Bár a magyar hulladékgazdálkodás anarchikus állapota a csatlakozásnak köszönhetően mára megszűnt, az országban se szeri, se száma a szemétdomboknak, szennyezett területeknek, és a 380 engedélyezett hulladéklerakóból 310 nem felel meg az uniós előírásoknak. Társadalmi szemléletváltásra, a hulladékhasznosítás jelentős növelésére és lerakók helyett égetőművekre lenne szükség.
Amilyen gátlástalanul, közönyösen vagy egyszerűen szabálytalanul suvasztják el a különféle hulladékok tonnáit, és amilyen gyorsan szaporodnak az illegális szeméttelepek szerte az országban, ma már olyan nagy a felháborodás a vadlerakók miatt, és olyan nagyfokú az érzékenység bármiféle szemétügyben. Az állami és önkormányzati szerepvállaláson kívül a Köztisztasági Egyesüléstől a Hulladék Munkaszövetségen át a Környezetvédelmi Szolgáltatók és Gyártók Szövetségéig, a Hulladékhasznosítók Országos Egyesületéig és a „zöldekig” számos szervezet tevékenykedik a hulladék korszerű legyűrése érdekében, nem beszélve a hulladékot gyűjtő, szállító, ártalmatlanító, tároló, kezelő, feldolgozó vállalatok hosszú soráról.
A minap a Környezetvédelmi Unió tiltakozott Szigetszentmiklós jegyzőjénél, mert a környékbeliek legnagyobb megdöbbenésére hulladékkal töltik fel az ottani bányatavat. Építési törmeléket és veszélyes anyagokat, így gumiabroncsot, olajos aszfaltot bulldózerekkel toltak a tóba, az unió becslése szerint több ezer köbméteres mennyiségben. A hulladék „ügyes” eltüntetésén kívül a cél a tóparti telekterületek növelése volt. Mi több, a tó melletti erdőt háztartási szeméttel hordták tele, majd termőfölddel próbálták eltakarni. A felháborodást fokozza a tény, hogy a szigetszentmiklósi bányató víztisztulása teljesen másként történik, a vízutánpótlást nem biztosítja patak vagy folyó, ezért a vízcserét a talajvíz természetes áramlása adja, csakhogy ezt most az illegális feltöltés megakadályozza. Ráadásul a bányatóban feltárt vízadó képződmény megegyezik azzal az első vízadó réteggel, amely egyúttal ivóvízkészlet is, és ebből a Duna partján létesült vízműkutak naponta több százezer köbméter vizet vesznek fel.
Egymást érik az ilyen és hasonló esetek, olykor megtalálják a felelősöket, mint például legutóbb a XI. kerületben, a 6-os út bevezető szakaszánál kinőtt hatalmas szeméthegy esetében, többnyire azonban csak égbekiáltó tett van, tettesek nélkül. Több száz köbméter esetén rendőrségi nyomozást követően az ügyészség vádat emel. Igen ám, de a környezetvédelmi felügyelőségek statisztikája szerint évente 100-120 büntető feljelentést tesznek a környezetvédelmi hatóságok, ebből csupán 30 ügy jut el a vádemelésig, mivel nincs bizonyíték, és mindössze 4-5 esetben hoznak ítéletet is. Szabálysértési eljárás 500-1000 esetben fordul elő évente, és bár jóval nagyobb arányban kerül sor pénzbírság kiszabására, voltaképpen ez sem jelent visszatartó erőt.
Pedig a magyar hulladékgazdálkodás a csatlakozás óta gyökeres átalakuláson ment keresztül. A Parlament 2000 májusában fogadta el a hulladékgazdálkodási törvényt, amely 2001 január 1-én lépett életbe. A csatlakozás napjára az országos és a regionális hulladékgazdálkodási tervek is elkészülek. Korábban a veszélyes hulladékokon kívül nem létezett szabályozás idehaza, ami azt jelenti, hogy anarchikus állapot uralkodott, mindenki azt csinált a hulladékkal, amit akart. Az új törvény hatására sorra születtek a kormányrendeletek, és az utóbbi öt évben összesen legalább ötven-hatvan lépett hatályba. Korábban a büntető törvénykönyv csak a veszélyes hulladék jogellenes elhelyezését ismerte, ám öt éve a törvény mindenfajta hulladékra egyaránt vonatkozik. Fordulópontot jelentett az is, hogy a magyar kormány 2002. január 1-jén átvette az európai hulladékkatalógust. Ezzel kapcsolatban érdekes momentum, hogy a nagyfokú szigor ellenére vannak olyan anyagok, amelyek idehaza veszélyesnek számítottak, de az uniós jogszabály szerint nem ártalmasak, ilyen például az olajos rongy vagy az azbeszt, bár csak akkor, ha kötött formában tárolják, és pora nem kerül a levegőbe.
