Az utolsó esély?! A múlt hónapban lezajlott – és nagyrészt eredménytelenül zárult cancúni klímacsúcs – egyik relatív „sikertörténete” a REDD + egyezmény megerősítése volt. Miért fontos mindez?
REDD az angol Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation rövidítése – magyarul: „erdőirtásból és az erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentése”. A REDD + igen bonyolult eljárások és mechanizmusok összességét jelöli, amelyeknek az az elsődleges feladatuk, hogy a fejlett országok piaci és anyagi ösztönzőket hozzanak létre annak érdekében, hogy a fejlődő országokban csökkenthessék az erdőirtásból, illetve az erdők pusztulásából származó üvegházhatású gázok kibocsátását. A REDD + további előnye, hogy a kibocsátás-csökkentés összefonódik más hasonlóan fontos célokkal, mint például a biodiverzitás megőrzése, a szegénység elleni küzdelem, illetve a bennszülötti csoportok jogainak védelme.
Miért fontos mindez?
Mára már egyértelmű, hogy az erdők a bolygó megmentői, s fordítva: az erdőpusztulás a bolygó vesztét jelentheti. Az erdőről eddig is sok szó esett, mint ami a páratlan biodiverzitás színhelye, vagy a „Föld tüdeje” – mely buja vegetációja által oxigénné alakítja a káros gázokat. Ami kevésbé közismert, az az, hogy különböző becslések szerint az üvegházhatású gázok kibocsátásának 15-17%-áért maga az erdőirtás, illetve az erdő-pusztulás a felelős. Kevesen tudják, hogy ez az érték azonos, illetve magasabb, mint amennyi szennyezést pl. a közlekedési ágazat termel. S miközben – ma már – igencsak reflektorfénybe került pl. az autók energiahatékonysága, vagy az, hogy egy-egy celebritás hányszor használja a magánrepülőgépét, az erdővédelmi rendszerek még mindig kevesebb figyelmet kapnak – pedig az erdők megvédése fajlagosan jóval kisebb befektetést igényel, mint mondjuk a közlekedési vagy az ipari eredetű légszennyezés visszafogása. Egyértelmű tehát, hogy a globális felmelegedés mérséklése nem lehetséges anélkül, hogy az erdők védelmét ne foglalnák egy összetett és koherens nemzetközi rendszerbe.
A REDD logikája
A REDD logikája meglehetősen egyszerű: a trópusi esőerdők a bolygón tárolt szén-dioxid kb. 25 százalékát hordozzák (ez több mint 300 milliárd tonna). Mikor kivágják a fákat, felégetik a vegetációt ez a széndioxid kiszabadul a légkörbe. Ezért ennek megakadályozása egy mindennél hatékonyabb eszközt jelent a globális klímakatasztrófa elleni küzdelemben.
Az erdőirtás megfékezése azonban nem könnyű feladat – a fakitermelés, illetve az így felszabaduló földek (melyeken elsősorban szóját termelnek, illetve marhákat tartanak) igen jövedelmezőek. Az erdőirtás elleni küzdelem akkor lehet hatékony, ha egyfelől vannak az erdőgazdálkodást fenntartható szinten tartó szigorú nemzetközi szabályok, míg másfelől – a legkülönbözőbb eszközök alkalmazása által – felértékelődik a létező erdők gazdasági jelentősége. Egyszerűbben mondva, a REDD olyan rendszert akar létrehozni, amelyben az élő erdő többet ér, mint a halott erdő.
A REDD története
Az összetett ökoszisztémákban bekövetkező változások nyomonkövetési nehézségei miatt (pontosabban erre hivatkozva) a Kiotói Jegyzőkönyvből egyszerűen kihagyták az erdőirtással és erdőpusztulással kapcsolatos irányelveket. Ennek meg is volt a következménye, s számos helyen drasztikusan fokozódott az erdőirtás. 1997 és 2004 között Brazíliában évről évre növekedett a kiirtott erdők mennyisége, míg 2004-ben meghaladta a 17 000 négyzetkilométert. Indonéziában még ennél is rosszabb volt a helyzet. A Suharto rezsim 1997-es összeomlása után példátlan pusztítás történt, csak Borneó szigetén több mint 40,000 négyzetkilométernyi erdőterületet égettek fel – ezzel több, mint 2 milliárd tonna széndioxidot engedve a légkörbe. Azóta mióta Kiotóban „levették a kérdést a napirendről” csak ebben a két országban több mint 250 000 négyzetkilométernyi (több mint 2 Magyarországnyi) erdő tűnt el – s mindez olyan kibocsátást eredményezet, hogy e két ország nyomban a legnagyobb kibocsátók közé „emelkedett”, jócskán megelőzve számos olyan országot, amely óriási ipari kibocsátással rendelkezik.
