A veszély annál nagyobb, minél erősebb a haladásba vetett hit optimizmusa”
Werner Heisenberg.”
Tudomány és erkölcs viszonyát boncolgatja Lovas Rezső a Magyar Nemzet 2003. július 10-i számában apámnak, Karátson Gábornak a paksi atomerőműről irt cikkére (Az atomfizikusok rémuralma) reagálva Noha nem hinném, hogy a támadott vagy legalábbis számos elemében kifogásolt cikknek nekem kellene a védelmére kelnem, mégis, mivel Lovas írásában szakterületem – a földtudomány, tágabban környezettudomány – is megjelenik, fő megállapításaiból kiindulva szeretnék a vitához magam is hozzászólni.
Igen reménykeltőnek tartom, hogy – talán az utolsó percben – egyfajta párbeszéd kezd kialakulni az értelmiség két része, a rendszerint teljesen más nyelvet beszélő reál és humán szféra között. Apám, az író, a festő az atomfizikusok feladatára utal, Lovas pedig, a magfizikus erkölcsi, etikai kérdéseket feszeget. Noha Lovas alapvetően kritikai szellemben ír, az ő hangján is érződik a paksi helyzet kapcsán érzett aggodalom („erkölcsi indítékait mélyen megértem” – írja apámnak), azaz, végső soron, ami rendkívül örvendetes, egyetért abban a kérdésben, hogy az atomenergia és más, nem megújuló energiaforrások helyett kívánatos lenne alternatívákat találni (ami apám cikkének is végkövetkeztetése).
Sajnos ugyanakkor Lovas számos megállapítása, különösen, amelyekben írása elején apám felfogását támadja, még mindig azokat a technokrata sablonokat vonultatja fel, ami „zöld” szemmel (az idézőjelet ő használja) megítélésem szerint joggal kifogásolható. Kritikájának alapgondolata, hogy a nukleáris energia termelése és felhasználása a természet rendjébe teljesen beleilleszkedő folyamat. A Föld otthonos hely, meghitt lakályossága az áldott Nap nukleáris energiatermelésének köszönhető. Sőt, a földi domborzat is, mert „a Föld belsejét a benne található radioaktív anyag sugárzása hevíti, s ez hozza létre a domborzatot”. Mi több, az atommagfolyamatoknak – állapítja meg – a teremtésben is múlhatatlan szerep jut, így a következtetés, a magenergia elutasítása „hamis előfeltevéseken nyugszik”.
Véleményem szerint az atomenergia elutasításának semmi köze nincs ahhoz, hogy maga az atomenergia a természetben milyen szerepet tölt be. De mielőtt ehhez- a vita kétségkívül érdemi részéhez – hozzászólnék, engedtessék meg a földtudós reagálása. Kozmikus értelemben valamily égitest domborzatát egyrészt a külső hatások (meteorbecsapódások), másrészt a belső hő és gravitáció táplálta folyamatok (lemeztektonika, lejtős tömegmozgások), harmadrészt a más égitestek vonzásából adódó (tehát tisztán gravitációs eredetű) árapályjelenségek alakítják. A Földön az első tényező az atmoszféra sajátosságainak – más szóval; az élet kialakulásának – köszönhetően mái nem játszik szerepet (a meteoritok az oxigéndús légkörbe jutva zömmel elégnek), a felszínt pusztító úgynevezett külső erők pedig a víz jelenléte miatt részben igen egyedi formában (folyóvízi erózió, hullámverés) jelentkeznek. A domborzat lakályossága, szabálytalansága (azaz szépsége, érdekessége) mögött pedig végső soron a. világegyetem kezdete óta létező aszimmetria áll.
Fentiekkel is összefüggésben még problémásabb a teremtés, azaz az élővilág felemlítése. Ki vitatná, hogy a kémiai elemeket a magenergia hozza (hozta) létre? Ugyanakkor az életnek, az élő szervezet kialakulásának kérdése nyilvánvalóan olyan távol esik a magfizikai folyamatoktól, hogy az aligha tartozik a témához.
Természetesen mindezzel nem a nukleáris energia természetben játszott szerepét akarom kisebbíteni. Hanem úgy vélem, hogy – ha már a szerző az erkölcs kérdéséhez akar eljutni – semmiképpen sem szerencsés, hogy a fő mondandóját, az atomenergia szerepének méltatását a természetből kiindulva (ráadásul sokszor sántító hasonlatokkal) kívánja megalapozni. Messzire vezetne annak taglalása, mennyiben vagyunk a természet része. Az emberi nem feladatát, teendőjét, a nagy kérdésekre adandó válaszait – legalábbis a jelentősebb filozófiai vagy vallási irányzatok – nem a természetből (a magenergiából, hogy a szerző gondolatmenetével éljek) vezetik le. A fő kérdés esetűnkben amúgy sem az, hogy milyen szerep jut az atomenergiának a természetben, hanem hogy az emberiség a jövő nemzedékek sorsával is számot vetve ismeri-e, felelősen ismeri-e mindazokat a körülményeket, amelyek valamely energiaforrás ember általi felhasználásával, manipulálásával kapcsolatosak. Jómagam például az egyetemi környezetvédelmi képzésben éppenséggel ezeknek a körülményeknek, tényezőknek a lehetőség szerinti kimerítő megismertetését tartom a legfontosabb feladatnak.
