Vida Gábor

A természet összefüggéseit kell megtanulnunk.

Vida Gábor 1935-ben született Budapesten. 1957-ben végzett az ELTE Természettudományi karán biológia-kémia tanári szakon. 1957-60-ig Budapesten a Szőlészeti Kutató Intézetben dolgozott, 1960-61-ben gimnáziumi tanár volt, 1961-től az MTA Genetikai Intézetének munkatársa. 1965-ben kandidátusi, majd 1973-ban doktori fokozatot szerzett a biológiai tudományok területén. 1970-től 73-ig az MTA Botanikai Kutató Intézete mikroevoluciós csoportjának vezetője volt. 1973-tól az ELTE TTK Genetikai tanszékének vezetőjévé nevezték ki, és az MTA – ELTE evolúció-genetikai kutatócsoportját is irányította. 1985-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező 1993-től rendes tagja lett. 1988-92 között a Tudományos Minősítő Bizottság tagja, 1989-91 között az Európai Evolució-biológiai Társaság alelnöke, és a Magyar UNESCO Bizottság alelnöke, 1993-99 között a Magyar Genetikusok Egyesületének elnöke volt. 1997-ben Széchenyi díjat kapott. Vida Gábor hosszú szakmai pályáján több kutatási területtel is foglalkozott, így a genetikával, a fajkeletkezés genetikai mechanizmusával, az ökológiával, a biodiverzitással és a környezetvédelemmel. Ma az MTA vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetének igazgatója.

Professzor úr, a gyermekkori élményei hogyan befolyásolták a pályaválasztását?




Vida Gábor akadémikusA természet szeretete már gyerekkoromban belém ivódott és ezért a szüleimnek tartozom köszönettel. Öten voltunk testvérek, és ha jó idő volt, szüleim minden vasárnap elvittek kirándulni, annak ellenére, hogy Budapesten laktunk, a Móricz Zsigmond körtéren. Csillebércre jártunk, meg a Kakukk-hegyre, akkor még hihetetlen gyönyörű szép erdők, rétek voltak ezen a területen. Ott teljesen más légkörben, a természetben csodálhattuk a röpködő szitakötőket, a virágok színét, illatát. Ezt a környezetet nem lehet nem megszeretni. Vonzalmamat a természet iránt még valami befolyásolta, ugyanis egy betegség miatt sokáig el voltam vágva a természetjárástól, de apám kezembe adta Jávorka Sándor Magyar flóra című könyvét. Ebből megtanultam a növények neveit, tulajdonságait, és amikor ismét kijutottam a természetbe, szinte ismerősként üdvözöltem a növényeket és az állatokat. Ezek a csodálatos élmények mélyen hatottak rám, és úgy éreztem, hogy csakis biológiával kívánok foglalkozni. A természet iránti korai lelkesedés hamar átfordult tudományos kíváncsiságba. Láttam valami szépet a természetben, láttam, hogy ez egy csodálatosan működő szerkezet és megpróbáltam a mélyére hatolni, megérteni. Ha megfigyeltem egy életközösséget, mondjuk egy erdőt, rögtön azon gondolkodtam, hogyan tudnám megérteni a benne zajló folyamatokat, a működési mechanizmusokat. A megértésben sokat segítettek azok a botanikusok, akikkel jó barátságban voltunk, de jártam tudományos társaságok üléseire, vitaestjeire is. Kíváncsi voltam arra, hogyan alakul ki egy természetes vegetáció, mi határozza meg, hogy bükkös vagy tölgyes erdő alakul ki, miért fejlődnek más növények egyik helyen, mint a másikon. Egy-egy kérdés heteken keresztül izgatott, a tudomány különféle ágbogos területeire tévedtem, ahol újabb kérdőjelekkel és újabb szépségekkel találkoztam. Óhatatlanul elkezdtem kutatni ezeket a dolgokat. Végül ezek az ismeretek irányítottak a tudományegyetem felé.

Mire emlékszik szívesen az egyetemi évekből?

Nagyon jó tanáraim is voltak az egyetemen, például Andreánszky Gábor vagy Soó Rezső, akitől ugyan sokan tartottak, de kritikáival kemény munkára kényszerítette a hallgatókat. Mellette tanultam meg azt, hogy milyen fontos a tudományos irodalom ismerete és kellő használata. Soó Rezső mellett készítettem el a doktori disszertációmat is. Olyan kollégáim voltak, mint Pócs Tamás, Jakucs Pál, Fekete Gábor, Borhidi Attila és mások, akik abban az időben nem versenytársaim, hanem segítőtársaim voltak, közös eredményeink is voltak, amelyekkel mindannyian előbbre jutottunk.

