplexebb hasznosításának természeti és társadalmi értéke az elmúlt évtizedekben rendkívüli mértékben nőtt. A természeti termékek, szolgáltatások felértékelődtek a fejlett világ piacain. Eladhatóbbak, mint az iparszerűen termelt, hagyományos agrártermékek. A föld művelése nem csupán fehérje-előállítás, sokkal több annál. Újra felfedezzük, hogy az erőforrás-fogyasztó gazdasági ágazatok között egyedül a földművelés képes terméket úgy előállítani, hogy közben természeti (ökoszisztéma-)szolgáltatásokat is termel a tájnak. Természetet a turistának, sokféle fehérjét az embernek, lélegezhető oxigént a térségnek, közben talajt, vizet, tápanyagot és szén-dioxidot köt meg, s visszaforgatja a gazdaság hulladékát.
OLAJRA SZ0CIALIZÁLT AGRÁRELIT
Az utóbbi évtizedekben éppen ezek az életfenntartó funkciók károsodtak, olajjal iparosítottuk a termelési folyamatokat.
A “legkorszerűbb” amerikai technológia 14,7 tonna olajból állit elő egyetlen tonna marhát. Megszűnt a természeti környezet elsődlegessége az ember életében. Olajra épülő hatékonyságunk felfalta. Fél évszázada a földművelő még az erdőhöz hasonló anyagcserét működtető anyaggazdálkodással éltette a tájat. Ma oxigén helyett olajból kiégetett szén-dioxiddal és vegyszerekkel mérgezi. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nemcsak az egészségkárosító élelmiszerek mennyisége növekszik, hanem termelésük során a hozzáadott értékek haszna külsőket gyarapít, nem az elnéptelenedő vidéket. Az erőforrásaiból kiforgatott termelőnek marad az iparszerű technológiák környezeti kára.
De ne tegyünk borúlátók. Európában már készül a válasz az új évezred legnagyobb kihívására. Folyamatban van a természet és a tőle elidegenedett gazdaság újraegyesítése. Ne feledjük, az európai kultúrát természetes csapadékra és tápanyagokra épülő földművelése tette sikeressé. Pedig száz évvel ezelőtt az európai folyókban még csak 0,1 ppm nitráttöménység segítette a földművelőt. Mára a 10 ppm mennyiségre százszorozódott természetes nitrogénvagyon sem elég a műtrágyázó olajiparosoknak. Valami bűzlik Dániában. Szerencsére Európa sokszínű, folytonos megújulásra képes versengő természete vitákkal és fájdalmakkal ugyan, de most szüli a földeken újra természetet termelő és fenntartó technológiákat. Igaz, jelenleg még nem annyira tudatos természetféltésből, mint inkább gazdasági önérdekből, mert a pénz világában már észlelik, sőt mérik, hogy hamarosan az emberekben felébredő természethiány kielégítésének nagy piaca lesz.
Már formálódik az új paradigma. Magyarországon is vitatkozunk. Győri- Nagy Sándor vitaindítójában az EU-tájakon már terjedő természetes földművelés eszméjét hirdeti. A mozaikos Tisza-táj természetéhez alkalmazkodó extenzív és intenzív, de mindenképpen ökoszociális földművelés integrált sokféleségét hozná vissza, földszerető parasztokkal. Kinek teremjen a magyar föld? Európa más részeihez hasonlóan a vidék érdeke földőrző és munkahelyteremtő családi gazdaság lenne. De hogyan valósítható ez meg az olajra szocializált agrárelit földmagánosításai után? Tanka Endre szerint a földalapot még ma is az 500-10 000 hektáron gazdálkodó “iparosok” uralják, és a parasztság még nem kapott valódi támogatást az egyéni gazdálkodás választására. Raskó György az iparszerű államszocialista nagyüzem után tőkés nagybirtokot támogatna, fogyasztóvá redukált humanoid bérmunkásokkal a homogenizált óriás táblákon. Eközben ahelyett, hogy felismerné a földművelés egész lakosságot szolgáló, tétfontosságú természeti funkcióit, továbbra is a társadalomra zúdítaná a termelés vizet, levegőt és végül embert szennyező externáliáit. Napi gondokra hivatkozva csupán pénztermelő eszköznek tekinti a földművelést. Pedig az nem üzlet, hanem kultúra, nem agrobiznisz, hanem agrikultúra, amint azt Ángyán József hangsúlyozza hozzászólásában.
A TÁJALKOTÓ EMBER
Az igazi földműves nem pénzt hajszoló, a fogyasztás bűvkörében élő ember, hanem tájalkotó, aki az integrált vidéki élet termelője és művelője is volt. Ennek újjászületését, a vidékfunkciók korszerű integrációját korparancsnak tekinti Fertő Imre. Az általa leírtnál azonban még átfogóbb vidékintegrációra van szükség, amelynek lényege a felértékelődött vidéki erőforrások multiplikátor (megsokszorozó) láncolatainak kiépítése, helyi hasznosítása, szemben a városba kényszerítő elvonásokkal.
