A Sár-álló talán ezért a legpompásabb szabadtéri arborétumok egyike, mivel a korábbi természetvédelmi beavatkozásoknak köszönhetően- az eredeti állapot helyreállításával- a szivárgó vizek ismét lefolyástalanok lettek. Így a kisebb kiemelkedések savanyú homokból épült dombjain csarabosok díszlenek.
Azok a hetvenes évek… Akkoriban hittük el utoljára, hogy immáron semmi akadálya nincsen, hogy Magyarországon is megvalósul majd a létező világok legjobbika, ahol mindenki igényei szerint részesülhet a javakból. Igaz, ezt már úttörőként és a sportszelet szintjén is furcsállottam, mivel köpcös és verekedős gyerekként napi tíz csoki bevágása sem jelentett gondot. Talán lesznek majd sportszelet-raktárak? A Dunán vidáman folyt lefelé a pakura, a Sajó tán Európa legszennyezettebb folyója volt, a tiszapalkonyai vegyi üzem pedig a kéményeiből nagyon látványos, sárgásbarna nitrózus gázokat eregetett, de a kopaszodó és úttörőnyakkendős csapatvezetőnk megnyugtatott, hogy ez csak a rossz gyerekekre halálos. Hát mit mondjak, nem éreztem magam biztonságban…
Mindezen emlékek egyszerre rohantak meg Nyirádon, ahol valahogy a hetvenes évek a mai napig tartanak. Város szinten ezt az érzést Várpalota és Kazincbarcika tudja produkálni, amelyeket ha egy éjszaka kicserélnének egymással, talán sokáig észre sem vennék a dolgot. Akkoriban Magyarország keblét jogosan dagasztotta a büszkeség, mivel a hivatalos hazudozások szerint a bauxit-kitermelésben Európa harmadikok voltunk Franciaország és Jugoszlávia után, a nagy testvér pedig a fasorban sem volt, ami azért alap volt a kárörvendésre. Hát őszintén: ilyen légkörben, amikor fogást találtunk a Szovjetunión és az imperialistákon egyaránt, érdekelt valakit is a karsztvíz csökkenése? Aztán sajnálatosan kiderült hogy nem csak a csapatvezető bácsi marháskodott, hanem az ország egész vezetése is, így szerencsésen véget ért az eocén program és az alumíniumkohók iszonyatos áramigénye is más megvilágításba került, ha világpiaci áron kellett megvenni az energiát, nem pedig csabai kolbászért és pancsolt tokaji borért, klíringrubel alapú elszámolásban, ami tulajdonképpen a törzsi cserekereskedelem könyvelhető formája volt. No de ez nem közgazdaság-történeti, hanem természettudományos cikk szeretne lenni, úgyhogy csapjunk a növények közé.
A nyirádi Sár-álló botanikai értékei
Meg kell mondjam, a terület a Nyirád-Sümeg útról elsőre nem mutat sokat. Ha begázolunk a magasfeszültség alatt, először egy erősen kiszáradó láprétbe ütközünk, szokványos láprétkellékekkel, szibériai nőszirommal, hússzínű ujjaskosborral, ősszel pedig buglyos szegfűvel, őszi vérfűvel és kornistárniccsal. Azaz álljunk csak meg egy pillanatra! Mi ez a magas csillogó bugájú dolog itten? Csakis a magas fényperje lehet, amelynek egyetlen hazai előfordulását láthatjuk itt. A növényt a méteres magasságán kívül nehéz elkülöníteni a többi három magyar rokon fajtól, amelyek leírásánál a Farkas féle Magyarország védett növényei c. könyv nem mulasztja el megjegyezni nem túl biztatóan, hogy „a növény felismerése, illetve elkülönítése szakember számára is nehéz, sőt bizonytalan”.
