Városligetről, városfejlesztéstől, tisztességről

Podmaniczky Frigyes következő útja Széchenyi Istvánhoz vezetett Döblingbe. A gróf a párizsi és londoni építkezésekről mesélt neki. „Nem volna-e lehetséges Pesten egy gazdag úriemberekből álló társulatot létesíteni, amely a városligeti fasorban venne meg az ott létező kertekből annyi területet, amennyi ily építkezés végrehajtásához szükséges volna?” – kérdezte vendégétől. Podmaniczky hazatérve úgy érezte, Széchenyi rábízta szeretett városát. Még sok évnek kellett eltelnie, amire beteljesíthette küldetését. A Fővárosi Közmunka Tanács vezetőjeként a Belvárost és a Városligetet széles, fasorokkal szegélyezett sugárúttal kötötte össze, majd három évtized alatt – történelmi léptékkel mérve elképesztő gyorsasággal – megépítette Európa egyik legszebb fővárosát. Nevéhez fűződik az Andrássy út a földalattival, a két körút az alattuk húzódó csatornarendszerrel, a Népszínház, az Operaház és a Vígszínház, a katonai jellegétől megszabadított Budai Vár a Halászbástyával és a Mátyás-templommal, a Margit- a Szabadság- és az Erzsébet-híd az őket összekötő rakpartokkal, valamint a közraktárak és a vásárcsarnokok. Ő irányította a város tüdejének számító zölterületek, a Városliget, a Zugliget, a Sváb-hegy és a Gellérthegy rendezését. Értéktelen, pusztuló városrészeket virágoztatott fel, s ennek érdekében, ha kellett, régi házakat is lebontatott. De ha bárki azt javasolta volna neki, hogy a szívének annyira kedves Liget fáit vágassa ki, és a helyükre építse meg az Operaházat, azt rézgombos sétapálcájával kergette volna végig a Duna-korzón.

A szabadgondolkodó báró Podmaniczky Károly és szász arisztokrata felesége, Elisa von Nostitz und Jänkendorf legidősebb fia 1824-ben született Pesten. Podmaniczky Frigyes gyerekkora az akkor még német ajkú kisvárosnak számító szülővárosában és a család aszódi kastélyában telt poroszos szigorúsággal előírt napirend szerint. Visszaemlékezése szerint „nemcsak az egyes úri családok tagjai társalogtak egymás között német nyelven, de az összes cselédség, egészen le a mindenesig, mosó- és konyha-leányokig, igáskocsisig, mind németek valának.” Nevelőjének, a Paul Hunsdorferből Hunfalvy Pállá magyarosodott nyelvésznek köszönhette, hogy megtanult magyarul. Késmárkon végezte el a jogi egyetemet, s szakvizsgája után visszatért a szülői házba.

A gyorsan fejlődő reformkori Pesten az ifjú Podmaniczky a gazdag arisztokrata fiatalok életét élte élte: vívóleckéket vett, agarászott és bálozni járt. Még 16 évesen szeretett bele táncpartnerébe, Szendrőy Elizába, akinek három éven át udvarolt. El akarta venni feleségül, ám anyja még túl fiatalnak találta a párt, és egy újabb év gondolkodási időt szabott ki rájuk. Ez bőven elégnek bizonyult, hogy az ifjú báró letegyen a házasságról: „Éreztem, hogy ahhoz, hogy valakinek jövő boldogságáért (…) kezességet vállaljunk, valamivel több kell, mint hő szerelem sugalmazta szeszélyes költői rajongás.” Mire késznek találta volna magát a leánykérésre, már késő volt: Eliza férjhez ment Szapáry grófhoz. Podmaniczky Frigyes soha nem nősült meg. Életrajzírója, Krúdy Gyula szerint hiába bukkant fel aztán számos nő az életében, öreg korában is Szapáry grófnéért rajongott. A szerelmi csalódást pesti lányok hajkurászásával próbálta gyógyítani. Édesanyja, hogy megmentse a zülléstől, a család barátjánál, Ráday Gedeon országgyűlési követnél szerzett neki titkári állást. Az ifjú báró Pozsonyban is a nők iránti rajongásának köszönhette, hogy csatlakozott az ellenzéki politikusok köréhez: megfigyelte, hogy a legszebb lányok az ellenzéki bálokon jelennek meg, ő pedig egyetlen alkalmat sem akart elszalasztani.