Ma Magyarországon összesen hetven millió tonna hulladék keletkezik, ennek csaknem 5-5 százaléka veszélyes és települési szilárd hulladék. A kilencvenes évek elején még több mint százmillió tonna volt az éves hulladékmennyiség, a csökkenés elsősorban a rendszerváltást követő gazdasági-termelési visszaesésnek, az iparszerkezet-váltásnak és a technológiafejlesztésnek tulajdonítható. Ahogy zárul a „közműolló”, egyre kevesebb a szippantott szennyvíz, és az is örvendetes változás, hogy a hazai timföldgyártás leállásával az ország megszabadult évi kétmillió tonna vörös iszaptól. Persze az eddig lerakott vörös iszap még problémát jelent főként Mosonmagyaróvár, Almásfüzitő és Ajka környékén, egyelőre semmit sem lehet vele kezdeni. A környezetvédelmi minisztérium előrejelzése szerint a csökkenés kismértékben tovább folytatódik, így 2008-ban valószínűleg 68,4 millió tonna hulladékkal kell számolni, bár a települési szilárd hulladék mennyisége évente 1-2 százalákkal növekszik, hiszen a fogyasztás folyamatosan nő. Ennek ellenére a magyar lakosság nem kevesebb mint száz kilós előnyt élvez az Európai Unió átlagával szemben. Egy magyar állampolgárra évente 460 kilogramm hulladék jut, míg az uniós átlag jelenleg 560 kilogramm.
Noha a helyes úton Magyarország megtette az első lépéseket, a múltbeli felelőtlenségnek és léhaságnak megvan a böjtje. Az illegális szemétlerakókon túl számtalan szennyezett terület alakult ki. A régi, ma már bezárt és csak kis részben rekultivált lerakókban mintegy 500 millió tonna ipari hulladék halmozódott fel, amelynek 99 százaléka a bányaiparból, a vaskohászatból, a villamosenergia-iparból és építőiparból származik. Ennek nem kevesebb mint tíz százaléka, vagyis 50 millió tonna hulladék ma is veszélyezteti vagy szennyezi a környezetet. Phare-támogatással 2001-ben felmérték az összes hazai lerakót, szám szerint 2600-at. Ezek fele már nem működött, mert bezárták őket, de rekultivációjukra nem került sor, és máig mintegy 10 millió tonna hulladékkal veszélyeztetik a környezetet. A működő 1300 lerakó többségében nem felelt meg a műszaki követelményeknek, ezért leállíttatták őket a felügyelőségek, és ma 380 működik, csakhogy ezek közül is mindössze hetven szabályos. Az uniós megállapodások értelmében 2009. január 1-től a műszaki védelem nélküli lerakók nem üzemelhetnek tovább, és előreláthatólag 40-50-re fog csökkenni a lerakók száma.
Csatlakozási feltétel volt, hogy tavaly június 30-ig valamennyi égetőműnek meg kell felelnie az uniós normáknak. Ennek eredményeként ma 25-30 égetőmű üzemel szabályszerűen, de ezek csak veszélyes hulladékot semmisítenek meg. Magyarországon mindössze egyetlen településihulladék-égető létezik, a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű (HUHA) Rákospalotán. Tavaly fejeződött be a felújítása, a lakosság sokat zúgolódott ellene, pedig a legkorszerűbb füst-gáz tisztító rendszerrel szerelték fel, amely annyiba kerül, mint maga az égetőmű.
A legkorszerűtlenebb eljárás a lerakás, de egyelőre elkerülhetetlennek tűnik. Egyrészt a lerakott hulladékban rejlő összes energia elvész, másrészt ha bezárják a lerakót, még harminc évig monitorozni kell. Szomorú tény, hogy idehaza a települési szilárd hulladék kezelésében a lerakás a meghatározó, több mint 80 százalék. Az uniós átlag 50 százalék körül mozog, míg a pedáns uniós országokban, így Németországban, Ausztriában, Dániában vagy Hollandiában a lerakás alacsony vagy elenyésző, és a hasznosítás eléri a hatvan százalékot, kivéve Dániát, ahol mindent elégetnek. Bármily meglepő, de az Egyesült Államokban rendkívül alacsony az égetési arány. Az összes települési szilárd hulladéknak csupán a hét százalékát égetik el az amerikaiak. Az Európai Unióban és Svájcban összesen mintegy 400 kommunális hulladékégető működik, a környező országok közül Csehországban három, Ausztriában nyolc termikus hasznosító üzemel. Az utóbbi években az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Portugáliában is előtérbe került a kommunális égetők létesítésének kérdése.
