Készíthet az ember mikroprocesszort vagy akár műhegyeket is, a természet által alkotott élőhelyekkel egyik sem versenyezhet. Irány a többi csőrős után, nézzük meg, ki lakik még a Lajta környéken.
Üdvözöllek, Kedves Olvasó! Benned is egyre mélyebb barázdákat nyom az újesztendő?! Holott a tavaszt még a hosszú nyaka fölött magasból kukucskáló zsiráf sem látja a budapesti állatkertből, azért így sem maradtak üresen a kalendárium eddigi eltelt lapjai.
2012. január 23-án, egy hétfői szabadságon lévők táborát népesítettem. Talán tudhatták ezt az időjósok is, hiszen az napra szikrázó napsütést és 10 fokhoz közeli hőmérsékletet ígértek. Eljött a nap egy igazi nyílt sisakos madármegfigyelő kirándulásra.
8 óra után álltam fel a gimnázium melletti Lajta-híd közepére és néztem el sokat váróan a folyóra. Na, mit rejtegetsz mára? – kérdeztem, majd a további órákat a válaszok megtalálásra szenteltem.
Meglepően csendes volt a lakott területről kivezető út. Sem a tömegfajok, sem a ritkább egyedek nem tarkították az utat, de azért ilyenkor sem kell félteni a természetbarátokat, nem veszik elő az idegen szavak szótárát és ütik fel az unatkozom kifejezésnél.
Nem maradt sokáig azonban tokban a távcső! A zsilipnél máris egy kis vöcsök „lógott ki” a vízből. A nevéből adódóan apró madárka csupán akkora, mint Bud Spencer ökle. A hegyes csőrű tollas nem ritka fészkelője hazánknak. Becslések szerint akár 10.000 pár is költhet a Kárpát-medencében. Aki akar, találkozhat vele.
De a Lajta és partja ennél többet is rejtegetett még. Van azonban, amit nem rejtett véka alá. Nehéz is lehetne akkora fűzfavesszőből készült kosarat készíteni, ami eltakarta volna a Góliát méretű, propellerrel büszkélkedő szélkerekeket. Az óriási erőművek ott ágaskodtak az út szélén. Tetejük már csiklandozta a mélykék ég talpát. Murphynek van egy a kerékpártúrázók és a gyalogkakukkok körében ismert mondása, miszerint minél közelebb megyünk az emelkedőhöz, annál meredekebbnek tűnik. A szélkerekek is ilyenek. Távolról jó nagynak tűnik, közelebbről óriásiak, és amint karnyújtásnyira kerülünk hozzájuk, lélegzetelállítóvá válik a 100 méternél magasabb monstrum.
De készíthet az ember mikroprocesszort vagy akár műhegyeket is, a természet által alkotott élőhelyekkel egyik sem versenyezhet. Irány a többi csőrős után, nézzük meg, ki lakik még a környéken.
Aki fürge élőlények megfigyelésére adja a fejét, más területeken kifejlesztett technikákkal sem árt tisztában lennie. A katonaságnál megtanulható, hogy elsősorban éjjel érdemes ellenséges területen menetelni. Ha azonban nappalra szól a parancs, akkor a kontúrokat el kell mosni, amennyire csak lehet. A töltés oldalában kígyó módjára osonva nagyobb esélyünk lesz közelebb kerülnünk a madarakhoz, mint fent a kavicsos úton eredeti méretünket messze kirajzolva, távolról mutatva a szárnyasoknak, hogy hahó, jövünk! Ez tény, viszont az is, ha lopakodó üzemmódba kapcsolunk, a mentett oldalról lemaradunk és a ragadozókat rejtő légtérből is leárnyékolunk, letakarunk jelentős területet. Mindezt mérlegelve, magamat feladva, a tájból kilógva folytattam utam, bízva abban, hogy a tízszeres nagyítású binocular elég messze hord majd.
Máris a 2012-es év madara került a látómezőbe. Idén te vagy a sztár! Tudja-e vagy sem – nem tudni, annyi bizonyos, sokat fogunk még foglalkozni a leggyakoribb ragadozóval. Holott hétköznapi szárnyas, azért kevesek ismerik igazi jellemrajzát. Sokan kérdezik úton útfélen, hogy melyek azok a madarak, kik az aszfalt csík oldalán csücsülnek a póznákon. Többnyire egerészölyvek lesznek azok, kik a szomszédos tarló pockainak csökkentik az alacsony vérnyomásból származó betegségeit, de az örök vadászmezőkre távozott, betonösvényen maradt tetemeket is eltakarítják.
