Ebben a néhány gondolatban megfogalmazom azt, mit gondolok az Emberiségről, a Természetről, a Fenntarthatatlanságról. Néhány témakört kiragadva a globális problémákból, képzeletbeli utazást teszek, okokat keresek. Mindamellett megemlíteném, hogy a gondolatmenet csapongó, felületes, de elgondolkodtató.
Két éve már, hogy végeztem a főiskolán. Gyermekfejjel, reményekkel megtelve indultam neki a környezettan szaknak. Nem csalódtam. Végül is azt kaptam, amit akartam. Hangzatos latin nevek, kifejezések, rendszerek és elvek. Izgatottan készültem a záróvizsgára. Emlékszem, féltem, mi lesz, ha egy fogalom nem jut az eszembe? Sikerült. Átléptem egy kapun, a felnőtt világ szépséges kapuján. Mihez kezdjek?
Belépve a bevásárlóközpont sorai közé, keresem a Magyar termék logót. Elrejtve, de végül megtaláltam. Elcsodálkozva nézem, háromszor annyi az ára. Nem baj, talán megveszem. Másnap Bio termékek közül válogattam, azt hiszem, nem kell mondanom, méregdrága. Rengetegszer elgondolkodom azon, vajon a magyar termék miért drágább, mindamellett eszembe jut, ami olcsóbb, na az vajon mi és milyen lehet. Száz kilométereket utaztatva is olcsóbb, mint a hazai.
Fenntartható fejlődés, környezetvédelem, természetvédelem, annyi helyen elhangzik, üresen. Azt gondolom Magyarországon, végül is az egész Világon az a baj, hogy mindent pénzben mérnek. Mindennek az érteke forint, dollár és még sorolhatnám az összes pénznemet, a végtelenségig. Miért gondoljuk azt, hogy a világon minden megvehető? Ha egyszer meghal a Föld, azt gondoljuk, pótolhatjuk? Mennyibe kerül egy esőerdő? És a Tisza? Azt látom, hogy minden a pénz körül forog, és nem értjük, hogy valójában csak egy csapdában vergődünk, miközben ássuk a saját sírunk.
Megoldás keresése helyett egymásra mutogatunk, ahelyett, hogy cselekednénk. Mondjuk az sem mindegy, hogyan. Leginkább helyesen kellene. Csak ezt már eladtuk. Fizetünk érte, fák, bokrok és állatok életével. Nem hiszem, hogy csak itt rossz a helyzet, a Világ sem érti meg, a Föld haldoklik, mi mégsem teszünk ellene. Fiatalok, akik elméjét megmérgezte a média, velük mi lesz? Az internet a bűvkörébe ejtette mindet. Vajon ők mit tesznek majd a természetért? Megismerik még a kócsagot? Azt látom az oktatás sem megfelelő, az érdeklődés halott. A szakma kiválasztása során a fő motívum a pénz. „-Ezzel mennyit kereshetek? Vajon lesz kettő vagy három sportkocsim, és medencés házam? Az, hogy érdekel-e, igazán nem fontos, az, hogy jól végzem-e a rám szabott feladatot, igazán az sem érdekel. De a pénz, az igen, az fontos, hiszen abból élek, pazarlón, meggondolatlanul.”
Visszakanyarodva hozzám, állok a polcok között. Hazai paradicsom, uborka, paprika…decemberben? Nem veszek, tudom, megmérgeznek. Peszticidek tömkelege, ami a sorok között rám vicsorog. Otthon, két hónap múlva majd leszedem, a friss érett, peszticidmentes zöldségemet. Táplálkozz egészségesen, egyél minden nap gyümölcsöt és zöldséget! Kérdem én, a peszticid méreg, akkor a zöldség és a gyümölcs a polcokon, az egészséges? Még szerencse, hogy tanultam a vegyszerek káros hatásairól és megértettem, mely gyermekként felfoghatatlan volt, miért nem vehetek decemberben zöldségeket.
A Tisza mentén éltem négy évet. Kedvenc helyem egy Tisza menti Holtág lett. Amikor időm engedte lementem, elnéztem, ahogy a tőkés réce pár szerelmes táncot lejt előttem. Tökéletes pillanat, mikor a szél sem fodrozza a vizet. Hőség volt, emlékszem. Az Emberiség, aki azt véli magáról, hogy úrrá lett a természeten, miért nem értékeli eme tökéletes pillanatot? Miért hiszi azt, hogy ő irányít mindent? Arra gondoltam, miért nem fogadjuk el, hogy Földanya, az Ő mérhetetlen szeretetével és bölcsességével megengedte, hogy az Ember, hogy Mi itt létezhessünk és éljünk?
Sajnos a kapzsi, mohó természetünk megöli lassan Őt. Az, aki tehet érte valamit, miért nem tesz? Miért csak mondja, ne félj, minden rendben lesz? Cselekedj, súgja belső hangom. Úgy gondolom úgy élek, hogy megteszem, ami tőlem telik, és megpróbálom megmenteni Őt. Egyedül kevés vagyok, feltámad a szél, fodrozódik a víz, a récék szempillantás alatt eltűnnek a nádasban. Sötét lesz, elered az eső, és oda a tökéletes pillanat.