Idehaza a lerakók üzemeltetése és építése külön kockázatot jelent: a felszín alatti vízkészletek, termálvizek, melegvízforrások veszélybe kerülhetnek miattuk. Igaz, hogy a hulladékgazdálkodás korszerűsítésére Magyarország az előcsatlakozási és a kohéziós alapból hatalmas összegeket kapott, és a jövőben is komoly támogatásokra van esély, mégsincs mód égetőművek építésére, főként azért, mert ez a legdrágább megoldás, másrészt heves szakmai viták folynak arról, hogy valóban az égetés-e a legjobb megoldás. Pedig legalább fél tucatra azért szükség lenne, így például a Dél-Kelet-Alföldön, Miskolc környékén és a Dél-Dunántúlon. Jelenleg csupán egy-két égetőművet terveznek, például Inota, Várpalota térségében, de a közeljövőben nem épülhet fel.
Bicske mellett műszaki védelemmel kiépített, kommunális szeméttelep működik az egykori homokbánya helyén. 1997-ben adták át az 1-es számú medencét, 2002-ben a 2-es számút, a kettő összesen egymillió köbméter kapacitású, és a telítettség jelenleg hatvan százalékos, már tervezik a 3-as számút, van rá 12 hektárnyi hely. Nemrég alakult meg a Duna-Vértes Köze Regionális Hulladékgazdálkodási Társulás 84 önkormányzat részvételével, célja olyan fejlesztések megvalósítása, amelyek lehetővé tennék az akár ötven százalékos újrahasznosítást. De dilemmát jelent, hogy mennyire lehet anyagilag terhelni a lakosságot a legmodernebb technológiákkal. A térségben a hulladékdíj literenként 2 forint 40 és 70 fillér között mozog (míg Budapesten eléri a 3 forintot), és már a tízfilléres emelés is felzúdulást kelt. Ha például egy égetőmű épülne, amint Tatabányán tervezik, a hulladékdíj megduplázódna. Környezetvédelmi szempontból a megelőzés és a hasznosítás, különösen a biohulladék feldolgozása és a komposztálás az eszményi megoldás.
Beszédes adat, hogy a települési hulladék 38 százaléka nem más, mint bioanyag, és papírral együtt eléri az 52 százalékot, nem beszélve arról, hogy az iparban is nagy mennyiségű a hasznosítható hulladék. Egyszóval a hulladék nem szemét, hanem érték. Ennek megfelelően alapvető társadalmi szemléletváltásra lenne szükség, másrészt az a gond, hogy a hulladékhasznosító háttéripar idehaza gyerekcipőben jár. Bár a szelektív hulladékgyűjtés meglehetősen népszerű (míg 2001-ben a szelektíven gyűjtött hulladék évente fejenként 13,5 kiló volt, 2005-re 62 kilóra ugrott), és a gyártói felelősség is terjed (a gyártó köteles visszavenni a terméke hulladékát, és hasznosítani az előírt arányban), egyelőre e kettő keveset számít, bár a lakossági és vállalati igyekezetnek már van kézzelfogható eredménye: néhány év alatt megötszöröződött a hasznosított hulladék aránya. 2000-ben a hulladékhasznosítás 3 százalékos volt, mára pedig elérte 15-16 százalékot.
Sokan bosszankodnak az Eu-csatlakozás miatt, mert évtizedeken át egyszerű és olcsó megoldás volt a falu végére vagy a közeli erdőbe hordani a szemetet, az utóbbi években azonban több tíz kilométerrel arrébb kell szállíttatni, és ez bizony zsebre megy. Persze sokan továbbra sem változtatnak megrögzött szokásukon, miközben a vadlerakók elleni küzdelem folytatódik. Ennek megszervezésében meghatározó szerepet játszik a Hulladék Munkaszövetség (HUMUSZ), amely 2001-ben indította el a Tájsebészet elnevezésű mozgalmat, amelynek során 628 helyi csoport több mint háromezer vadlerakót jelentett be, és önerőből csaknem a harmadát fel is számolta. Úgy tűnt, 2005-re a mozgalom kifulladt, ezért a HUMUSZ a párhuzamos és elszigetelt kezdeményezéseket egy magasabb szintre emelve, új formában kívánja folytatni a kampányt. A cél egy non-profit gazdasági társaság létrehozása társszervezetekkel közösen, ezek közt lenne a TÖOSZ (Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége), a Magyar Turizmus Zrt., a Közútkezelő Kht., a Köztisztasági Egyesülés, az Országos Polgárőr Szövetség is. A HUMUSZ mindenkit és minden számításba jövő szervezetet együttműködésre és támogatásra kér annak érdekében, hogy az ország ne legyen tele szemétdombokkal.
