Ha az ember ilyen kis természetbúvár írásokat olvasgat, joggal teszi fel a kérdést, hogy amikor ő kimozdul, miért nem lát többet két káposztalepkénél? – ifj. Vasuta Gábor megtalálta a választ.
Először is, mert a természet nem egy lejáró parkolójegy, itt mindenkinek megvan a maga ideje és ez általában nem szokott találkozni a mi időbeosztásunkkal.
Azonkívül:atomfizikusok szerint, akik a világegyetemről egyre nyugtalanítóbb dolgokat tudnak meg, azt mondják, hogy a szubatomi részek pompás szimmetriájánál is elég lett volna egy hajszálnyi eltérés és atomok helyett, csak valami önmagát pusztító kulimász alakul ki. Se lepke, se bagoly, se szerelem. De úgy látszik, a szimmetria és a valami felé haladó célszerűség elve az maga egy elv, ami mögé már nem nehéz odaképzelni egy fehér tógás teremtőt is , bár az abszolút nulla közelében elég hideg lehet egy szál redős vászonban üldögélni.
Nehéz gondolatok ezek, amelyeket érteni nem, inkább érezni lehet. Üljünk ki mondjuk egy sziklatetőre és ne gondoljunk semmire. Egy óra múlva már együtt lélegzünk a szél ütemével, és sokkal többet látunk a tájból, mint annak előtte- pontosabban többet fogadunk be. Aztán persze délután le kell jönni a szikláról, mert aki ott marad, az meghal. Nem éhen, vagy szomjan, hanem a reményvesztés miatt. Leveti önként fontos túlélési tulajdonságait, a szívtelenséget, a hazudni tudást, a pénzimádatot, amelyek nélkül védtelen lesz.
Nincsenek erre statisztikák, de a gonosz emberek szerintem tovább élnek, mint a jók, feltéve, ha nem szívnak sok kokaint és nem kokszolják szét magukat a konditeremben. Nem tudom.
macskabagoly fotó Ifj. Vasuta Gábor
Mindenesetre a jóság csak a mennyországban evolúciós előny a földön soha nem volt az. Hogy miért is jutott mindez eszembe? Varga Zsolt miatt, akivel Gábor először látott uráli baglyot Trizs határában, fészkestől, fiókástól. Varga Zsolt a természet részévé vált és nem jött le a szikláról… A nemzeti parkos állása után egy elhagyott erdészházban lakott egyedül és állítólag nem fűtött be télen egy kéményben tanyázó macskabagoly miatt. Hogy miből élt, vagy miből nem élt azt senki sem tudja; fiatalon halt meg.
Aztán jönnek sorra az emlékek az első találkozásokról. Apácatornán a templom padlásán a gyöngybagollyal. Félhomály, fülledt meleg porszag, pókháló és a sarokban a két bagoly.
A kuvik, ami az Abony környéki tanyák tetején kuvikolt, miközben a volt cselédház pici ajtaján egy görnyedt, fekete ruhás néni jött ki az udvarra. Az erdei fülesbaglyok a kamondi Magyar-kúria hosszú fenyősorában, ahol a sűrű ágak közül vagy száz bagoly pislogott le ránk, avagy a szálka környéki lessátorból megfigyelt füleskuvik amit Dr. Kalotás Zsolt mutatott meg neki először…
Magam részéről csak annyit szeretnék hozzátenni az élményekhez, hogy a felsőhámori hegyi temetőt körülvevő erdőben a kuvik legkitartóbban halottak napján szól. Valószínűleg a piros lengyel halotti mécseseknek örül, amelyek csendes lobogással múlják az időt reggelig.
kuvik kép: ifj. Vasuta Gábor
Egyszóval baglyokkal találkozni időigényes foglalatosság, talán legegyszerűbben az autóúton elütve lehet őket meglátni, innen pedig esetleg a kínai büféknél, mert senki nem lehet biztos benne hogy a nyolc kincsből a hetedik nem a sült bagolymell.
A franciáknak viszont tetszik az éjjeli madár. A chouette szó egyaránt jelent kuvikot és csinosat is, a C’ est chouette kifejezés pedig finomabb formájában úgy fordítható, hogy ez már döfi!
Bagolyszemű Pallasz Athéné ógörög találmány, valamelyik szigeten még baglyos pénzt is verettek a tiszteletére. Aztán itt van még a rézizéjű bagoly, aminek kultúrantropológiai vonatkozásait még nem sikerült tisztázni, mindenesetre a városi folklór jeles alakja.
Amiatt pedig senki se keseredjen el, hogy túra közben nem lát állatseregleteket. Én sem szoktam, csak a Gábor. Valami suskus lehet a dologban, de idén ki fogom deríteni ígérem.