Többek között erre a tarthatatlan helyzetre is reagálva, 2005-ben létrehozták az Esőerdők Országainak Koalícióját (Coalition of Rainforest Nations). A koalíció ma már több mint 30 fejlődő ország vesz részt – lefedve a világ három legnagyobb összefüggő trópusi esőerdős övezetét Amazóniát, a kongói medencét és Új-Guineát.
2005-ben, a COP 11 (azaz az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményében résztvevők) konferencián az Esőerdők Országainak Koalíciója kezdeményezte, hogy dolgozzanak ki egy rendszert, amely kezelni tudja a fejlődő országok erdőirtásából származó kibocsátás kérdését.
Végül a 2007-ben, Balin tartott COP 13 találkozón megállapodás született az „erdőirtásból és az erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentése érdekében foganatosítandó további hatásos intézkedések szükségességéről” (Bali Akció Terv).
Ezt követően hozták létre az ún. REDD-plusz mechanizmust, mely az erdőirtásból és az erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentését összekapcsolta a helyi, bennszülötti közösségek helyzetével.
A 2009-es koppenhágai COP 15 találkozón a fejlett világ országai ígéretet tettek arra, hogy a 2010-2012 közötti periódusban 30 milliárd dollárral támogatják a REDD + mechanizmus működését.
Források, de honnan
A REDD + nemcsak kiterjeszti a korábbi REDD szabályokat, de – tervek szerint – kiszámítható pénzügyi forrásokat biztosít az erdőirtást visszaszorító fejlődő országbeli programok támogatására. Továbbá ösztönzi, hogy az érintett országok nemzeti programokat dolgozzanak ki és indítsanak el az erdőirtásból és erdőpusztításból származó kibocsátások csökkentésére. (Brazíliában és Mexikóban már létezik ilyen, a második legtöbb esőerdős területtel rendelkező Kongó pedig nemrég jelezte, hogy megfelelő támogatás mellett hajlandó kidolgozni és beindít egy ilyen nemzeti programot.)
Ami azonban óriási viták tárgyát képezi, az a források mikéntje. A finanszírozásnak jelenleg 3 módja is van. A legvitatottabb a szén-dioxid-kibocsátás kereskedelem. A karbon-kredit rendszer igen népszerű a REDD-en belül, de magán hordozza mindazokat a bizonytalanságokat, amelyek eddig is jellemzőek voltak a széndioxid kvóta rendszerekre. A karbon-kredit rendszer kritikusai szerint a kvótakereskedés egy egyszerű árucikké silányítja az erdőket, ráadásul a kereskedés gyakran igen kevesek kezében összpontosul, s a bennszülötti csoportokat ugyanúgy „kihagyják a buliból” mint ahogyan az erdőirtáskor is megtették. A legtöbb erdőgazdálkodási mechanizmus erősen központosított, s a felülről lefelé építkező rendszer nem igen képes (vagy hajlandó) rugalmasan alkalmazkodni a helyben élők életmódjához. További komoly problémát jelent, hogy széndioxid kvóta rendszerek nem igen tesznek különbséget erdő és erdő között – márpedig akár a biodiverzitás, akár a helyi csoportok életlehetőségeinek megőrzése szempontjából nagyon nem mindegy, hogy egy több ezer éve alakuló trópusi esőerdőről van szó, vagy egy néhány éve létrehozott monokultúrás ültetvényről.
Számos bilaterális támogatási rendszer is létezik a fejlődő és a fejlett országok között – mintaszerűnek tekintik például a norvég-indonéz megállapodást (a norvég kormány a következő 7-8 évben 1 milliárd dollárral támogatja Indonézia kibocsátás-csökkentő törekvéseit.)
Végül a többség a legkiszámíthatóbb mechanizmust egy nemzetközi alap felállításában látja, mely stabil finanszírozást jelenthetne a REDD + törekvések számára. Elvileg erről egyeztek meg a cancúni klímacsúcson, de csak „elvileg”. A részletek ugyanis még nincsenek kidolgozva, márpedig fájdalmasan igaz az a közhely, hogy az ördög a részletekben lakozik. Úgy hogy igencsak úgy tűnik, ahhoz hogy tudjuk tényleg működőképes lesz-e a REDD + finanszírozási rendszer meg kell várni a következő nagy klímacsúcsot, a COP 17-et, amire várhatóan ez évben kerül sor a dél-afrikai Durbanben.
