Egyszer azt a mondatot írtam le egy versben, hogy a tanyák haragja a magány. Ma inkább azt gondolom, hogy a tanyák az emberi élet végletes beszűkülései. Ha nem fűtesz télen meghalsz. Ha elesel az udvaron és nem tudsz felállni, megfagysz. Ha ellopják a felfüstölt disznóalkatrészeket a padról, nem tudni, hogy húzod ki tavaszig. Ami a legelőn túl van, az a világvége nagyjából.
Akármerre is jártam, a Debrecen környéki, vagy a Bagamér mögötti tanyákon, soha választ nem tudtam arról kapni, ami két-három kilométerrel már messzebb van de én magam is úgy éreztem ezeken a helyeken magam, mintha egy középkori térkép üres részeit nézegettem volna, amire a rajzoló nélkülözve minden információt ráírta volna-hic sunt leones-azaz itt laknak az oroszlánok, különösen téli estéken.
Láttam pedig tanyákat Svédországban és Finnországban is, amelyek általában egy tóparton álltak és úgy illeszkedtek be a fenyők, a fodrozódó hullámok és a hatalmas, gömbölyű vándorkövek közé, mintha mindig is oda vágytak volna, képeslapelemnek.
A mi tanyáink viszont szomorú, elbújós és szegény tanyák. Néha villany nélkül. Ha pedig kíváncsiak volnánk rájuk, akkor tanácsolom, autózzunk Debrecen felé, az új M3-on. Ott az sztráda új nyomvonala feltárta azokat a rejtett belső világokat, ahová sáros időben még lovas kocsival is meggondolandó behatolni. Tavasszal, az első napsütés idején kiderül, hogy arrafelé az optimális háziállat a víziszárnyas, mivel a házhely apró kiemelkedése körül vidáman hullámzanak az XL-es pocsolyák. Sekély és egyre melegedő vizükben találkozhatunk a tavaszi, majd a nyári pajzsosrákkal, megfigyeléseim szerint kizárólag akkor, ha mást keresünk és véletlenül lépünk bele egy ragadós aljzatú pocsolyában ahol aztán már minden mindegy alapon kergethetjük őket nekivadulva.
Aki valamennyire is járatos az őslénytanban, annak kötelessége rajtuk elálmélkodni, hogy mennyire is hasonlóak ahhoz a rajzokhoz, amiken a kambriumi tengerfenék állatvilágát ábrázolták. Kisebb vadászélmény, de ugyancsak érdekes fogásnak számítanak ugyanitt a kagylósrákok, mint például a szikes vizekben élő széki kagylósrák, ami egész életét két meszes héj között éli le. Határozásuk a kagylók formája és kidudorodásai alapján történik, ami legalább olyan szép feladat, mint az ezerféle moly elkülönítése. De azt hiszem, most már itt az ideje, hogy Gábor tanyájával foglalkozzunk, ahová hét éven át járt le.
tanyavilág kép: Ifj. Vasuta Gábor
Ez a hely Abony mellett található. Megáll a távolsági busz a 4-es főút egy elhagyatott megállójában, mi pedig begyalogolunk pár házhoz és egy düledező kastélyhoz, amik nem láttak kőművest már vagy száz éve és elkövetkezik az a létre való vetkőzés, amit városban nem lehet elképzelni. A tyúkok állandóan láb alatt vannak, a sertéseknek nevük van, ezért a téli disznóvágás egyszerre ünnep és gyásznap lesz. Az emberben motoszkálni kezd valami olvasmányélmény a középkorról, amikor a kutyákat bíróság elé idézték, mint az akkori társadalom teljes jogú tagját, védővel, tanúkkal és vádbeszéddel. Tavasszal, a nyitott ablakon keresztül az ágyból lehetett hallatni a kuvik rikoltozását és az alváshoz az ágyba bekéredzkedő macskák dorombolása szolgáltatta az altatót. Mintha egy távoli kisteljesítményű motor halkuló berregésén keresztül csúsznánk bele az álomba.
A házaktól egy óra járásra egy öreg gyümölcsös volt, görbe ágaik között erdei fülesbaglyok pihenték át a nappalt, gyakran vagy hetvenen. A tanya körül kis őrgébicsek és kékvércsék fészkeltek, egy gyöngybagoly pár pedig a kúria melletti gazdasági épület padlását foglalta el, onnan szárnyaltak ki esténként hangtalanul. Pár napra maga a paradicsom, egy életre talán a pokol.
kis őrgébics kép: Ifj. Vasuta Gábor
Ha az olvasó gyors benyomásokra vágyik tanya és pusztaügyben, akkor legérdemesebb letérni Debrecen felől Balmazújváros irányába, azonkívül, hogy a városban megtalálhatjuk a hajdúszoboszlói fürdő kicsinyített mását, zsúfoltság és látványkondérból kínálgatott odaégett slambuc nélkül, amit ennek ellenére szörnyűséges áron igyekeznek eladni. Ha megállunk a város előtt, képet kaphatunk arról, milyen lehetett a puszta mondjuk száz éve. Találkozhatunk a henye kunkorral és a henye vasfűvel a kiszáradó vizek partjain, amelyek nem olyan régen lettek megint a magyar flóra elismert tagjai, továbbá az erdélyi sóballával, ami viszont sokáig félrehatározva tengette életét, tengerparti és sziki sóballa álnéven. Őt legkönnyebben a város előtti bevezető út jobb oldalán láthatjuk. Seprőparéjért és sziki ballagófűért viszont a másik irányba kell autózni Karcag határaiba.
henye kunkor kép: ifj Vasuta Gábor
Ha viszont ősszel járunk arrafelé, akkor az alkonyatkor húzó hatalmas darucsapatokat érdemes megnézni. Csodálatos, nagy madarak, hangjuk pedig tényleg olyan, mintha valami messzi és szomorú üzenettel keltek volna útnak északról. Ellenpárjuk a pásztorgém, ami a helyi bivalyok mellett maga a tiszta Afrika, igaz belőlük csak pár darabot láttak a madarászok. Igazából, ha egy mondatban kellene összefoglalni ennek a lapos, kietlen, mégis apró és nagy részleteiben is csodálatos helyeknek az érzéseit, ami talán még tőlünk, hegy és domblakóktól is idegen, azt mondhatjuk, szabadon idézve a „Tanú”-ból, hogy kietlen és keserű, de másnak nincs ilyen, csak nekünk.