Bár sok a fájó pont, a szakemberek szerint Magyarország nem áll rosszul a hulladékgazdálkodásban, európai viszonylatban a középmezőnyben foglal helyet. Noha szomorú tény, hogy idehaza egyetlen egyetemen sincsen hulladékgazdálkodási tanszék, nagyszabású szakmai események voltak és lesznek is, így például az első veszélyeshulladék-világkonferenciát Budapesten tartották 1993-ban, és idén szeptemberben kétnapos nemzetközi konferenciára kerül sor szintén a fővárosban a hulladékhasznosítás jelenéről és jövőjéről.
A fotók illusztrációk
A japán csővégi csoda
A távol-keleti szigetország radikális és precíz megoldást választott – erről tartott nemrég előadást Perneczky László, a HUMUSZ egyik munkatársa, aki 2000-ben negyedmagával egy hetet töltött Japánban, hogy megismerje a japán hulladékgazdálkodás fortélyait. Japán négyszer nagyobb Magyarországnál, lakosainak száma 125 millió. Akkora a zsúfoltság, hogy minden talpalatnyi helyre szükség van. Épp ezért csaknem kétezer ultramodern, kórházi tisztaságú hulladékégető működik óriási kapacitással. Az égetőművek jó része lakóházak közül magasodik ki, és az sem ritka, hogy egy tömörítő állomás tetején edzőtermekkel és teniszpályákkal felszerelt sportcentrum működik: a lakosság ezt kapta a szagokért, zajokért és a folyamatos teherautóforgalomért kárpótlásul. Az utcákon lépten-nyomon szelektív gyűjtőedények találhatók, de a japánok csak éghető és éghetetlen között tesznek különbséget, a hulladék tömörítés után, ám előválogatás nélkül, egy az egyben megy az égetőkbe. A második világháború végén Japán mint legyőzött ország nem költhetett egy százaléknál többet honvédelemre, ezért oktatásra és kutatásfejlesztésre bőven maradt pénz. Így aztán tökélyre fejlesztették a hulladékégetés technológiáját is, és az égetők egy kormányprogram keretében épültek fel. Bár a hetvenes években egymást érték a dioxin- és savbotrányok, a kormány végül letörte az efféle mozgalmakat, de kínos kérdésekre amúgy is minden illetékes tömören annyit mond: „government says so”, azaz, „a kormány megmondta”. A magyar szakembereket a japánok hívták meg annak reményében, hogy Magyarországon is elterjeszthetik égetőtechnológiájukat, nem sejtvén, hogy erre egy szegény közép-európai országban semmi esély. Lenyűgöző az a megoldás is, hogy az ultramodern lakótelep közepén helyezkedik el az égetőmű, és a toronyházak szemétledobói és a utcai gyűjtők sűrített levegővel töltött csővekkel csatlakoznak az égetőműhöz, így ha valaki a nyolcadik emeletről ledobja a szemetét, az máris az égetőműbe szippantódik és megsemmisül. Amit a japánok nem tudtak elégetni, a tengerbe szórták: így jöttek létre hatalmas hulladékszigetek, az egyiken hulladékmúzeum is működik, sőt van egy olyan is, amelyen repülőteret létesítettek. Japán a harmadik legnagyobb fogyasztó az USA és Kína után, a szigetországban a fogyasztás, birtoklás megkérdőjelezhetetlen életforma, és a leghalványabb jele sincs semmiféle csökkentési szándéknak. Ha már felépült a csaknem kétezer égetőmű, akkor ezeket a hatalmas komplexumokat éjjel-nappal etetni kell hulladékkal, illetőleg szeméttel, hiszen újrahasznosítás nincsen.
HAIBUTSU: „Hulladék” japán módra Perneczky László képriportja >>>
