1966. december 28-ig tartott az a szovjet-magyar tárgyalás, aminek keretében ma pontosan 50 éve aláírták a paksi atomerőmű egyezményt. Az energetikánkat, energiapolitikánkat és néhol talán külpolitikánkat is nagyban meghatározó egyezmény volt a XX. század legnagyobb ipari beruházása Magyarországon.
1949. január 25-én létre jött a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa (KGST, alapító tagjai: Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia) a közép- és kelet-európai szocialista országok között, célja ezen országok gazdasági együttműködése volt. A KGST országok megállapodásokat kötöttek egymással, amelynek értelmében baráti kapcsolataikat kiterjesztik az atomenergia békés alkalmazására is, mely elsősorban kutatási együttműködéséken alapult. Így volt ez Magyarország esetében is: először 1948. február 18-án egyeztek meg a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió együttműködéséről kísérleti atomreaktorok, műszerek tervezésében, magfizikai tudományos kutatómunka folytatásában és izotópok ipari alkalmazásában. Az egyezményt 1959. december 22-én megújították.
Az összefogásból két sikeres reaktortípus is született, ezzel a tapasztalattal a háta mögött pedig a Szovjetunió már a tagállamoknak tudott reaktorokat exportálni. Aztán 1965. januárjában, Kijevben a Szovjetunió bejelentette, a novovoronyezsi reaktortípussal az atomenergia kezd kifizetődővé válni, így felajánlották a KGST-tagoknak ezt az erőműtípust, aminek üzemeltetésével már elég tapasztalatuk volt – ebből a típusból fejlesztették ki a paksi VVER típusú erőművet is. A másik típust, a bjelojarszki, nukleáris túlhevítéssel működő reaktort többek közt Csernobilnál használták.
Magyarországnak nem lehetett közömbös az atomenergiaprogram – a második világháború után még nem volt komolyabb energiaipari befektetésünk, a gazdasági tervek pedig ugrásszerűen növekvő energiafogyasztással terveztek a következő évekre. Hiány volt fűtőanyagban is, a szénbányászat egyáltalán nem volt kifizetődő. Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese 1964. szeptember 22-én kelt levelében kérte meg a Szovjetuniót egy szakemberek közötti távlati energetikai konzultáció megszervezésére. A tárgyalások megkezdése előtt az Országos Tervhivatal (élén Ajtai Miklóssal) előterjesztést nyújtott be a kormányhoz, amit meg is szavaztak. Ennek értelmében egy döntésképes delegáció tárgyalt a Szovjetunióval, céljuk az volt, hogy az orosz fél vállaljon garanciákat az erőműre, komplett feladattervet, tervdokumentációkat, berendezéseket, fűtőelemeket biztosítson.
A magyar cél egyszerű volt: minél több olyan konkrétum legyen az egyezményben, amire később lehet hivatkozni.
A tárgyalások ’66 júliusában kezdődtek Moszkvában, a magyar delegációt Ajtai Miklós, a szovjeteket M. Petroszjánc, az atomenergia békés felhasználásával foglalkozó Állami Bizottság elnöke vezette. A szovjeteknek más elképzelései voltak: ők azt akarták, a magyarok döntsék el előre, akarnak-e erőművet, a részleteket, például az árat, csak később akarták megbeszélni. sikerült megegyezni, bár nem írtunk alá, azzal megvártuk a hiteligényünk elfogadását. Az egyezmény alapján a szovjetek felelőssége volt a létesítmény tervdokumentációjának és műszaki tervének elkészítése, és a szükséges felszerelések, műszerek, berendezések, nyersanyagok szolgáltatása. A hitelt és a kamatot az egyezmény értelmében Magyarország a magyar áruk Szovjetunióba való szállításával fizette – főleg olyanokkal, amiket a szabadpiacon nem tudtunk volna értékesíteni. Viszont a fűtőelem-ciklusért, a szovjet szakértők munkájáért és a teljes tervezésért a mindenkor érvényes árucsere forgalmi megállapodás szerint fizetettünk. Ez az egyezmény lett az alapja a később megkezdődő atomerőmű építési programnak és ezzel egyben a magyar atomenergetikának is.
Részletek a Napi Történelmi Forrás oldalon.