Az egyetem befejezése után azonnal tudományos pályára került?

Bizony vargabetűvel kerültem kutatói állásba, mert a diploma megszerzése után nem kaptam a szakterületemnek megfelelő állást, három évig gyakorlatilag laboránsként dolgoztam, utána középiskolában tanítottam. Az egyetemen rengeteg mindent tanultunk, amit nagyszerűen tudtunk a vizsgákig, és aztán rövid idő alatt elfelejtettünk. Nagyon sokat köszönhetek a tanításnak, mert arra kényszerültem, hogy a megszerzett ismereteket közérthető módon adjam tovább a gimnáziumban a tanulóknak, akiknek nem lehetett szakkifejezéseket használni, és a mindennapi beszéddel kellett megmagyarázni a sokszor nagyon bonyolult dolgokat. A tanítás a lényeglátásra, az összefüggések megértetésére szorított rá. Nagyon sokat köszönhetek a tanításnak, rövid időszak volt, de nagyon hasznos. Ezután kerültem egy kutatóintézetbe Győrffy Barna mellé, és genetikával kezdtem el foglalkozni. A botanikai ismereteimet evoluciós irányba terjesztettem ki, a fajok keletkezésének, új fajok előállításának elméletével foglalkoztam, a növények kromoszómaszámának alakulásával és hasonló tudományos kérdésekkel. Az itt végzett munkám révén szereztem meg azokat a tudományos fokozatokat, amellyel aztán végül 1973-ban az egyetemre, az ELTE Genetikai Tanszékére kerültem tanszékvezető egyetemi tanárnak.

Az átlagemberek többsége a genetika fogalmán inkább az emberi öröklésre, vagy bizonyos betegségekre gondol, illetve a DNS-re, és nem az evoluciós genetikára, amivel Ön foglalkozik. A genetika ezen ága visszavezette Önt a természetvédelemhez?

Igen, valóban visszatértem a természetvédelemhez egy jó nagy kitérő után, de nemcsak a természetvédelemhez, hanem az ökológiához is. A genetikai kutatások alatt szerzett ismereteknek a birtokában sok mindent másképpen, összefüggéseiben láttam. Amikor az egyetemre átkerültem, mint oktató, mint tanszékvezető a genetikát óriási ambíciókkal és lelkesedéssel igyekeztem továbbadni a diákjaimnak, átadni nekik ennek az igazán modern tudománynak az ismereteit. A genetika abban az időszakban, a hetvenes években csodálatos tudomány volt, és talán a legizgalmasabb is, gondoljunk a genetikai kód megfejtésére, a DNS szerkezetére és csodálatos működésére. Egy titokzatos világ kezdett el kitárulni előttünk, és ennek a molekuláris módszerekkel való megértése óriási intellektuális élmény volt. A részletek megismerése és megértése, a módszerek kidolgozása után a genetika sajnos erősen az alkalmazás irányába mozdult el. Az nagyon jó, hogy az orvostudomány, az egészségügy és a mezőgazdaság is alkalmazta a genetikai ismereteket, a problémák ott jelentkeztek, amikor a kutatások is elsősorban a pénzt hozó ágazatokban folytatódtak. Amióta a sejtek genetikai állományát génmanipulációval módosítani lehet, azóta ezek a szempontok uralják a kutatásokat. Vagyis, mint menedékhelyre tértem vissza a természeti folyamatok ökológiai – genetikai vonatkozásaihoz, ahol a közvetlen hasznosítás folytán jelentkező anyagi csábítások eléggé messze vannak. Pályájának egyik szakasza a Dunához és a szigetközi kutatásokhoz köti.

Hogyan került kapcsolatba a Dunával? Önt a Szigetköz egyik ismerőjeként tartják számon, sokat segített abban, hogy a társadalom is megértse, hogy miről is van szó, milyen értékek vannak veszélyben.

