Sok területen mutathatók ki egyértelmű reakciók: védekezés az eső, a hideg vagy a hó ellen, változások a ruházatban, az építkezésben, a fűtésben, illetve a fakitermelés módjában. A hosszabb ideig tartó fűtési időszakoknak nemcsak költségkihatásai, hanem környezeti hatásai is voltak. Megnőtt a faszükséglet, és ez hiányhoz, illetve összetűzésekhez vezetett, hogy ki használja fel a tartalékokat. A naplójegyzetek rávilágítanak arra, hogy az éves fakitermelés már a szállítás miatt is drága volt, és rengeteg munkát, logisztikai leleményt és rakfelületet igényelt. Ehhez járult még, hogy a fa a nagy hidegben lassabban növekedett, mint ahogy ezt a dendrokronológiai vizsgálatokból is tudjuk. Vagy ahogy Schaller fogalmaz: “Már a fa sem úgy nő az erdőben, mint hajdan […]. Az emberek között általános panasz és szóbeszéd tárgya, hogy ha a világ még sokáig fennáll, hiánycikk lesz a fa, sőt, rövid időn belül végleg el is fogy.” A fahiány az építészetre is hatással volt, mert a középkorhoz képest megnőtt a fűthető helyiségek száma a nagy épületekben. A fűthető szobák számának megszaporodása a kastélyokban a növekvő gazdagság jele, ugyanakkor azonban arra is utal, hogy egyetlen fűthető szoba már nem volt elegendő. A fűtés életszükségletté vált, és a kastélyokban megnőtt a fűtőmesterség jelentősége. A prágai várban, a Hradzsinban egyedül a fűtőnek volt minden helyiséghez kulcsa, reggelente ő lépett elsőként a termekbe, hogy használhatóvá tegye őket.
A városkép megváltozását, hogy a 16. század végén a ‘gótikus’ házakat ‘barokk’ házak váltották fel, a klimatikus változásokkal hozhatjuk összefüggésbe. Jóllehet hosszabb folyamatokról van szó, de az 1600 körüli évtizedekben a faépületeket egyre inkább kezdik felváltani a kőépületek. Ezzel lehetővé vált a fűtőanyag ésszerűbb használata, és a hosszú fűtési időszak ellenére is kisebb lett a tűzveszély. A lakóházak megmagasításának és kibővítésének tendenciája nemcsak egyes társadalmi csoportok megnövekedett jólétéről vallott, hanem a szükségről is, hogy az ismétlődő ellátási gondokat okozó krízisek idején nagyobb tartalékokat halmozzanak fel. Nemcsak a magas tisztségviselők, hanem a privát emberek is megnagyobbították tároló helyiségüket, ha módjukban állt. A felsőbb emeleteken, amelyek a lenti szintek fűtését hasznosították, sokszor olyan cselédek vagy napszámosok laktak, akiknek nem tellett saját házra. A nagyobb lakóterületre azért is szükség volt, mert az emelkedő erkölcsi normák megkövetelték a szolgálószemélyzet nemek szerinti szétválasztását, a család saját gyermekeit szigorúbban elkülönítették a szolgáló személyzettől, és a családon belül is kevesebben osztoztak egy ágyon, mint korábban. Az ágyak és hálóterek különválasztása gátat szabott a rovarok és betegségek terjedésének. Az ember és jószág térbeli különválasztása pedig csökkentette a járványveszélyt.
Az üvegezett ablakok elterjedése a 16. században, szemben a csupasz spalettákkal, a papírral, a terpentinnel átitatott lenvászonnal vagy pergamennel, a fűtőenergia hatékonyabb megőrzését szolgálta. A polgárházakban a nyitott kandallót a fényűző cserépkályha váltotta fel, amely sok energiát spórolt, korlátozta a füstkibocsátást, és ezzel végre lehetővé tette a kényelmes lakhatást. A kályhák reprezentációs tárggyá váltak: díszcsempék és öntöttvas kályhalapok ékesítették őket. A 16. század végéről való németországi úti beszámolókban oly sokszor szereplő vastag dunyhák és párnahegyek a hidegre adott reakciók voltak. A baldachinos ágyak, amelyek immár a polgári szobákba is bevonultak, nemcsak a rovarok, hanem a hideg ellen is védelmet nyújtottak. Hasonló magyarázata lehet a faburkolás népszerűségének. A fapadló olcsóbb volt a kőpadlónál, és jobban is szigetelt a hideg ellen. A hosszú telek alatt a hipotermia és a vele járó megfázás és megbetegedés valós veszélyt jelentett, ami ellen megfelelő felszereléssel és ruházattal kellett védekezni. Az új gyapjú hálóruha, amit Hermann Weinsberg kölni patrícius 1582 szeptemberében készíttetett, bokáig ért és rókaprémmel volt bélelve.
A ruházat témaköre jól mutatja, hogy hirtelen milyen összetett kérdésekbe ütközünk. Már a kortársaknak is feltűnt, milyen alapvetően megváltozott a stílus a 16. század második felében. Feljegyzéseiben Weinsberg egy egész fejezetet szentelt “a ruhák sokoldalú változásá- nak”, amit kora ifjúságától kezdve kísért figyelemmel. “Emlékiratai”-ban mindenütt találhatók utalások a hidegre: 1570/71-ben arról tudósít, hogy karácsony óta “olyan nagy hó esett, amilyet még soha életemben nem láttam, térdnél és deréknél is följebb ér. És böjt előtt több utcában sem kocsival, sem kordéval nem lehetett közlekedni. Több utcában olyan magasra lapátolták fel a havat, hogy meggátolta a kilátást az út másik oldalára.” A klíma szempontjából kedvező fekvésű Rajna-völgyben megfigyeli, hogy “a levegő olyan éles és hideg, hogy az ember látja és felismeri a saját szájából felszálló leheletet”. A nem kielégítő fűtés mellett a hideg kikényszeríti a magatartás megváltozását: az étkezéseket külön helyiségbe helyezték át, ha a szokásos téli étkező túl hideg volt. Weinsberg rászokott, hogy az ágyban szőrmebéléses gyapjúhálóruhát és puha kötött hálósapkát viseljen és általában is védekezzen a nagy nedvesség és a viharos hideg szél ellen.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.
Nyitókép: Jan van Goyen (1596-1656) „Téli mulatság a Merwede folyón” című műve is figyelmen kívül hagyta a kemény tél következményeit, például az éhséget, a fagyhalálokat és más katasztrófákat.