Barátjától, Andrássy Gyulától a Gibitz báró gúnynevet kapta a kártyaasztal mellett is igen aktív ifjú Podmaniczky. Adósságai miatt előbb el kellett adnia pipagyűjteményét, majd uzsoráshoz fordult. Szinte az utolsó pillanatban mentette meg saját magát a teljes lecsúszástól. „Mindenekelőtt anyagilag s erkölcsileg ki kellett ezen első, ifjúsági hadjáratomat hevernem” – foglalta össze később, miért indult európai körútra. Bár a nők iránti olthatatlan vonzalma soha nem múlt el, némileg megkomolyodva tért vissza Pozsonyba. Királyi engedéllyel fiatalkorúként részt vehetett a felsőház munkájában, ahol harcos ellenzékinek számított, s csatlakozott Batthyány Lajos Nemzeti Köréhez is. Atyai barátja, Széchenyi István próbálta óvni a radikális politikai társaságtól: hiába. Podmaniczky belevetette magát a politika sűrűjébe, s 1847-ben ő lett Kossuth Lajos kortese, azaz kampányfőnöke. Bár a politikában a nemzeti szabadelvű irányt követte, külsőségekben nem csatlakozott magyaros ruhát viselő elvbarátaihoz. Amikor egy hűtlen inasa ellopta minden ruháját, úgy döntött, hogy ezentúl olyan egyéni ruházatban fog járni, amelyet nem érdemes tőle ellopni, mert rögtön felismernék, kié. Ekkor kreálta angolos szabású, kockás kabátokból és nadrágokból álló ruhatárát, amelyet haláláig előszeretettel viselt.

1848 elején Pesten megismerkedett egy előkelő külföldi hölggyel, akivel rövid, de viharos viszonyba keveredett. „E négy hét alatt annyit szenvedtem, s mégis annyit élveztem, ami – okos beosztással – elegendő lett volna az egész életre” – írta később titkos naplójában. A hölgyről később nemcsak az derült ki, hogy császári kém volt, de az is, hogy nem szeret nyom nélkül eltűnni.

Podmaniczkyra például egy olyan különleges betegséget hagyott, ami miatt a bárónak hónapokig jeges borogatással kellett az ágyat nyomnia. A forradalom kirobbanásakor olyan gyenge volt, hogy már a külföldi gyógykezelést fontolgatta, amikor Széchenyi István Kossuthra célozva ennyit mondott neki: „ha megfőzte a fekete levest, egye is meg.” Az önérzetes fiatalember azonnal jelentkezett nemzetőrnek. Hamar lépdelt előre a ranglétrán, tizedesként kezdte, Schwechatnál már hadnagyként, Komáromnál pedig huszárkapitányként küzdött a magyar szabadságért. A világosi fegyverletétel után pénzét szétosztotta a katonái között, mert úgy gondolta, rájuk nehezebb idők jönnek. Sorsukban később is osztozott: osztrák közkatonaként töltötte le büntetését.

Német édesanyja hiába próbálta meg elérni Haynaunál, hogy fiát leszereljék vagy könnyű beosztást kapjon: az ifjú báró megalázó feladatokat kapott, az ő dolga volta a kocsikerekek zsírozása is. Minden bizonnyal ő volt a Milánóban állomásozó császári gyalogezred legfurcsábban kinéző katonája. Nyúlánk alakjára nem akadt megfelelő uniformis, nadrágszára a bokáját verdeste, ócska zubbonyának ujja pedig a csuklója fölött végződött. Ezenkívül azonban igényes úriember volt: gondosan ápolt szakállát szándékosan olyan formájúra növesztette, mint amilyet az ifjú császár is hordott, s ruháját egy fehér glaszékesztyűvel egészítette ki, amit a rendkívül piszkos munkához viselt. Amikor visszatért a körletébe, nekilátott terjedelmes postája böngészéséhez. A szász királyi herceg, s más német, osztrák és magyar arisztokraták írtak neki: a rokonai. Zokszó nélkül teljesítette a megalázó parancsokat, de előkelő viselkedésével önmagában is provokálta elöljáróit. Alig várták, hogy megszabaduljanak tőle, ezért lehetővé tették, hogy pénzért megválthassa magát.