ÁRTÉRBŐVÍTÉS NÉLKÜL NEM MEGY
Az új modell a hagyományos termelő, feldolgozó, fogyasztó, szerves falusi életet korszerűsíti. Természetszerű élelmiszerláncot működtet információs technikával, menedzsmenttechnológiával, kockázatkezeléssel, biztosítással, igaz, egyelőre többnyire a külső befektető tőke és nem a helyiek javára, hasznára. A kétségtelenül gyorsan terjedő modell a szerződéses tervezés, a nyersanyagtermelés, a végtermék-előállítás, az élelmiszer-fogyasztás és -fogyasztatás integrált munkafolyamataiból áll. A vidék számára legfontosabb hatása, hogy a beruházó, műveltető és értékesítő munkáktól a fogyasztó turistaszolgáltatásig terjedően helyi munkahelyeket hoz létre, hasznot és megélhetést biztosít a vidéknek. Egyelőre még a régi mechanizmusok kényszerében, irányítás nélkül, de tényegében a régi integrált falusi munkamegosztás iparosított felújítása történik.
Mindez azonban csak akkor lesz vidékfejlesztés, ha a mezőgazdaság új iparosítási modellje érzékeny és kölcsönösen előnyös egyensúlyt teremt az egymásra utalt helyiek és külsők érdekharcában. Állami támogatással legyenek a helyiek a befektető tőke egyenrangú partnerei. A turistával végződő élelmiszerláncba bekerülő mezőgazdasági termék multiplikátor hatása csak így érvényesülhet a térség javára. Napi politikára lefordítva: az állam segítse elő a gazdák értékesítő és műveltető szövetkezéseit. Ezeknek a szövetkezéseknek legyen joguk és lehetőségük, hogy terményeiket helyi kisebb-nagyobb üzemekben maguk dolgozzák fel, és így értékesítsék. Ehhez nyújtson az állam igen kedvezményes hitelt. A haszonnak a jelenleginél sokkal nagyobb része maradjon helyben, a gazdák kezében és szövetkezeteikben.
Az új iparosításnak nevezett multiplikáció jelenleg még a költséges technológiákkal vegyszerezett termények értéksokszorozását kénytelen elvégezni. Ezek további hasznosítását szervezi haszonvételek helyi ráépítésével, az értékhozzáadás kiteljesedésével, az erőforrások helyben hagyásával. Ez az iparosítás már tudásra, információra és értékimportra épül. Ezzel szemben a vegyszerezett nyersanyag még mindig olajimportból jön és értékexporttal megy, változatlanul olajipari technológiákkal termelik. Számításaink szerint Magyarországon a kezdetekhez képest több mint százszorosára nőtt az egy tonna búza termeléséhez felhasznált olajenergia mennyisége. Annak ellenére, hogy a Kárpát-medence különösen alkalmas természeti erőforrást hasznosító földművelésre. A Föld legtermékenyebb tájai az erózió bázisai, a lehordott tápanyaggal telített delták. Márpedig mind a Kisalföld, mind a Nagy-Alföldünk belső delták sorozata. A folyószabályozás előtt ártérgazdálkodás dominált a medence nagy térségein.
Persze az ártér tényegét az olajiparosok tudatlanul vagy tudatosan félreértik. A tájökológia törvényei szerint az ártérgazdálkodás nem más, mint a vízgyűjtőkről lehordott tápanyag, az anyagszállító gradiens energia, valamint a folyóvíz-erőforrások ésszerű használata a földművelő technológiákban. Még a folyó- és löszhátak szárazabbnak látszó térségei is állandó víz- és tápanyag-utánpótlásul termeltek. Durvább textúrájú talajvízi élettájékukkal folyamatos ellátó kapcsolatban álltak a folyó erőforrásaival. Mindaddig, amíg a folyószabályozás te nem csapolta és ki nem szárította a tájat. A vízipar, végre beismerve a 15-20 éve még korszerűnek vélt folyószabályozás mai tarthatatlanságát, nagy területeket tervez visszaadni a Tiszának. Az élő ártér visszaállításával újrateremthetők a természetes erőforrások és megvalósítható a természetes földművelés.
Egyedül a megnagyobbított ártér térfunkciója sok milliárd forintot hozna évenként az árvízgond megoldásával. Ártérbővítés nélkül viszont marad az évenkénti árvízkár és az elöntött települések emberi szenvedése. Az ártér olcsóbbá és eladhatóbbá tenné a földműves termékét. A gravitációs vízellátás kiváltaná az olajenergiával történő öntözést. Ártérbővítéssel és korszerűsített ártérgazdálkodással megtakarítható a műtrágya ára, ami az iparszerű gabonatermesztés vagy legelőgazdálkodás gyakorlatában évente átlagosan 200 kilogramm nitrogén és 20 kilogramm foszfor hatóanyagú műtrágya költsége egy hektáron. Víz- és tápanyagellátással olcsón termel az erdő, a gyümölcsös, a legelő, amelyből ökotranszformációval lehet az ártéren biohúst előállítani.
Ezzel szemben az olajgazdálkodásra kárhoztatott, vízben és tápanyagban korlátozott, kiszárított ártéren a halászat, az erdő, a gyümölcsös, az intenzív állattenyésztés csak többletköltséggel tud terméket előállítani, és mindeközben vegyszermaradvány-externáliákkal szennyezi a környezetet, rontja a biodiverzitást, a turizmus természeti erőforrását. Az ártéren olcsóbban elérhető hozamoknak köszönhetően az árbevételek messze meghaladják a kiszárított ártéren termelt búza árbevételét. A közvetlen haszonvételek mellett a változatos ökoszisztéma-szolgáltatások, főként az árvízvédelem, a szennyvíztisztítás és a turizmus révén további árbevételek nyerhetők. Mindehhez azonban az ártér-rekonstrukcióval bővített természeti erőforrások használatát újra kell tanulni és tanítani.
Oláh János
2002.01.13.
