A Tarnavidéki Tájvédelmi Körzetben is feltűnt, legalábbis végre elárulta jelenlétét a skarlát bikapók (Eresus kollari) és sárgafejű bikapók (Eresus moravicus). Sikerült mindkét faj egy-egy példányára rábukkanni, ami azért is jó hír, mert hazánknak csak néhány, speciális élőhelyi körülményekkel rendelkező vidékén fordulnak elő ezek a pókok.
A bikapókok igazi konzervatív óvilági családba tartoznak; legtöbb fajuk ugyanis Európában, Közép-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Nagyjából mindössze 100 faj sorolható ide, ami a pókok körében igen kisszámúnak mondható. Míg a skarlát bikapók (Eresus kollari) elterjedési területe Európán túl, Közép-Ázsiába nyúlik, addig a sárgafejű bikapókot (Eresus moravicus) eddig csak Közép-Európában; Ausztria, Albánia, Szlovákia, Szerbia Csehország és hazánk területén találták meg. Magyarországon mindkét faj védett, pénzben kifejezett természetvédelmi értékük 5000 Ft.
E látványos küllemű állatok a viselkedésük egy jellegzetes eleméről kapták nevüket; hímjeik veszély esetén bikára emlékeztető támadó pozíciót felvéve, leszegett fejjel és magasra emelt potrohhal próbálnak félelmetesnek tűnni.
Nagytestű növényevő névadójukkal ellentétben a bikapókok ragadozók. Kifinomult zsákmányolási módszerük a saját testükhöz képest nagyméretű ízeltlábúakra; gyászbogarakra, ganéjtúrókra, futrinkákra egyaránt végzetes. A néhány centiméter mély aknát, melyet maguk ásnak, különleges pókselyemmel bélelik; ezt a rendkívül finom fonalakból álló, közelről szemlélve mégis gyapjas- (egyesek szerint inkább fodros) hatású hálót speciális szövőszervükkel hozzák létre, majd buktató-, és fogó fonalakat húznak belőle az aknán kívülre is. A felszínen ezt elrejtik a kövek és egyéb apró tereptárgyak közé, vagy növényi részekkel álcázzák. A bikapók biztosra megy. Nem hagyatkozik pusztán arra, hogy a „végzet hálójának” fogó felszínébe a rovarok kitinszőrei beleakadnak, és így többé nem képesek belőle szabadulni, ezen felül még egy bénító marással is „gondoskodik” arról, hogy áldozataiból táplálék válhasson a maga és utódai számára.
A nőstények által vájt akna azonban nem csak halálos drámák színhelye. Az ősz és tavasz folyamán kóborló-vadászó életmódot élő kifejlett hímek itt keresik föl az aknalakó nőstényeket, hogy az áttelelés utáni tavasszal az újabb generáció létrehozásában közreműködjenek. A párzást követően egy ideig együtt élnek, a fiatal pókokról viszont már egyedül a nőstény gondoskodik, méghozzá a végletekig; az ivadékgondozás végén, elpusztult testét utódai táplálékként hasznosítják.
Mindkét pókfaj csak meleg, száraz mikroklímájú, speciális mikro-morfológiájú és növényzeti struktúrával borított élőhelyeken képes megélni, ezért hazánkban napsütötte, száraz élőhelyeken, sziklagyepekben, sztyepplejtőkön, laza, homokos talajon kialakult hiányos záródású gyepeken, ritkás cserjésekkel tarkított száraz erdőszegélyekben figyelhetjük meg. Megfelelő élőhelyeken a középhegységekben, dombvidékeken és az alföldön egyaránt megtalálható, az alföldön a homokterületekhez kötődik.
Foltszerű országos előfordulásuk szemléletes példa arra, hogy bizonyos élőlények igen speciális élőhelyi körülményeket igényelnek és arra is, hogy ezeknek a természeti értékeknek a fennmaradásához mennyire fontos a különböző élőhelyi „mikrotulajdonságok” sokféleségének a folyamatos megléte. Érthetően: antropocentrikus szemléletünkkel a kelleténél talán ritkábban ismerjük fel, hogy ami emberi szemmel alkalmas élőhelynek tűnik egy-egy faj számára, ott az adott faj életfeltételei mégis hiányoznak, ezért előfordulására hiába számítunk. Ezért is lehet fontos a természetei környezet olyan kisebb léptékű részleteinek, mint mikroélőhelyeknek a fenntartása, amelyek méretük miatt nem tűnnek jelentősnek, vagy emberi ízléssel „rendezettnek”, és gazdasági célra sem használhatóak.
https://zookeys.pensoft.net/article/5025/ (A new ladybird spider from Hungary (Araneae, Eresidae) Gábor Kovács, István Prazsák, János Eichardt, Gábor Vári, Henrik Gyurkovics)
Szerző: ILLYÉS EVELIN természetvédelmi területfelügyelő Bükki Nemzeti Park