Leszerelése után visszahúzódva élt kastélyában, és „jobb híján” szépirodalomi műveket írt. „Regényei gyenge dolgok” – írta műveiről Mikszáth Kálmán. Az írói talentumnak alig egy-egy szikrácskája villan meg imitt-amott.” Amikortól tehette, újabb külföldi utazásokra indult, s közben felkereste az emigrációban élő magyar politikusokat, és tájékoztatta őket a hazai helyzetről. Kapcsolatot tartott Kossuthtal és Andrássy Gyulával is. Egy utazása végén látogatott el ismét Pestre, ahol megfogadta, hogy szülővárosa felemelkedésének szenteli az életét. Erre még várnia kellett. A politikai enyhülés idején, 1861-ben elindult a képviselőválasztáson, és innentől kezdve 1906-ig az Országgyűlés tagja maradt. Beszédeiben a nemzetiségek jogainak teljes megadása mellett emel szót, szerb-magyar kiegyezésre és a zsidók emancipációjára is javaslatot tett. Fontos témája volt a kisdedóvók létrehozása, a nők iskoláztatása és választójoga is.

A kiegyezés után a Hazánk című ellenzéki lapot szerkesztette, és talán meg is maradt volna a pártpolitikában, ha öccse jól gazdálkodik a családi birtokon. Podmaniczky Ármin azonban tönkrement, az óriási birtok a kastéllyal és az öccséért kezességet vállaló Podmaniczky Frigyes teljes vagyonával együtt elúszott. Mindenét el kellett adnia, és egy kis lakást bérelt egy Kerepesi (ma Rákóczi) úti bérház felső emeletén. Mivel a képviselőséggel jövedelem nem járt, munkát kellett keresnie. Tisza Kálmán miniszterelnök szerzett neki állást: egy vasúttársaság személyzeti főnöke lett. Már akkor gyakran bosszankodott cikkeiben a főváros siralmas állapotán, a szűk és sáros utcákon, a csatornák és közvilágítás hiányán, a rakpartok nélküli, medréből rendszeresen kilépő Dunán. Ezért amikor 1871-ben a Parlament úgy határozott, hogy egy sorsjátékból 24 millió forintot biztosít a város megújítására, a pénz elköltését koordináló szervezet, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa tagjai közé Podmaniczkyt is beválasztották. Az ifjúkori barátja, Andrássy Gyula miniszterelnök által elnökölt új szervezet azt az ambiciózus célt tűzte ki maga elé, hogy Budapest „a 15 millió lakossal bíró magyar állam tekintélyéhez és befolyásához méltó helyet foglaljon el a művelt nyugat fővárosainak sorában.”

A nagyszabású rendezési tervek éppen, hogy elkészültek, amikor egy tőzsdekrach miatt gazdasági válság rengette meg az országot. A tanács anyagi helyzete is bizonytalanná vált. Podmaniczky hogy példát mutasson, lemondott napidíjáról és minden reggel hatkor gyalog járt be hivatalába. Hamarosan őt választották a Közmunkatanács alelnökévé, azaz tényleges vezetőjévé. A legjobb mérnökökkel és építészekkel vette körül magát, de városfejlesztési elképzeléseiből nem engedett. Párizsi mintára körutak és azokat keresztező sugárutak hálózatának képzelte el a jövendő fővárost, benne fő helyen Belvárost a Városligettel összekötő új promenáddal. Tervét két irányból is támadták. A tehetős polgárság a kereskedelmet fejlesztette volna, raktárakra és a hajózást lehetővé tévő rakpartokra költötte volna a pénzt. A konzervatív dzsentrik nem nyúltak volna a régi városszerkezethez, felesleges pénzkidobásnak tartottak mindent. Podmaniczky a nagypolgársággal kötött kiegyezést: építési koncessziók fejében támogatták a terveit, s ráadásként megkapták a kereskedelmi fejlesztéseket is. Az egykori léha bárófiból minden percét a városra fordító, sokszor napi 16 órát dolgozó hivatalnok vált: Krúdy szavaival élve ő lett Budapest vőlegénye.