Szóval, még mindig a bevásárló központban tétovázok, vajon mit is vegyek? Mindenhonnan színes műanyag nyújtja felém édes kezeit. Egy piros cukorka talán még meg is szólít: „Nézd, milyen szép a ruhám, fodros, ékes, vegyél meg”. Tanulatlan anyuka leveszi a polcról, gyermeke kezébe nyomja, aki hisztis könnyeit elmorzsolva elégedetten vigyorog. Látom kosarában csupa szemét. Egy termék öt köntösbe burkolva. Most már értem, miért van annyi szeméthegy.
Nemegyszer láttam, szintén kedvenc helyemen mélázva, hogy a víz mennyi szemetet hoz. Vajon ki tette oda? Vajon honnan hozta? Hová viszi az Édes Víz? Hogyan tehetjük azt, hogy elszennyezzük vizeinket? Azt, ami az élet forrása. Nem értékeljük, bár már nem is sokáig lesz. Akkor sem tudom, mi lesz.
Hazafelé sétálva, a saját készítésű kis bevásárló kosaramba pillantok. Elégedett a pillantásom, hiszen nem vettem semmit. Megállok a helyi piacon. „Jó reggelt Sárika néni! Van-e abból a jó szilvalekvárból?” Házi lekvár. Íze olyan, amilyet nagymamámmal főztem gyermekkoromban. Hazaviszek egy üveggel és ismét elégedett vagyok, hiszen hazait vettem, és a hagyományt támogattam. Milyen jó lenne, ha mindenki így tenne. A bevásárlóközpont arra való, hogy megnézzem mennyire becsapható a Világ. A helyi piac arra való, hogy fenntartható módon vásároljunk Magyarországon. Helyi termék, helyi munkaerő. Erre kellene figyelni.
Környezettan szakosként sok minden egyértelmű. Hogyan kell egészségesen, fenntarthatóan élni. És mi van azokkal, akik elkényelmesedtek? Akik irodákban dolgozva szétcincálják a másikat apró darabokra, vagy a számok mögé bújva elemezgetik tökéletlen életüket. Azért mondom, hogy tökéletlen, mert az nem lehet tökéletes, ami mást bánt, beleértve Földanyát. Jólét- Jóllét? Két fogalom, ami annyira különbözik, mint amennyire írásban hasonlít. Boldogság? Jóllét vagy jólét? Saját magunk, kell, hogy döntsünk. Nem, igazán nem biztos az, hogy aki jólétben él az jóllétben is él. Boldog az, aki a milliói mellett hal meg magányosan? Boldog az, aki egy hazug világban él? Boldog-e az, aki tudja, ezer élőlényt tesz tönkre nap, mint nap? Én boldog vagyok. Jóllétben élek. Állítom. „Biogazdálkodom”, kiskertem van, etetem a madarakat. Van két kutyám. Védem a Földet. Teszek érte, és nem csak mondom. A legnagyobb ellenségem a pénz és a hatalom.
Elállt az eső, előbújt a nap, újra táncolnak a récék. Felfrissül a levegő. Még ma is érzem, hogy milyen volt, amikor a hűs levegőt beszívtam. A lelkemig hatolt. Minden érzékem kinyílik és beszippantom a természetet. Nyugalom, őszinteség. A napsugár cirógatja az arcom. Úgy érzem, minden rendben lesz.
A piacról hazafelé sétálva rohanó emberek, rohanó világ, amit látok. Autók hada áll harcba. Felsorakoznak, és sereget alkotva támadnak. Az Ózon ellenáll. Aki eddig hálát nem várva védelmezett minket, ahogy anya a méhben megbújó magzatát, most térdre kényszerül, haldoklik. Utolsó erejével is minket véd, az ellenséget. De már nem sokáig. Mit teszünk mi? Újabb gyárat építünk, ahonnan több száz autó indul harcba. Újabb üzem épül, ahonnan a lovas sereg a kéményeken keresztül hátba támadja az Ózont. Tényleg erre van szükségünk? Arra, hogy a hatalom, mint a rák beépüljön testünkbe és belülről pusztítson el minket?
Most nézz magadba! Melyik oldalra állsz? Harcolsz, vagy elbuksz? Védd Földanyát!
Hazaértem. Édes kutyáim őrült örömükben körbe-körbe rohangálnak. Szeretnek, várnak. Ha egy kicsit is tanulnánk állatainktól, igaz barátainktól, nem lennénk ennyire nagy bajban. Őszinték, szeretetre éhesek. Nem csak Mi, kis emberek, hanem Ti is, „ó Nagy Hatalom”, figyeljetek és tanuljatok! Akik segítő szavak mögé bújva teszitek tönkre életünket és taszítotok nyomorba, kérlek, tanuljatok!