Lovas Rezső cikkéből a kockázati tényezők elemzése teljességgel elmarad. Noha később említi, hogy mindenkinek meg kellene ismernie az előnyöket, hátrányokat, alternatívákat, a fenti bevezetés után mégis úgy foglal állást, hogy mivel az atomenergiának nincsenek üvegházhatást okozó termékei, „éppenséggel kíméli a környezetet”, sőt „még sugárzó anyagból is jóval kevesebbet zúdít ránk, mint a szénerőművek”. (Ha mindez így van, akkor vajon miért nem véglegesítettek a világ egyeden országában sem atomhulladék-temetőt, és a biztosítók miért nem kötnek életbiztosítást arra az esetre, ha valaki radioaktív sugárzás következtében betegszik vagy hal meg?) De ami még meghökkentőbb, Lovas odáig jut, hogy „globális méretekben még a csernobili katasztrófa is elhanyagolható volt”.
Nagyon remélem, hogy Lovas Rezső megérti: ez az a pont, ahol a környezetvédő nagyon elkeseredik. Az emberiség okozta egyre katasztrofálisabb kőrnyezetpusztítás, a kontinensnyi területeken tapasztalható klímaváltozás, a sok millió tonnás olajszennyezések, Csernobil közvetlen és közvetett hatása, ha úgy vesszük, valóban mind lokálisak. Még reménykedhetünk, hogy a földi rendszerek védekezőképessége elbír ezekkel a katasztrofális behatásokkal- ám ez a remény egyre fogy. Én, és még nagyon sokan mások, semmiképpen sem szeretnénk megvárni, amíg globális kárlétek történik, és e tekintetben nagyon szűklátókörűnek sőt felelőtlennek tartom a Csernobil-típusú katasztrófák ilyetén, patikamérlegen való méricskélését, végeredményben bagatellizálását.
Ami pedig magának a paksi helyzetnek a megítélését illeti, Lovas Rezső hasonlatából indulnék ki (a tudományos felfedezésekről): „az ajtók pedig olyanok, hogy ha egyszer kinyitották, többé nem lehet becsukni őket”; „ha kellemetlen huzat árad be, akkor egy újabb ajtó megnyitásával a kellemetlenség enyhíthető”. Noha Lovas úgymond tudja, hogy csernobili veszély most nem fenyeget, én egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy a paksi helyzet csupán kellemetlen huzat fenne. (Nyilván okkal tartanak attól, hogy a kazetták megbolygatása veszélyhelyzetet teremthet- írja például Kelen Rudolf gépészmérnök a Magyar Nemzetben, 2003. július 11-én.) De ha már hasonlat, akkor a dolgok mostani állása engem sokkal inkább a kiborult bilire emlékeztet. Amíg zárt edény volt, csak a szűk kisebbség aggódott afölött, hogy az ország energiatermelésének kétötödét egy atomerőmű adja (amely ráadásul aktív tektonikai zónában épült). Most már, amikor az ábránd szertefoszlott, nemcsak hogy a kiborult bili tartalma kellemetlen, hanem a kérdés maga elodázhatatlan. Immár mindenki előtt ismertté vált a dilemma, amivel – szovjet örökségként – még jó ideig együtt kell élnünk. Azonban a történtek után, megítélésem szerint, többé nemcsak joga, hanem kötelessége is valamennyi felelősen gondolkodó embernek, hagy véleményt formáljon a kérdésről. Ismeri-e vajon Lovas Rezső a szintén atomfizikus, Nobel-díjas Werner Heisenberg csaknem ötven éve írt sorait? „A veszély annál nagyobb lesz, minél erősebb a haladásba vetett hit optimizmusa”, ugyanakkor „amilyen mértékben világossá válnak a haladásba vetett hit korlátai, oly mértékben szolgálnak támaszul arra, hogy új irányokat keressünk”.
Egyetértek Lovas Rezsővel abban, hogy az alternatívák keresése a tudósok feladata. Remélem, a magfizikusok (mint hja), valóban maguk is törik a fejüket az alternatívákon. Nem értek viszont egyet abban, hogy csak annyiban lennének felelősek a dologért, hogy rájöttek, miként szabadítható fel a magenergia. Közismert, hogy például Szilárd Leó vagy maga Einstein is a végsőkig harcolt az atombomba bevetése ellen. Végezetül, erősen bízom benne, hogy Lovas Rezső, amikor a tudatlanság rémuralmáról beszél a kritizált cikk kapcsán, a vádat valójában nem a környezetükért, az általa is oly nagyra becsült természetért aggódóknak címezi. El kellene fogadnia, hogy a magfizikai folyamatokat kevésbé ismerőknek is joguk van félelmet, aggodalmat érezniük. Higgye el: ez nem félelemkeltés, hanem felelősségérzet a Földért, Magyarországért, mindannyiunk közös örökségéért.
Karátson Dávid
egyetemi docens (ELTE)
Magyar Nemzet 2003.07.22.