A környék azonban nem csak az élőlények produkciójától volt élvezhető. Amikor ugyanis télen széthúzódik a felhők függönye és a Nap leplezetlenül ragyog a fejünk felett, mintha varázspálcával változtatnák át a környéken. Az átalakított földre a szilaj szellő is kikíváncsiskodott, ő is sebesen nyargalt végig a derült tájon. Ilyenkor nem is haragszunk rá annyira, holott tudjuk, ha valaki, hát ő összehúzza kedvenceink csőrének cipzárját. De megértjük, hogy nem maradt otthon, hiszen mi sem tettünk másképp.
A nyugodtabb szakaszokon nemcsak levegő szalad el mellettünk, hanem gondolataink is „lehagynak bennünket”. Út közben hamar feltörhet a kérdés, miért van az, hogy itt kint a természetben szabadnak érezzük magunkat? Mi ez az édes szabadság? Jó, persze tudjuk, arra megyünk, amerre akarunk, azt tesszük, amit szeretnénk, de mitől jó ez mégis ennyire. Ennek egyik oka az lehet, hogy otthon vagyunk. A tág környékünk ismeretlen terepen is tudjuk, miről mesél a szürke gém, mely épp a látóhatáron túlra repül, egy nyelven beszélünk a szélben suttogó falevelekkel és könyv nélkül is idézzük a víz csobogásának meséjét.
De nem csak erről szól e kirándulás. Kedves Olvasóban is tudom többször – szerencsés esetben sokszor – megszólalt a belső dal. Ez a „szám” külön polcon szerepel életünkben. Amikor felcsendülnek az ismerős dallamok, érzi az ember, most valami különleges hangulat vár rá. Biztos számtalan példát tud felhozni, hogy hol, milyen szituációkban bújt elő – olykor váratlanul – az a dalocska. De mintha nem az eget rengető, vulkáni kitörésű eseményeknél történne mindez. Nem akkor, amikor sikerül felemelni a legnagyobb súlyt, sikerül felgyorsítani legjobban a biciklit, de nem is akkor, amikor megveszünk egy új cipőt, távcsövet vagy épp autót. A belső dal nem kérkedő, dicsekvő, harsány érzések barátja, kísérője. Ennél sokkal szerényebb élmény. Nehezen megfogalmazható, nagyon személyes, meghitt, de az egyik legértékesebb érzés.
Ezt a dalt ott kint, a Lajta partján aznap délelőtt dúdoltam szüntelen, amihez egy kékes rétihéja is hozzá segített. A 120 cm szárnyfesztávolságú predátor gubbasztott a fűben, majd amikor a közelségem feszéjezte, a levegőbe dobta magát és pár száz méterrel odébb szállt. Ráfeküdt a szélre és az alatta áramló láthatatlan anyagon egyensúlyozva ijesztgette az alatta csalinkázó kisemlősöket. A kékes rétihéják csak télen riogatják a környék énekes madarait. Amint a csicsörkék átrepülik a Drávát, búcsút intenek a Mosoni–síknak, és amíg a lipóti termál parkolója tele van pancsolni vágyók autójával, addig biztos, hogy nem mereszti hegyes csőrüket egyetlen mezei pocokba sem.
A homokóra szemeit azonban az idő átfűzte az üvegfolyosón és pont úgy kongott a felső tartály, mint induláskor az alsó. Nem volt mit tenni, még egy távolba nézés következett, és indulás vissza a már bejárt úton.
A fordulóig eljutni bő két és fél órába telt, de visszafelé csak hatvan perc maradt. Dolgoztak a surranók, szorgalmasan karistoltak a kavicsok alatt, de volt erő, mely megállásra parancsolt nekik. Egy tapsi füles kíváncsiskodott ki a szomszédos facsoportból, amire a környéken ólálkodó kékes rétihéja tekintete is odaragadt.
Na, most odapörkölök neki, gondoltam, és lekopíroztam a Forma 1-es pilóták technikáját. Egy madár újból tesztelte a blokkolásgátlót. Kerceréce tojója pancsizott a folyóban, ami újabb súlyos perceket lopott el. Őt is csak tél hívta meg vendégül a Lajtára, nem lehetett észrevétlenül tovaszaladni rajta. De az óra akkor már pallosként fenyegetett és vele nem lehet packázni. Be is indult újra a fekete strapabakancs és innentől kezdve, mint egy Abrams tank tört előre megállíthatatlanul. A maradék táv lábgyilkoló tempóban hipp-hopp elfogyott. A karóra mutatói a hídhoz közel ütötte el a delet. Sikerült, időben érkeztünk vissza!
Ajándék egy ilyen délelőtt! A tökéletes időben a „belső dal” dudorászása közepette számtalan gyönyörű tollassal találkozva könnyű megtalálni a boldogságot. Aki nem hiszi, járjon utána!