Három évtizedig állt a Közmunkatanács élén. Az a városkép, amiért a turisták ma Budapestre látogatnak szinte teljes egészében az ő munkájának eredménye. Nem várostervező építész volt, de ő találta meg számos középület vagy híd ideális helyét, nem is építési vállalkozó, de nem egyszer maga is beállt talicskázni a kőművesek közé. Ingatlanbefektető sem volt, de ő működtette azt a pénzügyi modellt, amelyben a külföldi bankkölcsönöket az ingatlanok értéknövekedéséből lehetett fedezni. Kockás kabátjában, keménykalapban, gomblyukában mindig friss szegfűvel járt bizottsági ülések, építkezések és bankházak között, szelíd modorral simított el késhegyig menő vitákat, miközben semmit nem engedett Széchenyitől kapott víziójából. Magyarország legnagyobb ingatlanberuházásairól döntött, s eközben végig szegény ember maradt. Tudták ezt róla a budapesti polgárok is, akik megsüvegelték, amikor minden nap ugyanabban órában kedvenc éttermébe gyalogolt. S mivel fényes nyaralóra és távoli utazásokra többé nem tellett neki, soha nem utazott el a fővárosból, s azt hangoztatta: sehol se lehet oly jól eltölteni a nyarat, mint Budapesten.

Hitt abban, hogy a kulturális intézményeket alulértékelt városnegyedekbe, úgy nevezett „rossz környékekre” kell telepíteni, hogy felépülésük után lendületet adjanak a környék fejlődésének. Kedvenc feladatának az Operaház megépítését és egy modern színházi struktúra létrehozását tekintette. Ehhez nem volt elegendő a Közmunkatanács vezetése, újabb közfeladatot is el kellett vállalnia. 1875-ben elfogadta a Nemzeti Színház intendánsi posztját. Ebben az időben a teátrum része volt az operai tagozat is, a prózai tagozat pedig egyszerre játszott drámákat és könnyű, szórakoztató darabokat. Intendánsi programja az volt, hogy szét kell választani a műfajokat, majd a tagozatokat külön társulatként önálló épületekbe költöztetni. Ehhez is a legjobb szakembereket vette maga mellé: prózai igazgatónak Szigligeti Edét, majd Paulay Edét, operaigazgatónak pedig Erkel Ferencet. A Főváros egy elhanyagolt telken, a kiépülő Sugárút mellett jelölt ki telket a Népszínház számára, de pénz már nem volt az építkezésre. Az Operaházhoz állami pénzből és közadakozásból összegyűlt elég forrás, csak éppen alkalmas helyszín nem volt az építkezés megkezdéséhez. A kormány és a Főváros nem tudott kompromisszumra jutni. Végül Podmaniczky elérte, hogy a Főváros eladja a telkét a Közmunkatanácsnak, így ott megkezdhette az Operaház építését, a Népszínház (a későbbi Nemzeti) számára pedig a mai Blaha Lujza téren vásároltak telket a kapott pénzből. A két építkezés egyszerre zajlott, Podmaniczky báró személyesen járt ki a munkát felügyelni.

Az akkori Európa egyik legkorszerűbbnek számító dalszínházának épületét 1884-ben Ferencz József avatta fel. Az intendáns erre az alkalomra levette magáról a pepita kabátot, és honvéd tiszti uniformist öltött: ennyi elszámolni valója még volt a forradalom idejéből az uralkodóval. Ferenc József nem sértődött meg, „császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosi” méltósággal tüntette ki az egykori glaszékesztyűs közlegényt. Podmaniczky tízéves intendánsi működése alatt a Nemzeti Színház és a belőle kiváló Opera egyik fénykorát élte. A sikert azzal magyarázta, hogy nem szólt bele művészeti kérdésekbe, a szakmai döntéseket az igazgatókra bízta. Személyes jó kapcsolatát a színház vezető művészeivel más is indokolta: többségükkel ugyanannak a szabadkőműves páholynak voltak tagjai. 1885 tavaszán a társulat előtt jelentette be, hogy beadja a lemondását. Megpróbálták lebeszélni, mire szégyenkezve bevallotta, hogy döntésének anyagi oka van, fizető állást kell vállalnia, hogy öreg napjairól gondoskodni tudjon. Közmunkatanácsi posztját megtartva 62 évesen az Adria Biztosító Társaságnál kényszerült osztályigazgatói munkát vállalni.