Ha beljebb hatolunk a területre, a hívogató nyírligetek felé, akkor legelőször is át kell kelnünk a Meleg-vizen, ami keresztülszeli a területet. Fontos, hogy ne higgyünk a patak melletti látszólagosan megszáradt krémszerű agyag kísértésének, mivel kéreg alatti állagát lehetne szabadalmaztatni harckocsifogó csapdaanyagnak is. Bolygatott oldalain mocsári nőszőfüvekkel vigasztalódhatnak az immár agyagcipős természetbúvárok. Innentől kezdve pedig az ember úgy érezheti, különösen, ha a Duna másik oldaláról jött, mint Alice csodaorszában. A terület szinte gyűjteménye a szebbnél-szebb növényeknek. Az erdőszéleken mocsári kardvirágok piroslanak, négy magyarországi termőhelyük közül ez az egyik. Mellette a kissé vizesebb térszinteken szinte egymás szomszédságában láthatjuk a dunántúli sást, a lápi sást és az északi sást. A legmélyebb és még nyáron sem kiszáradó zsombékok között pedig a gyapjasmagvú sás karcsú foltocskái lengenek a legkisebb szélre is. Véleményem szerint ez a növény egyike azoknak, amely régebbi adatai alapján aránylag sok helyről jelzett, de igazából nagyon ritkán lehet vele találkozni, még a keleméri Mohos sás és gyapjúsás paradicsomában is a tőzegmohaszőnyeg oldalára korlátozódik előfordulása, ahol az ember fényképezése közben úgy érzi, mintha egy gumimatracon himbálózna.
A Sár-álló talán ezért a legpompásabb szabadtéri arborétumok egyike, mivel a korábbi természetvédelmi beavatkozásoknak köszönhetően- az eredeti állapot helyreállításával- a szivárgó vizek ismét lefolyástalanok lettek. Így a kisebb kiemelkedések savanyú homokból épült dombjain csarabosok díszlenek. Lepkéje a csarabbagoly, akit rejtett életmódja miatt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján sikerült csak kimutatni. Számomra ez akár lehetne egy természetvédelmi tétel is, miszerint jó és zavartalan élőhely= jó növények, ami pedig a tápláléknövény specialista ritka lepkék jelenlétét valószínűsíti. Nem értek hozzá, de akár populációdinamikai számításokat is lehetne szerintem végezni, hogy milyen nagyságú növényállomány jelenti az eltűnési küszöböt, ha figyelembe vesszük a rajta élő lepkeállomány sajátosságait (szaporodási ráta, mortalitás egyes egyedek területigénye stb..). Gyakran az ilyen gondolatok miatt szokott elszorulni a szívem, ha látom a Budai-hegység zsebkendőnyi védett helyeit, amelyek körül erőszakos házak épülnek, gyakran olyan áron is, hogy be kell őket passzintani a letermelt hegyoldal egy kialakított zsebébe támfalazással és szivárgórendszer kiépítésével, amelyek költségéből akár fel lehetne húzni még egy kisebb házat is.
A nyirádi Sár-álló botanikai értékei
Visszatérve a Sár-állóra, itt találjuk a sérülékenység sajnos legjobb növényi példáját is, a lápi békabuzogányt, amely egyedül itt található meg Magyarországon, pontosabban hol igen, hol nem, mivel termőhelyei, a nyílt vízfelülettel is rendelkező zsombékosok időnként kiszáradnak, ezért a növény eltűnik és aztán lehet aggódni, hogy előkerül-e még valaha.
Ugyanezek a szomorúságok vonatkoznak a Baláta-tóra is, ahol többek között a szíveslevelű hídőr, az aldrovanda és a tóalma továbbélése a tét, bár a tóalmát felkarolták az akvaristák sok más egyéb dologgal együtt, valószínűleg ezért lehet látni például Miskolc-Tapolca melegvizes tavában, a Békás-tóban zavarba ejtő trópusi vizicsigákat, kagylótutajt és guppikat. A fekete bödöncsigát pedig nem, bár nem hiszem, hogy a guppi ette volna meg. Ezzel az eltűnéssel a világállománya három élőhelyre csökkent.
Újfent visszatérve területünkhöz, mindenképpen felsorolást érdemel még, mint a képzeletbeli természetfilm statisztagárdája: a sásliliom, a genyőte, a mocsári tarkalepke, a vérfűboglárka, a szürkés hangyaboglárka, a kövi pimpó, a szürkés ördögszem, a szúnyoglábú bibircsvirág, a díszes tarkalepke és még sokan mások.
Ha pedig Nyirádról nem Sümeg, hanem Tapolca felé megyünk, akkor egy volt honvédségi gyakorlóterepen a legpompásabb dunántúli dolomitsziklagyepeket tanulmányozhatjuk, együtt a terepmotorozás elrettentő kártételeivel, de ezekről majd legközelebb.
