Hatalom és környezetvédelem a bős–nagymarosi ügyben
A zöldek házi legendáriuma szerint 1994 nyarán a Horn-kormány döntött úgy, hogy a vízlépcsőügyet el kell tüntetni a médiából. A szándék a hágai per idejét és az 1998-as kampányidőszakot kivéve meg is valósult, sőt az előző kabinettel kevés dologban azonosuló Orbán-kormány még tökéletesítette is. A legutóbbi kormányváltás most ismét indokolttá tette a kérdés felemlegetését, annál is inkább, mivel a bősi konfliktust még az EU-csatlakozás előtt meg kell oldani – méghozzá a hágai ítélet szellemében.
Az 1977-ben törvényerőre emelt terv szerint két vízlépcső épült volna a Dunán: a felső Bősnél, a folyóval párhuzamos mesterséges csatornán, az alsó keresztben a folyón, Nagymarosnál. A fél Balaton méretűre tervezett dunacsúnyi tó duzzasztott vizét a bősi lépcsőn napi rendszerességgel, csúcshullámként engedték volna vissza a Dunába. A kezdeti szakaszon 20 méter magas hullámfrontot 100 kilométerrel lejjebb a nagymarosi gáttal létesített tó fogta volna vissza. A csúcsra járatott erőműrendszer nem valósult meg, mert Magyarország nem építette meg a nagymarosi gátat, és az 1997 szeptemberében hozott hágai ítélet szerint a dunakanyari gát építésének “már nincs értelme”. A csúcsra járatás kárai elmaradtak: nem fenyegeti napi rendszerességű árvíz a Szap–Nagymaros szakasz településeit, és nem mentek tönkre a több millió ember szükségletét kielégítő, Budapest feletti ivóvízbázisok.
Miénk a kár
Az oldalcsatorna, a bősi vízlépcső és a dunacsúnyi tó megvalósult, mindhárom szlovák területen. A bősi vízlépcső üzembe helyezéséhez 1992 októberében – az akkor még egyben lévő – Csehszlovákia 40 kilométer hosszúságban saját területére terelte az országhatárt jelentő Dunát. Azóta a szigetközi folyószakaszon sokasodnak a károk. A Duna-meder nagy része száraz, a hajdani vízfelület helyén gyomok burjánzanak. Nagymértékű iszaposodás indult, ezért veszélybe kerültek a térség felszín alatti vízkészletei. A víz elterelése miatt szárazodási folyamat kezdődött a Szigetközben. Tönkrement a Duna menti ártéri ligeterdő, mely változatos és értékes élővilágnak adott otthont. A talajvízszint csökkenése miatt a szigetközi szántóföldi területeken jelentősen csökkent a termésbiztonság, és jelentősen nőtt az öntözés szükségessége.
A környezeti károk pénzben is kifejezhető veszteségeket okoznak, amelyek mellett eltörpül az építésre felvett hitelek visszafizetésének összege, bár ez sem jelentéktelen. A 2001–2002. évi költségvetésben például összesen 25,6 milliárd forintot terveztek törlesztésre.
Jogos a kérdés, hogy miért nem látták ezt előre, és miért nem tettek valamit a károk elkerülése érdekében. A válasz egyszerű: más társadalmi csoport “látta előre” és más társadalmi csoport “tehetett volna ellene”. Miközben a szakma, a környezetvédők, a tüntető állampolgárok tiltakoztak, aközben a korabeli hatalom kiszolgálói építkeztek.
A gazdasági és környezeti károk jelentőségét a kezdetektől politikai céloknak rendelték alá, ezért azután a környezeti szempontok szerepét az elmúlt évtizedekben nagy szélsőségek jellemezték. Így például amikor 1983. december 20-án a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége (a várható környezeti és gazdasági károk miatt) az építkezés leállítása mellett foglalt állást, ezt a korabeli hatalom titkosította, és az építkezés évei alatt megállapításait semmibe vette. 1989 tavaszán viszont a kormányzat ugyanezen szakmai testülettől várta az építkezést felfüggesztő döntése “mindenképpen szükséges” voltának alátámasztását. Hasonló a csehszlovákiai, illetve szlovákiai hatalom és az ottani szakma viszonya. Példaként: 1990 márciusában az akkori szlovák kormányzat üdvözölte az ottani szakmai testületek összefogásával készült álláspontot, amely szerint a várható nagy környezeti károkra tekintettel a bősi vízlépcsőt nem szabad továbbépíteni, a már elkészült oldalcsatornába pedig legfeljebb csak az árvízi veszély csökkentése érdekében engedhető víz. Egy évvel később viszont a bősi erőmű megvalósításának folytatásáról határozott az új szlovák kormány, mert a magyar–szlovák viszony “szabályozása” legfőbb szlovák adujának tekintette az építkezést.