A természetet és vizet szerető ember nem örülhetett a természet átalakítását célzó nagyberuházásnak. Kezdettől fogva elleneztem ezt a tervet, már a 70-es, 80-as években felvetődtek bennem a kérdések, de akkor még nem volt fórum, ezeknek az érveknek a kifejtésére. A rendszerváltás környékén lehetett a kételyekről először szabadon véleményt mondani. Akkoriban sokszor és sok helyen próbáltam elmagyarázni, hogy milyen sok mindent nem tudunk még a belföldi folyódelta dinamikus rendszeréről. A Magyarországra érkező Duna ágai egy több száz méter vastag kavicstakarót alakítottak ki, a tengeri folyódeltához hasonlóan. Ez a kavicsréteg egy lehetséges ivóvízbázist foglal magában, és ettől olyan fontos. De számomra a dinamikus, élő rendszer volt a legizgalmasabb, a folyó és közvetlen környezetének kapcsolata, az erdők és az ágak növényzetének, állatvilágának kialakulása. Azonnal nyilvánvaló volt előttem, hogy ha a rendszerből elvesszük a fő energiaforrást, a vizet, a víz munkáját és ezzel turbinát hajtunk, áramot termelünk, az végső soron a természet pusztulásához vezet. Az energia, ami villanyáramként Bősről kikerül, az hiányzik ebből az ökológiai rendszerből. A szigetközi ágrendszerben a Duna vizének állandó mozgása biztosítja az ártéri erdőknek tápanyag ellátását és az oxigéndús környezetet. Ez a környezet biztosította az óriási erdészeti és mezőgazdasági produktivitást is. Az élővilág megőrzésének fontosságát minden fórumon igyekeztem hangsúlyozni, Részt vettem a csehszlovák-magyar kormánybizottság munkájában, majd megbíztak a vezetéssel is, és Hágában a nemzetközi bíróságon is képviseltem az ökológiai érveket. Sajnos csak mérsékelt sikert értünk el, mert sokan nem képesek befogadni az ökológiai érveket, nem értékelik a természeti értékeket, nem fogják fel, hogy hosszú távon milyen következményei lehetnek egy ilyen természetátalakító beruházásnak. Csak a rövid távú érdekeket nézik, hogy mennyi gigawatt áramot lehet termelni, és ez az energia mennyi mérhető teljesítménnyel járul hozzá a „fejlődéshez”. A biológiai sokféleség megőrzésénél szintén a rövidtávú, haszonelvű szemlélettel küszködünk. Említette a génmanipulációt, az örökítő anyagba való beavatkozás lehetőségét, ahol szintén a haszonnyerés érhető tetten, főleg a mezőgazdaság területén.

Ma egyre több olyan növényről tudunk, amelyen génmódosítást végeztek, és élelmiszer vagy takarmány alapanyagként használják. Az Egyesült Államokból óriási nyomás nehezedik Európára és így hazánkra is, hogy fogalmazzuk ezeket a termékeket. Genetikusként miben érzi a legnagyobb veszélyét ennek a természet átalakításnak?

Nehéz ebben a kérdésben egyértelműen nyilatkozni, hiszen azok a genetikusok, akik Magyarországon is ebben a kutatásban vesznek részt nem az ördög cimborái, akik eleve rosszat akarnak, sőt sok esetben nem a pénzért teszik. Az a baj, hogy a szakterületükre koncentrálnak, és nem figyelnek az összefüggésekre. Ezek a szakemberek csak arra figyelnek, hogy például egy kedvező tulajdonságú növényt állítsanak elő génmódosítással, a további ökológiai következményekre nem figyelnek. A génmanipulációval foglalkozó szakemberek nagy többsége nem ért az ökológiához, az ökológusok nagy része pedig nem ért a génmódosításhoz. Szinte elmennek egymás mellett ezeknek a területeknek a szakemberei. A génmódosításban az a legnagyobb veszély, hogy lehetőséget ad az uniformizálásra, a nagyszerű minőségű, de kis alkalmazkodóképességű növények előállítására, és ráadásul nem tudjuk meggátolni, hogy a módosított növények terjedjenek el világszerte. Ennek jelentős veszélye van járványok kialakulásában, vagy a különböző kórokozók fellépésében, hiszen minél homogénebb egy növénytermesztési vagy állattenyésztési rendszer, annál nagyobb a kockázat. Sok esetben a genetikai változatosság csökkenését is megfigyelhetjük, elveszíthetjük a régebbi növényfajokat és változatokat. Ha ezeknek a megőrzésére nem teszünk különleges erőfeszítéseket, akkor a jövőnket kurtítjuk meg. Ön az egyetemi oktatás mellett mindvégig kutatott, és most az MTA vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetének igazgatója.

Mik a következő tervei?

Önálló kutatással most nem foglalkozom, de az a célom, hogy a különféle szakterületek közelebb kerüljenek egymáshoz, az összefüggésekre szeretném felhívni a figyelmet. Még itt Vácrátóton, a kollégáim között sem egyértelmű, hogy az ökológiai rendszerben minden összefüggésre is figyeljünk, egy növénytársulatokkal foglalkozó botanikusnak is figyelni kell az állati együttesek, vagy a gombák, a mikroorganizmusok szerepére, a kölcsönhatásokra. A szervező – rendező elvet kell megtanulnunk a természetes rendszerektől, addig ameddig még léteznek. Talán még nem késő lépéseket tenni ebbe az irányba.