Természetesen új közfeladatot is talált magának: a Hajléktalanok Menhelye Egylet elnöke lett, nevéhez fűződik az első állandó „éjjeli menedékhely” építése. Az 1896-os millenniumi ünnepségekre már teljes pompájában állt az általa megálmodott város. „Az 1856-ban a Városligetben könnyes szemekkel tett fogadalmam, mintha teljesedésbe ment volna, úgy érzém” – írta büszkén naplójában. Nyugodtan hátradőlhetett volna és ünnepeltethette volna magát, ám észrevette, hogy az új városnegyedek gyors fejlődésének óhatatlan áldozata is van: a régi Belváros kiment a divatból, s elkezdett csendben lepusztulni. Felhívást adott ki a „Belváros Barátaihoz”, hogy ha lehetséges bevásárlásaikat a városközpontban intézzék, és szórakozni is ide járjanak. "A millenáris kiállítás után nem ment többé az Andrássy útra, (…) többnyire egymagában, a legnagyobb visszavonultságban éldegélt a Belvárosban, ahonnan se télen, se nyáron nem tette ki a lábát" – emlékezett rá egy fiatal hírlapíró, Krúdy Gyula.

1889-ben a másfél évtizede kormányzó párt, a Szabadelvű Párt népszerűsége a mélypontra zuhant, sok képviselő kilépett. Párttársai a rendkívül népszerű Podmaniczkyt kérték fel, hogy vállalja el a pártelnöki posztot. Nem sok kedve volt hozzá, de kötelességből elvállata ezt is. Ez a tisztség volt az egyetlen, amiben nem ért el igazi sikert. Bár tekintélye enyhítette a párt válságát, Podmaniczky nem tartozott az országos politika formálói közé, továbbra is a Közmunkatanács élén érezte jól magát. Az üléstermi adok-kapokból kimaradt, legtöbbször a költségvetési vitákban szólalt fel. Párttársa, Mikszáth Kálmán írta a Parlament működéséről: „Okos ember mindjárt láthatta, hogy nem lesz szavazás. Mert Podmaniczky Frigyes nem volt ott. Podmaniczky Frigyes ugyanis olyan, mint azokban a régen divatos időmutagót kápolnákban a barát: ha eső lesz kijön, ha nem behúzódik.” A Szabadelvű Párt végül az ő elnöksége alatt bukott ki a hatalomból.

Élete legvégén lepecsételte évtizedek óta vezetett naplóit és átadta a Nemzeti Múzeum könyvtárának. Azt kérte, csak születésének századik évfordulóján nyissák fel őket, nem akart kellemetlenséget okozni senkinek, akiről írt. 81 éves volt, amikor a Főváros és a Kormány egyik vitája kapcsán lényegében menesztették a Közmunkatanács éléről, persze udvariasan, megrendült egészségére hivatkozva. Pedig talán éppen ez okozta egészsége végső romlását. Továbbra is járta megszokott napi útvonalát, immár cél nélkül. Egy napon megjelent a Fővárosi Közgyűlés ülésén, elfeledve, hogy már nincs ott semmi dolga. Minden napirendnél szavazott. Az elnök összeszorult torokkal hirdette ki az eredményt: „Egy szavazat leszámíttatván, maradt ennyi…”

Amikor végleg ágynak esett, lakása előtt szalmával terítették le az utcát, hogy a lovaskocsik ne zavarják utolsó óráiban. 83 évesen halt meg, végrendeletében egyszerű temetést kért, mégis ezrek kisérték utolsó útjára Budapest vőlegényét. Pár év múlva azonban már nem sokan emlékeztek a nevére, a Podmaniczky utcát sem róla, hanem egyik nagybátyjáról nevezték el. Századik születésnapján csak rajongó híve, Krúdy Gyula emlékezett a végrendeletére. Elolvasta a naplókat, amelyben az egykor volt szépasszonyok nevei szemérmesen kezdőbetűkkel voltak jelölve, csak a pepita báró város iránt érzett szerelme volt világos és egyértelmű.

Forrás: Nyáry Krisztián fb oldala.