Reménykedő zöldek
A nyolcvanas évek vége óta minden kormányváltáskor reménykednek a környezetvédők, hogy a politika meghozza a Duna védelmében tehető intézkedéseket. 1989-ben a kormány leállította a magyar oldali építkezést, azonban nem sikerült ezt a csehszlovák féllel jogos lépésként elfogadtatni. 1990-ben a rendszerváltás után a magyar fél a vízlépcsőszerződés közös megszüntetését, a környezeti károk elkerülését szorgalmazta. A csehszlovák fél nem ismerte el, hogy bármilyen környezeti veszély fenyegetne, egyoldalúan építkezett tovább, és 1992 októberében üzembe helyezte a bősi erőművet. Ehhez a Dunát is el kellett terelnie a határszakaszról. Az egyoldalú lépés államközi vitát eredményezett, ezért – az Európai Unió Bizottságának szorgalmazására – a felek a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak. A bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítéletet. Legfőbb kötelezettségként – a vitatott kérdések rendezése érdekében – államközi szerződés kötését írja elő a felek számára. A főbb problémák rendezését illetően az ítélet részletes iránymutatással szolgál, és csak kisebb jelentőségű kérdésekben bízta a felek belátására a megegyezés tartalmát. A hágai ítélet azonban – minden kedvező lehetőség ellenére – a megállapított jogsértések megszüntetésére kötelez, és nagyon szigorúan megfogalmazza, hogy mely, csak a másik számára előnyös tényeket kötelesek a felek elfogadni. Így Magyarországnak tudomásul kell vennie, hogy a bősi erőmű működik, Szlovákiának pedig azt, hogy jogtalanul vette használatba a magyar államot illető Duna-vizet.
1998 februárjában, egy rossz pillanatban úgy tűnt, a magyar kormány – a hágai ítélet ellenére – mégis gátat akar építeni Nagymaroson. Hogy ne így legyen, azért tüntetők tízezrei vonultak a Parlament elé, a kiáltványukban foglalt kéréseknek-követeléseknek érvényt szerezni. Az 1998 nyarán hatalomra lépő kormány programja tartalmazta a tüntetők fő követelését. Új tárgyalások kezdődtek a hágai ítélet végrehajtásáról. Eltelt azonban négy év anélkül, hogy a Duna és a Szigetköz megmentéséhez, az új magyar–szlovák szerződés kötéséhez közelebb kerültünk volna. Ha a környezetvédelem és környezettudomány szakembereit bevonták volna a tárgyalásokba, akkor a magyar delegáció bizonyára nem javasolja újabb szigetközi keresztgátak építését, hanem a Duna vízmegosztását helyezi a tárgyalások középpontjába; és a magyar álláspont minden bizonnyal az Európai Unió szakértői javaslatára épült volna, nem pedig ismeretlen kis cégek szakmailag megalapozatlan terveire.
Nem lesz gát
Most, a 2002 tavaszi kormányváltáskor a környezetvédők ismét reménykednek. A választási kampány során minden politikai erő ugyanazt fogalmazta meg: elveti a dunakanyari gát tervét. Ez az egység új eleme a bős–nagymarosi történetnek. Annak ellenére ugyanis, hogy az Országgyűlés már 1989 októberében végleg elvetette az építkezést, a gátépítő lobbi az eltelt években mindig talált annyi utat a hatalomhoz, hogy kétségessé tegye a szlovák fél előtt a magyar szándék komolyságát. Aligha szorul bizonyításra, hogy a dunakanyari gáttal kapcsolatos évtizedes “legyen – ne legyen” hullámzás volt a legfőbb akadálya a magyar–szlovák tárgyalások eredményességének, a hágai eljárást lezáró szerződés megkötésének.
A szlovák fél most azzal kénytelen szembesülni, hogy – reményeikkel ellentétben – az új kormány nem az 1998 tavaszán abbamaradt vízlépcsőterveket folytatja, hanem a megegyezést keresi a hágai ítélet alapján. Nehéz és költséges feladatok vannak hátra: a magyar–szlovák szerződés kimunkálása, a Dunát és a Szigetközt ért károk csökkentése. Hogy a kibontakozás mennyire lesz eredményes és gyors, az attól is függ, milyen viszonyt alakít ki az új hatalom a környezetvédelemmel. A küzdelem folytatódik-e, vagy – éppen ellenkezőleg – együttműködés kezdődik a hágai ítéletbe foglalt környezetvédelmi célok megvalósításáért.
Hajósy Adrienne
Magyar Környezetvédők Társasága
2002-05-30
