A hazai élővizekben egykor a tokhalak számos faja úszkált. Közülük, a történelmi idők alighanem legnevezetesebb európai hala, a viza emelkedik ki alakjával és akár 8-10 mázsás súlyával. Mellette a 100 kilogrammosra is megnövő vágótok, a valamivel kisebb termetű simatok, az akár félmázsás súlyt is elérhető sőregtok, illetve legkisebbként a legfeljebb 10 kilogrammra növekedhető kecsege népesítette nagyobb folyóinkat.
A viza, vágótok és sőregtok a Duna kapcsolatának köszönhetően a Fekete-tengerből érkeztek évszázadokon, sőt bizonyára évezredeken át ide, hogy úgynevezett anadrom fajként keressék a szaporodásukhoz alkalmas sóderos-homokos folyórészeket. A korabeli leírások szerint évente kétszer tűntek fel: egyszer március-május táján, illetőleg ősszel, hogy a folyókban teleljenek át. A Dunán ezek a halak egészen Pozsonyig felhatoltak, hazai élővizeink közül általánosan megtalálhatóak voltak a Tiszában, a Drávában, a Marosban és a Körösökben is.
Tragédiájuk ismert. Gyakorlatilag kivesztek Közép-Európa vizeiből, így hazánkból is. Eltűnésüket a közgondolkodás tisztán az al-dunai Vaskapu-szorosban lévő vízlépcső rendszernek tulajdonítja, amelyet két ütemben (Vaskapu I. 1964 és 1972; Vaskapu II. 1977 és 1984) épült a Déli-Kárpátok és a Szerb-érchegység között, Szerbia és Románia határán. Tény, hogy az Al-Duna mesterséges vízi akadálya megakadályoz mindennemű átjárást a vándorhalak számára, igazolja ezt az al-dunai halászok elbeszélése, miszerint a Vaskapu alatt a mai napig rendszeres zsákmány a viza, a vágótok és sőregtok, a vízlépcső felett azonban kizárólag már csak kecsege az egyedüli fogható tokféle. Ennek ellenére azonban nem szabad a tokhalak drámájában csak és csupán ezt az egyetlen – ugyan abszolút végletes – de általános érvényű tényezőt kizárólagos okként kezelnünk.
Az érdekes tokhal történet részletei >>>