A holtág partján ülve egy szitakötő csillogó szárny vonja el figyelmemet. Csodás. Szivárványszínű. Szeretem nézni, ahogy könnyedén repül, boldog, mert élhet, még. Mi lesz, ha megváltozik az időjárás? Mi lesz, ha sokkal hűvösebb, vagy melegebb lesz az éghajlat? Mi lesz, ha nem lesz hová hazajönnie? Tégy szemrehányást Emberiség! Te tehetsz arról, hogy esélyt sem adsz arra, hogy másnak legyen otthona. Egyre melegebb lesz. Nemcsak most, amikor épp a parton ülök, hanem úgy általában. Melegebb van, mint tavaly ilyenkor. Ijesztő. Lehet, hogy évek múlva a Tisza csak csörgedező patak lesz? A holtág csak emlék? A szitakötő…álom.
Igen, összességében sok mindent gondolok az Országról, a Világról, az Emberiségről. A hanyagságról, az érdektelenségről, a tisztességtelenségről. Sok mindent tudok a fenntarthatóságról, a környezetvédelemről, a természetvédelemről. Tudom, hogyan kell élnem, tudom mi a célom, mi a feladatom, és a legfontosabb, tudom hol a helyem a Világban. Kissé utópisztikusnak gondolom a
megoldást. Talán kutakodni kellene a múltban. Beszélgetni az öregekkel. Talán a hazai tényleg hazai kellene, hogy legyen. Talán a magyar szónak őszintének és igaznak kellene lennie, ahogy az régen is volt. És talán… igen… talán hinnünk kellene egymásban, és erre okot is kellene adni. Talán nem kellene eladni a becsületünket.
Véleményem, igen van. A Világról, Magyarországról, az Emberiségről. Van véleményem az oktatásról, a politikáról, a nagy Emberekről. Érdekel valakit? Lesz valamilyen eredménye, ha elmondom? Mindegy, megpróbálom, mert tennem kell valamit.
Azt gondolom, nézzen először is mindenki magába. Gondolja végig, miért létezhet itt. Mennyire szép egy erdő, mennyire sokszínű, vidám egy vízpart. Mennyire zöld egy rét, és milyen színpompás Őseink kertje. Sikerült? Szóval, ha ez megtörtént most gondoljuk el, nincs tiszta vizünk, tiszta termőföldünk, nem vehetünk levegőt, mindenhol nyomor és gyűlölet a betonrengeteg között. Nincs madárcsicsergés, csak hörgés, nincs énekszó, csak bánat. Rendben. Most gondoljunk arra, hogy káosz van. Az a véleményem, hogy ez a jövő, ha nem változtatunk. Változtatnunk kell értékrendünkön, életvitelünkön. Gondolnunk kell egymásra, a természetre. Gondolnunk kell arra, hogy mi lesz holnap. És nem utolsó sorban, esélyt kellene kapnunk, hogy élhessünk. Változtatni kellene, de nem csak kicsiben, hanem nagyban is. Óriási változásra van szükség, mindenhol.
Minden egyes alkalommal, amikor elmélkedem arról, vajon Magyarországnak mi lenne a legjobb, eszembe jut a történelmünk. Sok évtizeden át gazdálkodó ország voltunk. Állatokat tartottunk, megtermeltünk mindent magunknak, amire szükségünk volt. Miért kellett ezt eladni? Miért akarunk mi ipari ország lenni? Aranyat ér a jó magyar termőföld, a még megmaradt maroknyi gazdálkodó tudása és tapasztalata. Ne legyünk ipari ország. Legyünk újra azok, akik egykoron voltunk. Legyen újra büszke a paraszt ember, legyen tanyánk, legyen termésünk, legyen újra világhírű a magyar termék! Legyen újra magyar a magyar, érjen annyit a magyar szó, amennyit régen. Esélyt kérünk arra, hogy ismét elismert, kitartó, és hálás nép lehessünk. Mert hálával tartozunk Földanya felé, és egymás felé is.
Hazafelé indulok a Holtág partról. A Nap utolsó sugara még éri a víz tükrét, mintha utolsó könyörgésként rám pillantana. Nagyot sóhajtva indulok a sötétség felé. A récék elbújtak, a szitakötő egy nádszálon pihenve készül az éjszakára. Sötét gondolataim úrrá lesznek rajtam, ismét elönt a félelem. Vajon mikor jön el a reggel? A holnap szebb lesz, mint a mai? Vajon mikor jön az eső, ami elmossa a gonoszságot, ami után minden rendben lesz? Félek, már késő.
Hazaérve kutyáim befészkelik magukat az ölemben. Szeretetteljes pillantást vetve rám, hitet adnak a holnapban. Hitet abban, hogy képes az Ember megváltozni, képes feltétel nélküli kapcsolatokat létrehozni. És hiszek abba, hogy hiába borul rám ebben a pillanatban az éj sötét, hideg leple, reggel a Nap felkel és győzedelmeskedik. Hiszek abba, hogy a holnap szebb lehet.
